Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mondanám, és mondom is, hogy köszönöm a szólás, felszólalás lehetőségét, bár amikor az ellenzék még meg sem szólalt, de a kormányzó pártok képviselői már az ellenzéki magatartást, hozzáállást ekézik, ez bizony felveti annak a gyanúját, hogy itt nem egy mélyenszántó szakmai vita fog kialakulni, hanem egyrészt egy pártértekezlet színvonalához illő győzelmi jelentés, másrészt pedig a politikai ellenfelek ész nélküli minősítgetése (Dr. Hargitai János: Cáfolj rá!), aminek legyünk őszinték az égvilágon semmi értelme. Hogy miről kellene hogy beszéljünk most: az év talán legfontosabb törvényjavaslata, a költségvetésitörvény-javaslat megvalósulásáról, annak mikéntjéről, annak szakmai ismérveiről, és bizony lenne mit magyarázni a bizonyítványon. Hozzáteszem: számtalan ponton én elismerem azt, ami a költségvetésből megvalósul, és számtalan irányban pozitív folyamatokat lelhetünk fel, nagyon sok irányban pedig negatívakat, de előre kilúgozni egy szakmai vita lehetőségét ezekkel a minősítgetésekkel, képviselőtársam, ez méltatlan, és mivel ön 18 éve képviselő, pláne méltatlan, ezért én nem fogok felülni ennek, nem engedek az ilyen irányú provokációnak, de szeretnék reagálni érdemben az ön szavaira.

Amikor úgy fogalmaz, hogy a látszólagos módosító javaslatait nyújtja be az ellenzék, akkor, kedves képviselőtársam, két évvel ezelőttről több mint 1100 ellenzéki javaslatról beszél, az utóbbi időszakban pedig több mint 500-ról. Amit ön most mondott, az nagyjából egyenlőségjellel illethető azzal, hogy ez az 1100 plusz ötszázvalamennyi ellenzéki javaslat nettó marhaságot, értelmetlen javaslatot, célszerűtlen ötletet tartalmaz. (Dr. Szűcs Lajos felé:) Széttárja a kezét és egyetértően bólogat, oké (Dr. Szűcs Lajos bólogat.), én vettem az adást, a csoportdinamikából kiveszem, hogy egyes kormánypárti képviselők remélem, nem mindannyian így gondolkodnak az ellenzéki javaslatokról, merthogy mindegyiket egytől egyig leszavazták, tehát ezen ezres nagyságrendű javaslattömegben nem találtak olyat, amit méltónak találtak arra, hogy keresztülvigyék akár saját nevükön a rendszeren.

Mikről beszélünk, merthogy bólogatott, és úgy gondolta, hogy ezek értelmetlen javaslatok: példának okáért a lombikbébiprogram felső kalap nélküli, maximális támogatásáról beszélünk egy demográfiai tél közepette, amikor minden magyar családnak, aki a gyermekvállalással próbálkozik, a lehető legmagasabb fokú segítséget kellene biztosítani. Ezt a javaslatot is leszavazták, a Fidesz-KDNP elvetette a lombikbébiprogram határok nélküli támogatását, tehát amikor egyetértően bólogat, ön azzal ért egyet újra a szavazását követően, hogy Magyarországon a lombikbébiprogramot ne lehessen felső határ nélkül támogatni; szerintem ez szégyen és gyalázat, de tiszteletben tartom a véleményét, csak nem értem.

Ugyanígy a Fidesz-KDNP frakciója a bérlakásprogram koncepciójára is nemet mondott. Azért nem tudjuk most a zárszámadás tekintetében ezt mélyebben kivesézni, mert már a költségvetési szakaszban nemet mondtak arra, hogy magyar fiatalok a brutálisan elszabadult piaci árakat meg nem tudván fizetni reális áron bérelhessenek új építésű bérlakásokat. Ha megvizsgáljuk azt, hogy hány üres ingatlan áll rendelkezésre, és a képviselőtársam által említett közmunkaprogram hatékonyságát is megvizsgáljuk, esetleg a kettőt egymáshoz közelebb hozzuk, akkor láthatjuk, hogy az üresingatlan-vagyon hasznosítása is megért volna egy értelmes költségvetési vitát sajnos ez sem történt meg.

Sorolhatnám tovább az elvérzett ellenzéki javaslatokat, de nem ez a mostani ülés tárgya, és nem ez a napirend tárgya sem, ezért nem kívánok a reagálási körön kívül mélyebben eltérni ettől.

A kormánynak a mögöttünk hagyott pénzügyi évről szóló beszámolója viszont már csak az alapvetések miatt sem fogadható el. Az egyik alapfunkciója lenne, hogy érték és egyébként naturáliák tekintetében is elengedő információt adjon számunkra az állam vagyonáról, arról, hogy mivel gazdálkodik, feltételezem, hogy önmagát meghatározva jó gazda módjára a kormányzat, de még maga az ingatlan vagyon tekintetében sem jutunk kielégítő információtömeghez, áttekinthető képhez, és a vagyon változásáról, gyarapodásáról, illetve feltételezhető fogyásáról sem. Tehát nem igazán juthatunk hozzá, az egyszeri képviselő, aki megismerkedik ezekkel az adatokkal, nem juthat hozzá egy olyan kimutatáshoz, amely azt tartalmazná, hogy Magyarország Kormánya az elmúlt időszakban, az ezen költségvetés által érintett időszakban mit vert dobra, mennyivel csökkent, hogyan változott a magyar állam vagyona, egyáltalán az idézőjeles családi ezüsttel mi a helyzet. Azt kell mondanom, hogy mindez önmagában aláássa a szakmai hitelességét ennek a javaslatnak, de ami engem elképesztett, az a kormányzat dicshimnusza a gazdasági folyamatokat illetően.

Ha valaki, akkor én nagyon örülök annak, ha Magyarországon nő a GDP, és egyébként a makrogazdasági mutatók javulása évtizedes távlatban elvitathatatlan. Tehát nehogy azt higgye bárki, hogy mi a „minél rosszabb, annál jobb” elve alapján közelítenénk ehhez a kérdéshez, vannak ebben a Házban ilyenek, a Jobbik frakciója nem tartozik ezek közé. Viszont önmagában a GDP 4,1 százalékos növekedéséből kiindulni szakmai blődség, a hozzá nem értésről és az átpolitizáltságról tanúskodik, hiszen önmagában ez az egy mutatószám mit mond el a magyar nemzetgazdaságról? Orientációt adhat, de az, hogy mantraszerűen ezt tolják mindenféle alátámasztás nélkül, egész egyszerűen kikezdi a szakmaiságot.

Hiszen itt miről kellene hogy beszéljünk? Arról, hogy a GDP 4,1 százalékos növekményében mekkora szerepet kapnak magyar mikro, kis és közepes méretű vállalkozások; mekkora szerepet kapnak azok a multicégek, amelyek ezermilliárd számra viszik ki adózatlanul, jellemzően adózatlanul a profitot Magyarországról. Nagyon örülünk az ő gyarapodásuknak is, de csak akkor, ha a közteherviselés rendszerébe bevonják őket, és azért legyünk őszinték, a társasági adóhoz történő hozzányúlás a magyar mikro, kis- és közepes vállalkozásokat nagyjából 1 százalékos szinten érintette, viszont egy brutális kedvezményt biztosított azon multinacionális hálózatnak, amely eddig sem vett részt a közteherviselésben az elvárható módon, és amelyről eddig is elmondható volt, hogy munkahelyteremtési támogatások formájában sok esetben megkapta a felvett munkaerő kétéves munkabértömegét, márpedig ennél hosszabb időre multicég nem igazán vállalja azt, hogy azt az érintett munkaerőt alkalmazza.

Azt is el kell mondanom, hogy bár dicséretes a GDP hasonló növekménye, nagyon fontos lenne tudni, hogy ez valóban fenntartható-e.

(10.30)

Fontos lenne tudnunk, hogy áthúzódó hatások mennyiben befolyásolják, az EU-források körüli ingadozások mennyiben befolyásolhatják mindezt. Én tehát nagyon örülök akkor, ha Magyarország Kormánya önerőből foganatosított beruházásokról beszél itt. No de itt sem mindegy az, hogy mondjuk, a Budapest-Belgrád vasútvonal soha meg nem térülő és hitelfelvétellel tarkított őrületéről van szó, vagy pedig értelmes termelő beruházásokról, merthogy azokból is van. Szerintem azokat illene kidomborítani sokkal inkább.

A helyzet viszont a számok szintjén az, hogy az a GDP-növekmény, amely kimutatható volt az utóbbi években itt többéves folyamatokat érdemes vizsgálni, 2010-17 között ’17-ről vannak lezárt adataink, ahol gazdasági folyamatokat teljes körben tudunk vizsgálni , ebben az Orbán-érában tehát 17 százalékkal léptünk feljebb, miközben a kimutatások szerint az úgynevezett posztszocialista országok 20-22 százalékkal. Tehát ebben a hétéves távlatban regionális szinten sem sikerült még az elvárható átlagot sem hoznunk, és azt is láthatjuk, hogy a balti országok és még Románia is elhúzott e mutató tekintetében mellettünk, ami önmagában döbbenetes.

Azt is el szeretném mondani önöknek, hogy a gazdasági fejlettséget tekintve az egy főre jutó GDP-vel szokták ezt megközelíteni; nem biztos, hogy teljesen helyes mutatószám, de fogadjuk el e tekintetben az EU keleti blokkjában már nemcsak Szlovénia és Csehország, hanem Szlovákia, Lengyelország, Észtország és Litvánia is megelőzött bennünket. Itt tartunk jelen pillanatban.

Államtitkár úrnak nem is címzem azt, hogy az osztrák GDP a magyarénak majdnem pontosan 2,7-szerese. Azt kell hogy mondjam, nem az az elvárható szint, hogy 10 éven belül ezt érjük el vagy haladjuk meg, de az egészen biztosan, hogy valamifajta orientáció látsszon a magyar kormány részéről, azon kívül, hogy lehívnak külföldi forrásokat meg uniós forrásokat, és azokat elképesztő korrupciós ráta mentén igyekeznek beforgatni a magyar gazdaságba, úgy, hogy a közbeszerzések jó részén vagy jó ismerős, vagy jóbarát indul.

Engem megdöbbentett az a polémia is, ami itt lejátszódott közöttünk. Talán Vejkey képviselőtársammal beszélgettünk erről, amikor azt vitattam, hogy miért ilyen magas az egyszemélyes közbeszerzések aránya. Önök mindannyian tudják a kormánypárti padsorokból, hogy mit jelent egy egyszemélyes közbeszerzés Magyarországon. Azzal igyekeztek engem megnyugtatni, hogy nem helyes a mutatószám, túl magasat mondtam állítólag az Eurostat adatai alapján. Oké, vitassák, rendben! És képviselőtársam emlékeim szerint azt jegyezte meg, hogy nem olyan magas az arány, mert „csak” 19 százalék az egyszemélyes közbeszerzések aránya. Csak! Ez hangzott el a magyar parlamentben, hogy „csak”. Én meg azt mondom, hogy ez botrányos folyamatokat takar. Olyan, a valódi versenyt kizáró folyamatokat, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Azt is el szeretném mondani, hogy az államadósság elleni küzdelemben én támogattam Magyarország Kormányát, de az sajnálatos módon egyértelmű kudarcot vallott, le kell szögeznünk ugyanis, hogy nem az állam adóssága csökkent tavaly vagy bármelyik előző évben, hanem szerény mértékben a már említett, nem túl jó mutatószámhoz, a GDP-hez mért aránya.

Értem én, hogy a piaci szereplők jó része ezt a megközelítést szokta alkalmazni, és én ezt el is fogadom. De arra szeretnék rávilágítani, hogy a GDP-hez mért adósságráta minimális kozmetikai jellegű csökkenése nem feltétlen jelenti azt, hogy kinőhető az államadósság, és nem feltétlenül jelenti azt, hogy a magyar nemzetgazdaságot sújtó, nagyjából évente ezermilliárdos puszta kamatteher bármilyen szinten és nagyságrendekkel csökkenthető lenne a következő években. Márpedig egy hasonló forrástömeg akár egy részének felszabadulása értelmetlenné tette volna a kormány tegnapi őrületét, ahol a lakás-előtakarékossággal kapcsolatos állami támogatást ledózerolta, leépítette, két nap alatt megszüntette. Azt látjuk, hogy itt ezen forrástömegek többszöröse mellett egy zárszámadásban úgy megy el a kormány, mintha ez kötelező rendszerelem lenne, hogy ezermilliárdos kamatteher sújt egy nemzetgazdaságot. Én pedig azt mondom, hogy lehet vitatkozni az államadósság-menedzselés mikéntjéről, lehet vitatkozni ennek hatékonyságáról, de a vitát nem lefolytatni történelmi bűn.

Azt is el szeretném mondani, hogy az adózási kérdéseket nyilván a frakciónkon belül ezzel kimondottan és nálam sokkal többet foglalkozó képviselőtársnőm fogja mélyebben boncolgatni, de nem tudok elmenni amellett, hogy társasági adó tekintetében 2017-ben az előirányzottnál mintegy 110 milliárd forinttal kevesebb folyt be. Ez 15 százalékos lemaradást jelez. Ennek ugyanakkor nem található meg a javaslatban az érdemi indoklása, és az arra való utalás sem, hogy rendben van, hogy az EU-n belül nálunk a legalacsonyabb a társasági adó kulcsa 9 százalékról beszélünk , de ez mennyiben kedvez az itt működő nagyvállalatoknak. Mert hölgyeim és uraim, az a rendszer, hogy az itt működő nagyvállalatok a legalacsonyabb adókulccsal adózhatnak tehát már-már adóparadicsomi kulccsal találkoznak Magyarországon , emellett rengeteg vissza nem térítendő támogatást kapnak, munkahelyteremtési támogatást, infrastrukturális beruházásokra vonatkozó támogatást, el kell hogy mondjuk, hogy itt tulajdonképpen a multicégek simogatása folyik. És a velük kötött stratégiai szerződések nyilvános részeiben egyetlen szóval sem találunk utalást arra, hogy a magyar munkabérek legalább lassú felzárkóztatására kísérletet tenne Magyarország Kormánya.

Ami most történik, az az, hogy elmagyarázzák nekünk, hogy a munkaerőhiány által sújtott ágazatokban a munkaerő kínálati oldalának hiánya miatt elképesztő bérnövekmény mutatkozik pár ágazatban, és ezt megpróbálják ráhúzni az egész nemzetgazdaságra, mintha ez a kormány jótéteménye vagy kiváló hozzáállása miatt következne be.

A valóság sajnos sokkal sötétebb, és el kell hogy mondjam önöknek: a társasági adó kulcsa tekintetében tavaly az össz társasági adó 625 milliárd forint volt, tehát igen tetemes összegről beszélhetünk egyértelműen a neoliberális kormányzati gazdaságpolitika jelei mutatkoznak. Azért mondhatom ezt, mert a legnagyobb multicégek idesoroljuk a MOL-t, az Audit, a GE-t, a Telekomot, a Borsodchemet, a Mercedest, a Hankookot adóbefizetése a tőkeerejükhöz, nyereségükhöz mérten nagyon-nagyon szerény, mindenféle nemzetközi összevetésben különösen szerénynek mondható, és az Európában legkisebb társaságiadó-kulcs, vele szemben viszont a legnagyobb áfakulcs elképesztően torz adópolitikára utal.

Még egyszer mondom, értelmezhetetlen az a multihálózatok simogatása, amit a kormány foganatosít. Szeretném leszögezni, hogy szükség van ezekre a multicégekre Magyarországon, szükség van a velük való együttműködésre. Ez nem vagy-vagy kérdés, itt a magyar mikro, kis- és közepes vállalkozói szektor egészséges együttműködésére van szükség mindazokkal, akik a közteherviselésben részt vállalnak. Csak azt látjuk, hogy miközben kinevezett főellenségnek már nagyon sok mindenkit ez a kormányzat, a magyar mikro, kis- és közepes vállalkozások érdekében nem avatkozik be; és mind a költségvetés tervezetéből, mind a zárszámadásból az világlik ki, hogy még egy ilyen nagyon fontos eszköznél, mint a társaságiadó-bevételi várakozások későbbi felhasználása tekintetében is hiányzik az indoklása annak, hogy miért jut Magyarország százmilliárdos nagyságrenddel kevesebb bevételhez a multicégek kényeztetése érdekében, mint az egyébként járna neki. És ha hozzátesszük azt, hogy a magyar mikro, kis- és közepes vállalkozói szektor számára kedvezmények tömegét lehetne ebből a forrástömegből biztosítani, akkor egyértelművé válik a kormányzat hozzáállása.

Nagyjából ugyanezt csinálta egyébként a kereskedelmi bankokkal is. Elhitette azt, hogy banki ágazati különadóval, tranzakciós illetékkel, egyebekkel ő majd sújtani fogja ezt a szektort. A valóság ezzel szemben az, hogy a banki ágazati különadó nagyon nagy részét áthárították az érintett pénzintézetek, a tranzakciós illetéket pedig teljes egészében hárították át; önbevalló módon egyébként az érintett intézetek nyilatkoztak erről. El kell hogy mondjam önöknek: ugyanez a csalárdság érhető tetten a multicégekhez való hozzáállás tekintetében is.

Tehát én magam akkor tudnám ezt a zárszámadást elfogadni, ha az általam említett problémakörök kifejtett indoklása előttünk lenne; mind az állami vagyon tekintetében, mind az adórendszer tekintetében ezek a hiányosságok eloszlatásra és egyébként megszüntetésre kerülnének; valamint egy olyan vízió, olyan koncepció áradna ebből az anyagból és az utóbbi évek anyagaiból, amelyek alkalmasak arra, hogy meglássuk, Magyarország Kormánya merre akar továbbmenni.

Ha lenne ilyen vízió, feltételezem, nem akarok udvarolni neki, de talán a legkiválóbban felkészült államtitkár megosztaná ezt velünk a vita során. Én még mindig számítok erre, ugyanakkor azt látom, hogy ahogy az Orbán-kormányok mindig is igyekeztek egy vízióval megnyerni széles választói tömegeket, legyen ez a polgári Magyarország korábbi víziója, amit aztán lecseréltek a sokkal egyszerűbben értelmezhető rezsicsökkentési vízióra, és ahogy halad előre a történelem, mindig a könnyebben befogadható és osztogató jellegű intézkedéseikkel próbáltak társadalmi csoportokat megnyerni. Na, ebből az anyagból és a kormány hozzáállásából semmiféle jövőkép nem olvasható ki.

Nem derül ki, hogy milyen saját lábon álló beruházásokkal képzelik el a jövőt, nem derül ki, hogy ezt a GDP-növekményt fenntarthatónak tartják-e, nem derül ki, hogy ezen belül a hazai cégek teljesítményét hogy értékelik, milyen további lehetőségeket biztosítanak számukra. Nagyon sok vitapontot felhozhatnánk tehát, de amíg ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, sajnálatos módon ez az anyag elfogadhatatlan.

(10.40)

A dicshimnuszokkal pedig kérem, hogy szerényebben bánjanak, már csak azért is egyetlen adatot szeretnék megismételni , mert míg 2010 és ’17 között az Orbán-érában 17 százalékkal léptünk feljebb a gazdasági fejlődés szintjén, addig a posztszocialistának nevezett országok átlagosan 20 és 22 százalék közötti mértékkel. Tehát a magyar növekmény elmarad ebben az érintett időszakban a környező országok növekményétől is. Értem én, hogy alacsony volt a bázis, tehát volt honnan fejlődni akár két számjegyű százalékponttal is, de azt mégsem mondhatjuk, hogy egy kivándorlási katasztrófa közepén, egy demográfiai tél legsötétebb óráin bármiféle dicshimnuszokat lehetne zengeni ebben a Házban. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki padsorokból.)

Forrás: parlament.hu