Három százalék agyzsír-tartalom
A modern tömegtársadalmak legfélelmetesebb illúziója az, hogy a többség dönt. A demokratikus szertartások, a választási kampányok és a népakaratra való szüntelen hivatkozás mögött egy hideg szociológiai tény húzódik meg: az európai nemzetek kollektív tudatát, ízlését és politikai irányát valójában egy szűk, alig háromszázaléknyi elit határozza meg. Ez a kritikus tömeg a kultúra, a média, az egyetemek és a véleményformálás csatornáin keresztül diktálja a tempót. Ha ez a szellemi elit réteg kiüresedik, ha a funkciója eltorzul, akkor a kontinens egésze intellektuális és morális értelemben is visszafordíthatatlanul hanyatlani kezd. Ezt a jelenséget nevezhetjük a nemzeti működésmód „három százalék agyzsír-tartalmának” – annak a nélkülözhetetlen szellemi kenőanyagnak, amely nélkül a társadalom gépezete megakad, berozsdásodik, vagy éppen vad, barbár törzsi ritmusban kezd el forogni.
A probléma gyökere abban rejlik, hogy ezt a döntő fontosságú három százalékot napjainkban teljesen felzabálta a parízer kapitalizmus.
Ez a kifejezés a gátlástalan, kizárólag a materiális fogyasztásra és a tömegigények legalacsonyabb szintű kielégítésére épülő késő modern piacgazdaságot jelöli, amely mindent – a kultúrát, a politikát és az emberi lelket is – áruvá változtat. Ahogy a parizer a hús olcsó, adalékanyagokkal és ízfokozókkal felturbózott pótléka, úgy kínál ez a rendszer is szellemi és kulturális „pótlékokat” a valóság helyett. A mély műveltség, a tartós emberi kapcsolatok és az organikus közösségek helyét átveszik a gyorsan fogyasztható, olcsón előállítható tömegtermékek. Nem a hosszú távú építkezésre ösztönöz, hanem az azonnali, reflexszerű fogyasztásra. A lélek éhségét nem minőségi táplálékkal, hanem a fogyasztói társadalom szellemi parizerével csillapítja.
Ez a gépies működésmód mára teljesen gyarmatosította Európa közbeszédét, médiáját és politikáját.
A politika a parízer kapitalizmusban már nem közösségszervezés vagy elvi kormányzás, hanem egy szórakoztatóipari termék,
egy folyamatos valóságshow. A választópolgár nem felelős résztvevő, hanem passzív néző, akit a média, a fősodratú tévécsatornák és a felvásárolt influenszerek látványos, de tartalmatlan botrányokkal, vizionált milliárdokkal és morális gumicsontokkal lakatnak jól. A társadalom tudatát formáló szűk európai értelmiségi elit – az a bizonyos három százalék – szintén a piac logikája alá tagozódik be. A szellemi függetlenséget, a belső műveltség tekintélyét és a kulturális méltóságot felváltja a nézettségi mutatóknak, lájkoknak és szponzori pénzeknek való kiszolgáltatottság. Az elit elköteleződése megváltozott: a saját nemzetük iránti feltétlen hűség helyét átvette egy globális piacnak való megfelelési kényszer, ami elidegenedéshez, sőt, a saját gyökerek iránti kollektív önfóbiához és öngyűlölethez vezetett.
A parízer kapitalizmus legsúlyosabb bűne, hogy
az egyén atomizálásával és fogyasztóvá silányításával kiöli a társadalomból a magasabb rendű célokat,
aminek egyenes következménye az európai apátia és a civil kurázsi halála. A felvilágosult nagyvárosi bohém burzsoázia és a reményvesztett prekariátus egyaránt ennek a rendszernek a foglya. A jómódú, urbánus rétegek a fogyasztásukon és a készen kapott médiatrendek követésén keresztül élnek meg egyfajta hamis progresszivitást vagy morális felsőbbrendűséget, miközben valódi áldozatot vagy közösségi felelősséget nem vállalnak.
Ezzel szemben a társadalom alsóbb, kiszolgáltatott rétegei beleszorulnak a puszta túlélésért folytatott mindennapi küzdelembe.
Számukra a rendszer csak annyi ingert biztosít – olcsó szórakoztatást, bulvárt és politikai cirkuszt –, amennyi ahhoz kell, hogy ne lázadjanak fel,
így fásultan, „vezetőszáron” tűrik a sorsukat.
Ebben a posványos kulturális közegben a klasszikus konzervatív működési mód mérhetetlen vereséget szenvedett. A konzervativizmus lényege ugyanis nem egy merev ideológia, hanem egy organikus életérzés: ragaszkodás a jól bevált dolgokhoz, a természet rendjéhez, a történelem folytonosságához és az otthon esztétikájához. Ez a mentalitás nyújtana védelmet az egyént atomizáló modernizációs viharokkal szemben. Amikor azonban a szellemi elit, a bíróságok, az ügyészség és a véleményformáló intézmények elveszítik kulturális méltóságukat, a hagyományok tartóoszlopai kidőlnek. Olvasottság és belső műveltség híján a döntéshozókat és az intézményi szereplőket csupán a saját kicsinyes, beteges vágyaik tartják fogságban, megfosztva őket attól a hivatástudattól, amely egy működő államigazgatást valóban fenntarthatna a puszta bürokratikus beidegződéseken túl.
A hagyományos európai értékek bukásával a vákuumot nem a szabadság, hanem a barbárság tölti ki.
Ahogy Éric Zemmour francia gondolkodó is figyelmeztet a nyugati civilizáció válságára, Európa jelenleg egy szisztematikus és lassú „civilizációs öngyilkosságot” hajt végre. Zemmour elmélete rávilágít, hogy a parízer kapitalizmus által létrehozott szellemi vákuum és demográfiai hanyatlás védtelenné teszi a kontinenst a kulturális hódítással szemben. Amikor egy civilizáció kiöli saját isteneit, elveit és esztétikáját, az üresen hagyott teret óhatatlanul egy másik, dinamikusabb és öntudatosabb kultúra fogja elfoglalni.
Így jelennek meg a modern kor barbárjai Európa-szerte: egy olyan generáció, amelynek tagjai se nem a szülőföldjükhöz, se nem az európai örökséghez nem kötődnek. Elveszítették eredeti gyökereiket, de a nyugati fogyasztói kultúrából is csak a felszínt – a márkákat, a technológiát és az olcsó szórakoztatást – vették át, miközben annak mélyebb morális, jogi és kulturális kódjait elutasítják. Se istenük, se tanítójuk, se otthonuk, se hazájuk, de még minimális esztétikai érzékük sincsen. Ebben a felaprózott, atomizált struktúrában a politikai és kulturális tér élére óhatatlanul a törpe, gonosz szándékok kerülnek, amelyek cinikusan használják ki a társadalom fásultságát.
Mégis, a legsötétebb diagnózis sem jelentheti a végső feladást. Nekünk ugyanis élnünk kell.
Nem süllyedhetünk bele a cinizmus posványába, mert egy nagyszerű, évezredes kultúra örökösei vagyunk. Ebből a szellemi és morális válságból a kivezető út nem a még radikálisabb modernizáció, hanem a visszatérés: vissza kell térnünk az európai gyökereinkhez, vissza kell térnünk Istenhez, a nemzetek szuverenitásához és az egymás iránti kölcsönös megbecsüléshez. Ez a kollektív ébredés azonban csak az egyén szintjén kezdődhet el. Az embernek először meg kell tanulnia helyesen szeretnie önmagát, el kell fogadnia a neki rendelt helyet az életben, és bátran el is kell foglalnia azt.
Időt, figyelmet és szellemi energiát kell áldoznunk arra, hogy megválaszoljuk a legalapvetőbb kérdést: mi is az ember? Erre a kérdésre pedig a parízer kapitalizmus zajában csak egyetlen érvényes válasz maradhat: az ember istenképmás. Ha valaki eljut eddig a belső felismerésig – hogy ő istenképmás, aki a teremtés szabadságával, egy transzcendens végcéllal és ebből fakadó, abszolút morális feladattal lett a világra küldve –, akkor a létezése többé nem eladó. Az az ember, aki felismeri saját isteni méltóságát, soha többé nem veszi a szájába a fogyasztói társadalom olcsó szellemi parizerét.