(...)
Nekem csak életem első tizenhárom évét „vitte el” az a világ, viszont gyermekként az élet szép, ezért túl sok ilyen irányú tapasztalatom nincs. Ellenben végignézem a szüleim generációját, akik legszebb és megismételhetetlen éveiket töltötték ilyen körülmények között, emlékszem nagyapámra, aki büszkén mutogatta, mi volt a miénk még az államosítás előtt, és látom, mennyire akarnak felejteni.
Semmi heroikusat nem találnak abban, hogy túlélték a kommunizmust.
Valószínűleg semmi heroikus nem volt benne. Sőt, kissé mintha szégyenkeznének is. Idősebb írókkal beszélgetve éreztem, kényelmetlen a téma, hazudni kellett, hát dicséretet hazudtak, tömjént, szép jelent.
Piti kis történeteik vannak, emiatt elmaradt a katarzis kilencven után. Talán ezt szégyellik.
De akkor sem értem, hogy miért nem téma több millió ember megnyomorított élete, nem beszélve a deportáltakról, a bebörtönzöttekről, a kivégzettekről.
Nem értem, hogy kilencventől errefelé miért nem hajtották el dühödten a hatalomba, közéletbe stb. visszaszivárgó kommunistákat, hiszen igazán tudhatták, mire képesek.