RÉVÉSZ MÁRIUSZ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A parlament előtt van három határozati javaslat. Az egyik a recski emlékhely, a másik az auschwitz-birkenaui emlékhely, a harmadik pedig a Terror Háza emlékhely iskolai látogatásáról szóló határozati javaslat.

A szocialista képviselők javasolták a nemzetiszocialista vészkorszak történelmének a fiatal generációk körében való minél teljesebb megismertetése, valamint az emlékezetkultúra fontosságának tudatosítása érdekében szükséges egyes intézkedésekről szóló javaslatot, amelynek lényege, hogy a kormánynak országos programot kell készíteni arra, hogy minden közoktatásban tanuló fiatal legalább egyszer az állam támogatásával eljuthasson az auschwitz-birkenaui haláltábor helyén létrehozott emlékhelyre, múzeumba.

A KDNP javasolta a diktatúrák által intézményesített gonoszság, valamint a történelemnek a jövő nemzedékek számára történő objektív bemutatásáról szóló javaslatot, amelynek lényege, hogy az általános iskolák tanulóinak tenné kötelezővé a Terror Háza meglátogatását és ennek költségvonzatát a köznevelési intézmény jogosult lenne igényelni.

A Jobbik javaslatának az a lényege, hogy a recski munkatáborban a kommunista diktatúra erőszakszervezetei által elkövetett rémtetteket a felnövekvő generációk számára hitelesen bemutassák, és ezért a középiskolák 9-10. évfolyamos tanulói számára kötelező látogatást írna elő a recski emlékhelyen.

Az oktatási bizottság megtárgyalta ezeket a javaslatokat. Steiner képviselő úr többször is utalt arra, hogy az oktatási bizottság ezeket a javaslatokat nem támogatta. Itt azonban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a nem támogatásnak egy alapvető oka volt - ebben a kérdéskörben ma sem látunk teljesen másként -, ez pedig a kötelező jelleg. Kötelező jelleggel nem tartjuk százszázalékosan megvalósíthatónak azt az igényt, hogy minden egyes magyar diák kötelező jelleggel jusson el oda, sem pedagógiai szempontból nem tartjuk ezt teljesen megvalósíthatónak, indokoltnak, és a költségvetési szempontok sem teszik ezt teljes mértékben lehetővé.

Ugyanakkor alá kell húznom, hogy mindhárom javaslat alapvető célkitűzésével egyetértünk. A Fidesz támogat minden olyan kezdeményezést, amelynek az a célja, hogy megismertesse a fiatalokkal a Magyarországon működő diktatúrák időszakát, legyen az kommunista diktatúra vagy náci diktatúra. Nincs különbség, mindkét véres diktatúra nyomában pusztítás, gyilkosság, kifosztás, fizikai és lelki terror, tönkretett családok milliói és egy tönkretett ország járt.

Amikor azon gondolkoztam, hogy mit is mondjak ezen a beszéden, egy idő múlva eszembe jutott - engedjék meg nekem, hogy egy családi szálat behozzak ide -, hogy a nagymamám 1960-ban írt egy kicsit részletesebb önéletrajzot, és ebből az önéletrajzból néhány mondatot szeretnék felolvasni. Azt írja:

"1930-ban mentem férjhez dr. Révész Ferenc székesfővárosi tisztviselőhöz, aki körülbelül tíz évig a X. kerület anyakönyv-vezetőségén dolgozott. 1942-ben mint becsületes dolgozót és jó munkaerőt áthelyezték az Aradi utcai elöljárósághoz, ahol a népmozgalmi nyilvántartó hivatalban olyan rendelkezések végrehajtásával bízták meg, amelyek homlokegyenest ellenkeztek jóérzésével és felfogásával. Ekkor ő az üldözöttek érdekeit védte és szabotálta az akkori embertelen intézkedések végrehajtását. Figyelni kezdték a telefonbeszélgetéseit, és akadtak rosszakaratú besúgók, akik meglátták, hogy két szerencsétlen öregember Ukrajnába való kitelepítésének papírjait összetépve a papírkosárba vágta, miután az illetőket biztosította arról, hogy megakadályozza a kegyetlen intézkedés foganatosítását. Ezen a napon telefonértesítést kaptam, hogy ne várjam, nem jön haza. Én azt hittem, hivatalos dolga van és későbbre vártam. Este sem jött. Többet nem jött. Másnap egy értesítést kaptam, hogy a főkapitányságon van és a Margit körút 60-ba viszik. Akkor elájultam. A legnagyobb kislányom sivalkodására tértem magamhoz, és a hat hónapos pici baba enni kért. Akkor már tudtam, hogy a férjemet állásától megfosztották és fizetést nem kap. Öt gyermekkel maradtam egyedül, a legnagyobb 10 esztendős volt. Férjemet 1942-ben öt hónapig tartották börtönben, aztán hathetes kiképzést kapott, mert sohasem volt katona, és büntetőszázaddal 1942 októberében frontszolgálatra küldték azzal az ígérettel, hogy három hónap múlva leszerelhet. 1943 januárjában azonban Alekszejenkónál a Don-kanyarban nyoma veszett."

(11.00)

Így kezdődik ez az életrajz. Utána nagyapámtól a család még kapott néhány levelet, és miután költő volt, a levelekben verseket is küldött haza. A történet talán úgy folytatódik, hogy az utolsó levelében érkezett egy vers, amelynek néhány sorát szeretném még felolvasni. Nem tanulság nélkül való. "Donparti erdőkben bőg az orosz gránát, / Riasztja a honvéd nehéz, kínos álmát. / De Ti otthon békén vessétek az ágyat: / Egy élő testünkből vetünk neki gátat, / Hogy oda ne érhessen szennyes, vörös árja, / Reá ne törhessen drága hazánkra." És folytatódik a vers.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Azért tartom érdekesnek ezt a történetet, azért is olvastam fel, mert benne van, hogy a jóakaratú, tisztességes emberek nem választhattak a két embertelen rendszer közül. Aki tisztességes volt, annak helyt kellett állnia a nemzetiszocialista időszak alatt is, ha kellett, akkor meg kellett próbálni elszabotálni az intézkedéseket, de ez nem jelenti azt, hogy felszabadításként várták azt, hogy az oroszok ideérkezzenek, ebbe az országba. A családunk története ezután folytatódott. Nagymamámék házát, ami Kőbányán, a Kelemen utcában nem egy túl nagy családi ház volt, tehát nem összevethető egy szemlőhegyi villával, gyakorlatilag államosították, és két szobát hagytak a nagymamámnak két gyermekkel. Azt hiszem, hogy így a családunk történetében is érzékelhető, hogy mindkét oldalon, mindkét irányban mit is jelentettek ezek a diktatúrák.

Viszont valóban, ha szétnézünk Magyarországon, akkor jelenleg azt tapasztaljuk, hogy egészen hihetetlen állapotok uralkodnak. Miközben, mondjuk, a holokauszt, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája emberek százezreinek életét vette el, köztük kisgyerekek, idősek, asszonyok, családok százezreiről beszélünk, köztük olyan híres magyar művészekről, a magyar kultúra olyan nagyjairól, mint Radnóti, Szerb Antal vagy talán a legtöbbet idézett magyar író, Rejtő Jenő, aközben Magyarországon vannak olyan fiatalok, akik döbbenetes módon horogkeresztes tetoválásokat és más hasonló szimbólumokat varratnak a testükre, és ezeket büszkén viselik. Hogyan lehetséges ez? De hogyan lehetséges az is, hogy vannak olyanok Magyarországon, akik vörös csillaggal a mellükön, vörös csillagos pólóban járnak ebben az országban az után az időszak után, amit itt kénytelenek voltunk a XX. században megélni?

Ezért gondoljuk azt, hogy mindazoknak a javaslatoknak, amelyeket jobbikos, szocialista, illetve KDNP-s képviselőtársaink beterjesztettek, van létjogosultságuk. Nagyon fontos, hogy minél több magyar diák, minél több magyar fiatal jusson el a recski emlékhelyre, és lássa meg, hogy mi történt ott. Nagyon fontos, hogy minél több magyar fiatal jusson el Auschwitzba, és szembesüljön azzal a borzalommal, amivel ott szembesülni lehet. És nagyon fontos, hogy minél több magyar fiatal jusson el a Terror Háza Múzeumba, és ott is szembesüljön azzal, amivel ott szembesülni lehet.

Tisztelt országgyűlési Képviselőtársaim! Azt gondolom, hogy a mai vita két irányba mehet el. Egymásnak eshetünk, és egy jó nagy, személyeskedő vitába is beletorkollhat ennek a három javaslatnak a megvitatása, illetve észrevehetjük, hogy a három, egymástól különböző javaslatban azért van egy közös pont. Ez a közös pont pedig az, hogy mindhárom javaslatnak az a célja, hogy az elkövetkező fiatal generációt gyakorlatilag helyzetbe hozza, képbe hozza, hogy mi is történt az elmúlt évszázadban Magyarországon. Az az igazság, hogy azért nagyon fontosak ezek az emlékhelyek, mert amiket ott megtapasztalhat az ember, amit ott megélhet az ember, azt egy iskolai tankönyvből nem fogja semmiképpen megélni.

A Fidesz, mint mondtam, mindig is elkötelezett volt, hogy ezekben a kérdésekben az ifjúság, a magyar ifjúság, a gyerekek teljes és egyértelmű képet kaphassanak. Ezért vezettük be annak idején a holokauszt-emléknapot, a holokauszt áldozatainak emléknapját az általános iskolákban, csakúgy, mint a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Nem arról van szó, hogy az egyikkel relativizálni szeretnénk a másikat. Mind a kettő megbocsáthatatlan bűn. Ugyanakkor nem lehet kettős mércével sem mérni, nem lehet azt mondani, hogy az egyik bűn, a másikról nem beszélünk, vagy a másik bűn, és az egyikről nem beszélünk. Sajnos, mind a kettő a magyar történelem része, és mind a kettőben sajnos mi, magyarok a jó és a rossz oldalon is vállaltunk szerepet.

Ezért fontos, hogy a következő generáció is ezt lássa. Gyilkos ideológia volt mind a kettő, amely mások szabadsága, mások megsemmisítése, mások kifosztása, mások megalázása árán képzelte el saját hatalmát. Diktatúra, amelyben az emberi jogokat, a magántulajdont, a nemzet értékeit kiirtották. Az egyik faji alapon, a másik osztályalapon mutatott a bűnösökre, és ennek alapján döntötték el, hogy kinek kell bűnhődnie, és kinek kell elpusztulnia. Mind a kommunizmus, mind a nemzetiszocializmus egyformán tragikus ideológiák, amelyek totalitárius rendszerekben tomboltak, és amelyeknek milliók lettek áldozatai. De nemcsak egyének és nemcsak családok, hanem egész nemzetek és nemzedékek lettek áldozatai a diktatúrának, mert tömegek azonosultak ezekkel az eszmékkel, kényszerből vagy tudatlanságtól vezetve.

Ezért a legfontosabb feladat, hogy minden nemzedéknél legyőzzük a tudatlanságot. Ezért fontos ezekre a diktatúrákra emlékezni, mert generációk nőttek fel úgy Magyarországon, hogy az iskolában soha vagy alig hallottak ezekről a dolgokról. Az elmúlt évtizedekben az oktatáspolitika sajnos tabuvá tette az őszinte beszédet, a nemzeti emlékezetet, az áldozatokról, a halottakról való méltó megemlékezést, a kegyetlenségek és a nemzeti következmények felidézését. Olykor egyszerűen csak eltitkolták, máskor egyenesen megszépítették a terrort. A diktatúrák áldozatairól való méltó megemlékezés a mostani és a leendő generációknak különösen fontos. Hiszen egyre kevesebben élnek közöttünk azok, akik a kommunizmus kegyetlenségeit vagy a holokausztot átélték, saját bőrükön megtapasztalták a terrort.

A határozati javaslatokat ezért a lehetséges és szükséges módosításokkal, de egyformán támogatjuk. A diákok kötelező utazása, utaztatása, kirándulása helyett azonban érdemes olyan módszereken gondolkodni, amelyek nem nyűggé, hanem maradandó élménnyé, valós tudássá teszik mindezt, ami ösztönzi az oktatási intézményeket és a diákokat is. Nem gondoljuk, hogy helyes lenne egy-egy pontot kiválasztani az országban. Mert a recski emlékhely meglátogatása, ezt említettem az oktatási bizottság ülésén, mondjuk, Borsod megyéből, Heves megyéből viszonylag egyszerűen megoldható. De mondjuk, a Hortobágyról nem biztos, hogy a recski emlékhelyet kellene megcélozni. Könnyen lehet, hogy Záhonyból célszerűbb lenne a Kárpátalján felállított munkatáborba átmenni, hiszen költségek és az idő szempontjából is ez sokkal könnyebben megvalósítható. Nem biztos, hogy minden magyar diákot arra kell kötelezni, hogy Auschwitz-Birkenauba menjen el, mert lehet, hogy bizonyos családok pénztárcái csak azt teszik lehetővé, hogy mondjuk, Budapesten a Holokauszt Emlékmúzeumot nézzék meg.

Ezzel együtt, tisztelt képviselőtársaim, azt gondolom, fontos, hogy minden magyar diák jusson el ezekre az emlékhelyekre, mindenki szembesüljön azzal, hogy a diktatúrák milyen következményekkel, milyen áldozatokkal, milyen borzalmakkal jártak ebben az országban. És, tisztelt képviselőtársaim, ebben az esetben, azt gondolom, ha ezt jól csináljuk, ha a magyar oktatáspolitika jól működik, akkor van remény arra, hogy kevesebb náci és kommunista jelképet viselő fiatallal fogunk találkozni az elkövetkező években Magyarországon.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban és a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu