ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Sajnálom, hogy nincs itt Rétvári Bence államtitkár úr, ugyanis a kritikám inkább őt illetné, semmint önt, ugyanis azt vesszük észre, ez a kritikánk tárgya immáron sok-sok éve, hogy az EMMI, ez az impotens gólem nem tud kiállni az ágazati érdekekért, és ezek közé az ágazati érdekek közé tartozna a közoktatás ügye is, az egyik legfontosabb közügyünk itt Magyarországon. Nos, a számokkal valóban nem érdemes vitatkozni, államtitkár úr. Tüzetesen áttanulmányoztam azokat a mellékleteket, amelyeket a törvény mellé csatoltak. Oktatási tevékenységekre és szolgáltatásokra 2016-ban 1846 milliárd forint kiadás történt, 2017-ben ez valóban több volt, 2014 milliárd, tehát a növekmény mintegy 168 milliárd forint volt. Ezt ön, önök elmondták már itt a mai nap során, azt viszont elfelejtették hozzátenni, hogy amit ilyen formában a magyar oktatásügyre költöttek, az tulajdonképpen annyi volt, mint a Mészáros família 2017-es vagyongyarapodmánya. Aztán azt is elfelejtették hozzátenni, hogy sok esetben itt nem történt más, mint egyfajta visszapótlás, hiszen ha visszagondolunk a Széll Kálmán-tervre, ami 2012 és 2014 között mintegy százmilliárd forintot vont el a felsőoktatástól, aztán felidézzük Polónyi kutatásait, amelyek szerint a szakképzésből Magyarországon mintegy 46 százalékos forráskivonás történt, akkor ki kell jelentenünk, hogy igen, van mit visszapótolni. És hogy hová jutott ez a terület, még egy ilyen számot azért hadd mondjak: 2010-ben a felsőoktatásba felvetteknek a száma 114 ezer fő volt, ez mostanra, illetve már 2016-ra is 85 ezer főre csökkent. Tehát ha valami jól jelzi a folyamatokat, akkor például az ilyen számok jelzik, mi pedig ellenzéki pártként ezeket rendre itt elő is tárjuk, és az önök fejére fogjuk olvasni akkor is, ha nem tetszik. Ugyanis az a kép, amit felvázolnak, sok esetben nagyon rózsaszínű, a valóság ezzel szemben egy kicsit másként fest; úgy is fogalmazhatnánk, hogy ami az oktatásügyet illeti az elmúlt években, az nem más, mint tűzoltás. Ilyen formában, ha ezek a számok maradnak, akkor a magyar iskolaügynek célként ki tudjuk vagy ki tudják önök tűzni a túlélést, sorsaként pedig a vegetálást. Ennyi és nem több, és mivel már nagyon sok szám röpködött a levegőben a mai nap során nagyon szürke csomagolásba öltöztetve, egy kicsit hadd színesítsem ezt a palettát.

Ránki Györgynek van egy gyermekoperája, Pomádé király új ruhája, Andersen nyomán írta ezt a gyermekoperát. Pomádé király, tudjuk, híres-hírhedt volt furcsa öltözködési stílusáról, és arról, hogy a nyaloncai, az udvaroncai nem merték neki megmondani a valóságot, minden hülyeségéhez tapsikoltak. Az a helyzet, hogy önöknek is van egy ilyen Pomádé királyuk, és önök sem merik megmondani neki azt, hogy mi a nagy magyar rögvalóság ezt majd megtesszük mi. Pomádé királynak Összevissza Boromissza király ajándékaiból, a csodás fonalakból szőttek egy ruhát, a kópé lókötők elhitették vele, hogy az a ruha valóban létezik, az udvaroncok nem merték megmondani, hogy a király meztelen, mert ilyen ruha nem létezik, aztán valaki mégiscsak figyelmeztette arra, hogy ez a ruha nem létezik, és bizony-bizony a király meztelen. Úgyhogy ezért vagyunk itt, és ha tetszik, ha nem, önöknek itt a kormánypárti padsorokban azért néhanapján el kell viselni az ilyesféle kritikákat is.

Nyilván azt is lehet mondani, hogy volt rosszabb, hacsak szűkebb pátriámra, Somogy megyére gondolok, bizony volt rosszabb ott az oktatásügynek a helyzete, a XVII. században a jezsuita misszió leírásaiból pontosan tudjuk, mondjuk, Horváth pátertől, előfordult, hogy a török martalócok legyilkolták a tanárokat, és rabságba hurcolták a diákokat. Aztán azt is tudjuk, hogy az 1800 táján Somogyországba vetődött Csokonai Vitéz Mihály miért tehette föl kérdésként azt: csak kanásznak termett a somogyi paraszt? Végigjárta megyénk nagyon sok települését, és látta, hogyan élnek a néptanítók. És ha már ma Gárdonyi emléknapja is van, akkor hadd idézzem itt föl, hadd ajánljam figyelmükbe Gárdonyitól A lámpás című kisregényt. Gárdonyi elvetődött egyébként Somogy megyébe is, az Andocs melletti Karádon egy évet tanítóskodott, az ott szerzett élményeiből született ez a mű, és a saját élményeit Kovács Ágoston személyébe, sorsába beleszőve ő is lefestette érzékletes példákon keresztül, hogy milyen az oktatásügy helyzete az akkori Magyarországon. Hozzáteszem egyébként, hogy még a siralmas állapotok ellenére is talán jobb volt, mint most.

Ember János 1886-os munkájából, A magyar néptanító anyagi helyzete című művéből tudjuk, hogy egy elemi iskolai tanító körülbelül háromszor annyit vitt haza, mint egy napszámos, egy középiskolai tanár pedig hatszor annyit, és ha ezt megpróbáljuk lefordítani a mostani számokra, akkor vegyük elő a FEOR-besorolást, abból a 9331-est, ez az egyszerű mezőgazdasági foglalkoztatott vagy foglalkozás, sertésetető, gyógynövénygyűjtő, ő is megkapja, meg kell hogy kapja jelen állás szerint a nettó 92 ezer forintját havonta. Fölteszem a kérdést, hogy akkor egy általános iskolai tanár hazaviszi-e ennek az összegnek a háromszorosát, egy középiskolai pedagógus ennek a hatszorosát. Nyilván nem. És az a helyzet, hogy a két világháború közötti időszakban is jobb volt a helyzet, mint most, hiszen tudjuk, hogy 1941-ben egy középiskolai tanár mintegy 250 pengőt vihetett haza havonta, akkoriban a napszám 2 pengő volt, a nyugdíjazás előtt álló középiskolai pedagógus pedig majdnem 500 pengőt. Tehát kéretik ezeket az arányokat érzékeltetni, és akkor úgy őszintén az állampolgárok szemébe mondani, hogy micsoda megbecsültségnek örvendenek Magyarországon a tanítók, tanárok és különféle rendű-rangú pedagógusok. Bizony lenne hová fejlődni! Igen, tudjuk, hogy a pénz kérdése egy triviális kérdés, de mégsem elhessenthető trivializmus, mert ezzel a kérdéssel foglalkozni kell. A McKinsey-féle jelentés óta pontosan tudjuk, hogy az oktatásügy kulcsszereplője a pedagógus, és ilyen formában a pedagógus bérezése egyfelől egy szelekciós, motivációs eszköz, másfelől pedig presztízstényezőt is jelent, és ha ezeket a szempontokat figyelembe vesszük, akkor nem áll jól a szénájuk, tisztelt államtitkár úr, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim.

Nem véletlenül mondta egyébként azt az MTA 2018. májusi közgyűlése, ott fogalmazták meg, hogy az oktatási terület részesedése a költségvetésből nem elegendő, tehát ha a 2017-es költségvetés ezt a területet alapjaiban pozitívan érintette volna, akkor nyilván az MTA részéről 2018 májusában ilyet nem nyilatkoztatnak ki; és azt is elmondták, hogy messze elmarad a társadalmi igényektől. Tehát nem véletlen, még egyszer mondom, hogyha az EMMI, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyfajta impotens gólem, és nem tudja kiharcolni azt, ami ennek a területnek igenis megjárna. Nem hallották bizonyára Benjamin Franklintől azt a nagyon bölcs mondást, amely szerint a legnagyobb profitot úgy tudjuk elérni, ha a tanulásba, a tudásba fektetünk, hiszen látni kell, a legfontosabb versenyképességi tényező a tudás az a tudás, amely majd alkalmassá teszi az embereket arra, hogy minél magasabb hozzáadott értékkel jelentkezzenek a piacokon. Alulfinanszírozott ilyen formában bizony a közoktatásunk, a pedagógusok helyzete pedig nem jó.

(15.10)

Igen, valószínűnek tartom, hogy államtitkár úr, vagy ha majd befárad, Rétvári államtitkár úr elmondja azt, hogy micsoda óriási pedagógusbér-emelés történt itt. Azt viszont elfelejtik hozzátenni, hogy a vetítési alap elszakadt a minimálbértől, és ilyen formában jelen állás szerint akár bruttó 100 ezer forinttal is megrövidíthetik havonta a pedagógusokat, mondjuk, egy átlagos középiskolai tanárt. Azért a teljes képhez szerintem ez is hozzátartozik.

Nem véletlen az, hogy fenyegető tanárhiányról beszélhetünk. Hiába tagadják, pontosan tudjuk, hogy ez a jelenség létezik, és a ketyegő nyugdíjbomba miatt ez bizony egyre élesebbé válik, és ez a bomba robbanni fog. Szeretik önök egyébként a pedagógusokat egyfajta közhasznú szupermennek, közhasznú übermenschnek tekinteni, aki csak dolgozzon hivatástudatból, és húzza az igát. Az a helyzet, hogy hosszú távon azért ez nem fog működni, és a romló eredményekben ez bizony rendre ki is világlik.

2010-ben a 17 éves fiatalok 98 százaléka még ott ült az iskolapadban. Ez ’18-ra 85 százalékra csökkent. Nem tudom, hogy így hogyan tudunk majd versenyképes országot építeni. Aztán: rendre nőtt igen, tudom, majd jön a válasz, hogy most ugrottunk előre a WEF ranglistáján a 60. helyről néhányat, viszont a térségi állapotokat nézve még így is sereghajtók vagyunk.

Aztán azt is hozzá kell tenni, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű diákokat többségében tanító iskolák aránya is nőtt Magyarországon. Egyre romlanak a lemorzsolódási eredmények, a mobilitási csatornák bezárultak Magyarországon. Ez az oktatási rendszer ilyen formában, ilyen forráshiányos állapotok közepette pedig csak arra képes, hogy kasztosítson. Nem kompenzál, pedig ez lenne az egyik alapvető feladata.

Államtitkár úr beszélt arról, hogy a családok helyzete hogyan változott. Tegyük azért hozzá, hogy két felnőtt és két gyermek esetén az úgynevezett társadalmi minimum a tavalyi esztendőben azt jelentette, hogy 341 ezer forint kellett ahhoz, hogy ezt a minimumszintet elérjék. Ha ezzel a minimumszinttel az a család nem rendelkezett, akkor el lehet felejteni különórát, magánórát, és annyi adott esetben a fölzárkózásnak, a továbblépésnek; persze úgy, hogy párhuzamos iskolarendszereket építettek, és mondjuk, az Orbán, Tiborcz vagy éppen a Szabó famíliának van lehetősége arra, hogy milliós tandíjakat követelő magániskolákba járassák a gyermekeiket. Ez nem olyan nagy probléma a kormánypárti politikusok számára. Viszont így a nemzeti kohéziónak annyi lesz, hiszen iszonyatosak a különbségek, társadalmi rétegek és egyébként iskolatípusok, valamint az ország egyes területi egységei között is.

Még egy ilyen számot azért hadd mondjak el! Mondjuk, a PISA-felmérések alapján az első quintilisbe és az ötödik quintilisbe tartozó fiatalok mutatói között 120 pontos különbség figyelhető meg. Ez három év, három évet jelent. Döbbenetes aránytalanság! És mindezt a szociokulturális státusz, a szocioökonómiai státusz alapján érik el, ezt az iszonyatos különbséget. Nem a gyereken múlik magyarán mondva, hanem az oktatási rendszernek kellene mindezt kompenzálnia; de még egyszer mondom: ilyen forráshiányos állapotban ez az iskolarendszer erre nem lesz képes. És ha igaza volt Szabó Tünde államtitkár asszonynak, amikor azt mondta, hogy amilyen a ma iskolája, olyan lesz a jövő, akkor be kell látnunk, hogy elég borzasztó jövőképnek nézünk itt elébe. (Szilágyi György: Bizony!)

Az oktatási jogok biztosa nem olyan régen tárta elénk a ’17. évről szóló jelentését. Ez világosan megmutatja, hogy nagyon komoly problémák vannak az oktatásügyben, az alulfinanszírozottság teljesen egyértelmű, megmutatkozik abban, hogy a különféle fogyatékkal, fogyatékossággal élő gyermekek ellátása mennyire nem valósul meg ebben a rendszerben. Fel kellene szabadítani egyébként a pedagógusokat, illetve a pedagógusok munkáját a nem pedagógusi magkompetenciák alá tartozó feladatkörök alól, viszont ez nagyon sok szakembert, ilyen-olyan pedagógiai asszisztenseket igényelne, tehát ki kell mondani: még több pénz bevonását a rendszerbe. Amikor mi nemet mondtunk a ’17. évi költségvetésre, akkor azt azért tettük, mert nem láttuk azt, hogy ennek a még több szakembernek a bevonása ilyen formában megvalósulhatna Magyarországon.

Államtitkár úr, időm ebben a körben lejárt, de gyanítom, hogy még hozzá fogok szólni. Köszönöm a türelmüket, a figyelmüket. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu