A halott apa mint politikai pajzs, és a becsapott értelmiségi néma szégyene: Kinek kell valójában az ügynöklincselés?
Szombat délelőtt, piaci pecsenyés. Műanyag pultnál állunk a pszichológus és kríziskommunikációs oktató barátommal, a papírtálcán ott gőzölög a frissen sült kolbász, mellé egy nagy kanál erős-savanykás piacos mustár, meg két vastag karéj fehér kenyér. Nem kell ahhoz kocsma, hogy az ember levetkőzze az egyetemi katedra udvarias mázát –
elég hozzá a piaci zsivaj meg két őszinte történet a héten látottakból.
Mesélem neki, hogy pár napja összefutottam egy ismerős hitoktatóval. Tisztességes, jó szándékú ember, aki tavasszal még nagy reményekkel szavazott a Tiszára. Más kérdés, hogy szerintem tisztességes keresztény ember nem szavaz a tiszta de most viszont, amikor szóba kerültek a megszorítások meg ez a botrányos ügynökakta-szórás, csak lesütötte a szemét, és annyit dünnyögött az orra alatt: „Hát… nem erről volt szó.”
A professzor barátom leteszi a a fehér műanyag villát, és elmosolyodik:
– Figyeld meg ezt a mondatot! „Nem erről volt szó.” Ez a becsapott értelmiségi legfájdalmasabb beismerése. Tudod, miért lesz pokoli nehéz a következő időszak a hozzáhasonlóknak? Mert egy értelmiségi mindig a saját racionalitására a legbüszkébb.
Most pedig kénytelenek szembenézni azzal, hogy az érzelmeik teljesen elvakították őket, és felülírták a józan eszüket.
Átverték őket, mint a sicc. Egy értelmiségi pedig semmit sem szégyell jobban, mint beismerni: hülyére vették.
– Jó, de mit szólsz a másik véglethez? – kérdezem, és elmesélem neki a baloldali blokkhoz tartozó ismerősömet, aki most teljesen fel van pörögve az aktákon. Azt hirdeti mindenkinek, hogy ő azonnal meg akarja nézni, ki jelentett annak idején az apjáról, mert „tartozom ezzel az apja emlékének”.
A pszichológus barátom megtörli a kezét egy vékony piacos szalvétával, és jéghideg, kocsmai nyerseséggel szedi ízekre a jelenséget:
– Na, látod, ebben nincs semmi új, de annál tanulságosabb. Kezdjük ott, hogy amit az apjáról mond, az szemenszedett hazugság. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában harminc éve bárki kikérhette a családjáról szóló iratokat. Eddig is megnézhette volna, bele lehetett tekinteni. Ha tényleg az apja emléke érdekelné, már húsz éve bement volna. Nem ment be, mert nem tartozik ezzel az apjának, és magasról tett rá. Ráadásul ha most megtudja, hogy Kovács József negyvenöt éve írt egy jelentést, akkor mi lesz? Semmi.
– Akkor miért ez a nagy színjáték? Mit leplez ezzel?
– Két dolgot takargat, és mindkettő egy súlyosan beteg személyiségre vall – feleli az oktató.
1. A mérgező füstrakéta védelme és a törzsi önigazolás
Minden józan ember látja, hogy az értelmetlen és kontextus nélküli ügynökakták nyilvánosságra hozatala ebben a formában nemcsak hasztalan, hanem egyenesen káros. A valódi bűnösök, a rendszert működtető nagykutyák már rég nincsenek a listán.
A hiányos névsorban viszont ömlesztve szerepel a gazember és a megzsarolt, megtört áldozat
– miközben semmilyen valódi tudásunk vagy információnk nincs arról, ki melyik volt. Hol van itt az igazságosság, és hol marad a megbocsátás? Sehol. A gyűlölet elvette mindenki eszét. Az egész nem más, mint egy gonosz szándékkal bedobott figyelemelterelés, hogy a szavazók ne a valóban fontos dolgokkal – a kiáramló milliárdokkal és a megszorításokkal – foglalkozzanak.
A barátom itt megáll egy pillanatra. A kés hegyével beleszúr a kolbászba. A hólyagosra sült bőr hangosan roppan, a résen pedig azonnal kibuggyan a forró, fokhagymás-pirospaprikás zsír, egyenesen a hullámpapírra. Letör egy darabot a ropogós héjú fehér kenyérből, komótosan kitunkolja vele a szaftot, majd a szájába dobja.
– Szóval a te balos ismerősöd is pontosan tudja ám ezt – folytatja két falat között. – Érzi ő, hogy ez egy mérgező, gyűlöletkeltő akció. De mivel ő erre a hatalomra szavazott, védenie kell a saját döntését.
Ezért úgy tesz, mintha ez valami felemelő dolog lenne, és még a halott apját is pajzsként tartja maga elé, csak hogy igazolja a pártját.
2. A gyűlölet mint a személyes hitványság leple
De a professzor szerint a második ok még sötétebb. Mielőtt belekezdene, levág egy újabb gőzölgő karikát a kolbászból, vastagon áthúzza a csípős mustáron, és harap mellé egyet a hideg, ecetes macskapöcse paprikából, ami még a szemet is megkönnyezteti.
– Tudod, mi hajtja valójában ezt az embert? – bök felém paprikás zsíros villájával. – A benne lévő nyers gyűlöletet éli ki. Az ilyen típus a saját életének kudarcait, a saját belső hitványságát egyetlen módon tudja elviselni: ha másra önti a mocskot, ha mást rágalmazhat. Azért kell reggeltől estig gyűlölködnie és bűnösöket vadásznia, mert ezzel a felelősséget mindig másra háríthatja.
Amíg egy negyven évvel ezelőtti néven köszörüli a nyelvét, addig sem kell tükörbe néznie, hogy ő mire vitte az életben.
Nagyon beteg személyiség az ilyen.
A pecsenyésnél elfogy a kolbász, a papírtálcán már csak egy kis piros zsírfolt meg a kenyérmorzsa marad. Mi itt állunk a piaci valóságban, a hitoktató pedig már legalább érzi, hogy becsapták – neki még van lelkiismerete. A másik viszont már otthon ül a sötét szobában a képernyő előtt. A halott apja nevével takaródzik, miközben csak egy újabb adag sárra vágyik, amivel befestheti maga körül a világot, hogy a saját kudarcai ne látsszanak.