HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Urak! Megtisztelő ebben a vitában szót kapni. Gondolom, ha sok év után visszaemlékszünk majd a képviselői munkánkra - kinek hány évet adott a választók akarata és a politikai demokrácia - , akkor erre a mai napra és a holnapi szavazásra feltétlenül büszkék leszünk, hiszen az ország hosszú távú sorsának eldöntésében vállalunk aktív szerepet. Erre az aktív szerepre feljogosít minket a népszavazáson megnyilvánult többség. És az a véleményünk, hogy a Ház tagjainak nagyon nagy többsége úgy hiszi, a nemzet javát szolgáljuk, amikor Magyarország NATO-csatlakozásához a holnapi szavazással megtesszük az utolsó lépést.

Társai, szövetségesei leszünk azoknak a nyugat-európai és észak-amerikai demokráciáknak, amelyek a XX. század nagy nyerteseinek bizonyultak demokratikus rendjükkel, összehangolt védelmi politikájukkal, biztonságpolitikájukkal. A magyar nemzet sokszorosan megérdemelte a meghívást az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe. Elmondhatjuk ugyanakkor, hogy volt, amikor ezeréves történelmünk során rosszabb sorsban részesültünk, mint amit megérdemeltünk volna. Ezúttal annak is örülnünk kell, hogy a történelemtől megkapjuk egyszer azt, amit megérdemeltünk.

Mivel érdemeltük ki a NATO-ba való meghívást? Különböző érvek hangzottak el a mai vitában is. Azt gondolom, hosszú vita, összetett okok vezettek odáig, hogy a meghívó megérkezett, és holnap hitem szerint igent mond a Ház. Természetesen '56 emléke bizonyosan meghatározó volt a döntésben. Csak egyetlen mondattal hadd idézzem Albert Camus-t, a nagy francia írót, aki 1957 tavaszán ezt mondta: "A magyarok királyi örökséget hagytak ránk, melyet majd ki kell érdemelnünk: a szabadságot, melyet nem választottak, hanem megszereztek, s egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk." Bizonyosan ennek a királyi örökségnek is a része, hogy Magyarország meghívást kapott az Észak-atlanti Szerződésbe, azzal a másik két országgal, néppel együtt, a csehekkel és a lengyelekkel, akik '68-ban, illetve '80-ban és '81-ben maguk is kifejezésre juttatták szabadságvágyukat. Ugyanakkor hitünk szerint természetesen ugyanilyen része volt a meghívásban a szomszéd országokkal kötött alapszerződéseknek, a szomszéd országokhoz fűződő jó viszonynak, és annak is, hogy az előző ciklusban a magyar ellenzék jogai érvényesültek ebben a Házban, és nem lehetett azt mondani Magyarországra, amit Szlovákiára mondtak, hogy a demokratikus jogokat nem tudja a saját országában biztosítani.

Védelmi szerződésről lévén azonban szó, természetesen a szép szavak mellett nyilván bizonyos stratégiai érdekek is közrejátszottak abban, hogy Magyarország bekerült a bővítés első körébe. Ezen nem kell csodálkozni, és ennek jelentőségét a mai napon talán nem is kell túlhangsúlyozni. Nyilvánvaló, hogy stratégiai szerepünknek később a könnyű és nem is mindig könnyű döntések meghozatalánál is része lesz.

Történelmileg oda zárkózunk vissza, ahová lelkileg, spirituálisan ez a nemzet mindig is tartozott: a Nyugathoz. Ez nem azt jelenti, hogy a Kelet ellenében csatlakozunk a nyugat-európai és észak-amerikai országok védelmi szövetségéhez. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a magyar nemzet tiszteli a Keletet, tiszteli a Kelet titkait és szenvedélyeit, ikonjait és szent lázadóit, hitét és forradalmait, de idegen kultúraként tiszteli; maga a nyugat-európai kultúrkör része, és ezt érezzük megerősíteni ezzel a csatlakozással.

Elhangzott, hogy a szomszédos országokkal való jó viszony biztosítható lehetne a semlegesség révén is. Ennek azonban nagyon komolyan ellentmond az a tény, hogy a szomszéd országokban valamennyi demokratikus erő, legyen bár szocialista, liberális, kereszténydemokrata vagy konzervatív, egyenként és együtt is az országuk NATO-csatlakozásának a híve, míg a szomszédos országokban a NATO-csatlakozást csak azok a szélsőséges, nacionalista, antiszemita, magyargyűlölő erők utasítják el, amelyek semmilyen módon nem kívánnak velünk együttműködni, amelyeket többek között éppen a magyarság elleni gyűlölet erősít a szélsőséges szavazók voksainak elnyerésében.

A semlegességi politikához a szomszédos országokban nincsenek partnerek, hiszen a szomszédos országok demokratikus pártjai - baltól egészen jobbig - a NATO-csatlakozás hívei. Más kérdés, hogy ezt sikerül-e a közeljövőben elérniük vagy nem, illetve hogy a közeljövőben lesz-e a bővítésnek második köre vagy sem. Ezt a kérdést most kívül helyezzük a vitán; mindenesetre nem lehet a szomszédos országok NATO-ellenes erőivel összefognunk, hiszen azokat éppen a magyarok és más kisebbségek elleni ellenszenv és gyűlölet tartja a politikai paletta perifériáján.

Talán arra is érdemes röviden emlékeztetni, hogy vannak olyan kelet-európai országok, amelyekben elméletileg legalábbis - hangsúlyozom: csak elméletileg - lehet alternatívája a nyugatos fejlődésnek az ortodox kultúrkörhöz, a pánszláv eszméhez, a hagyományos kelet-európai értékekhez való visszatérés. Magyarország számára azonban ez az út járhatatlan. Számunkra csak és kizárólag a Nyugat-Európához, a nyugati értékekhez való visszatérés és azok megerősítése a járható út.

Teljesen igaz ugyanakkor - osztom, amit Kovács László képviselőtársam mondott -, hogy nagyon fontos: tartsuk fenn a jó viszonyt a kelet-európai országokkal, semmiképpen se éreztessük velük, hogy most már rossz magyar szokás szerint - mert van ilyen magyar szokás is - valamiképpen magas lóról, lóhátról kezeljük a szomszédos országokat. Ez semmiképpen sem lenne indokolt, nagyon sokat ártana nekünk, az ott élő magyaroknak és mindannak az elvnek, amelyet képviselünk.

(17.10)

De az erőnek sem kell többé engednünk ebben a viszonylatban, gondolom, ezt röviden, egyszerűen elismerjük és meg tudjuk állapítani.

Annak is örülök, hogy Martonyi János külügyminiszter úr felsorolta azokat a szomszédos országokat, amelyek csatlakozását különösen kívánatosnak tartjuk. Tudni kell természetesen, hogy ez nem csak rajtunk múlik, más országoknak és nagyhatalmaknak is beleszólásuk van a bővítésbe, de nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar politika, a magyar közvélemény továbbra is napirenden tartsa a további bővítés témáját és kérdését, és ebben jelezzük, hogy mi igenis a további bővítés hívei vagyunk.

Két dolgot szeretnék még megemlíteni röviden, amely új problémát jelent nemcsak biztonságpolitikai, hanem külpolitikai gondolkodásunkban is. Az egyik: jelentőséget tulajdonítok annak a ténynek, hogy a nápolyi, úgynevezett déli parancsnokságon fogunk közreműködni. Azt hiszem, ez kiváló alkalom lesz arra, hogy a magyar politika, a magyar külpolitikai gondolkodás újra felfedezze a mediterrán térséget, annak is elsősorban keleti részét. Magyarországnak valaha gazdasági, politikai és szellemi szerepe volt a Földközi-tenger keleti medencéjében. Akik ismerik ezeket az országokat, azok tudják, hogy éppúgy Törökországban, mint Görögországban, Izraelben és az arab országokban, Máltán és Cipruson a magyar névnek van becsülete, Magyarországot sokszor sokkal jobban ismerik, mint, mondjuk, egyes nyugat-európai országokban. Ezekben az országokban Magyarország újbóli megjelenésének van most lehetősége, van értelme. Sosem leszünk természetesen regionális középhatalom ebben a térségben, erről nem álmodozhatunk, de a meglevő esélyeket föl kell használni arra, hogy legyen az országnak egy korlátozott, de pontos mediterrán politikája.

A másik - azt hiszem, én vagyok az utolsó, legalábbis előre jelentkezett utolsó szónok ebben a mai vitában -: szeretném röviden mondani, hogy az ünnepek után természetesen a hétköznapok is el fognak következni. A NATO nem egy problémamentes szervezet, eddig is hallottuk, hogy a 16 eddigi NATO-ország között katonapolitikai, biztonságpolitikai vagy éppen pénzügyi finanszírozási kérdésekben komoly viták voltak. Azt hiszem, hogy demokratikus országok között ezeket a vitákat vállalni kell.

És még egy megjegyzést engedjenek meg: az atlanti gondolat természetesen nem azt jelenti, hogy Magyarország az Atlanti-óceán nyugati partjára sodródott, mi NATO-tagként is európai ország maradunk, és nyilvánvalóan lesznek olyan kérdések, amelyekben más nyugat-európai országokkal együtt az európai értékeket, az európai gondolatokat fogjuk erősíteni és védeni olyan vitákban, amelyekben amerikai szövetségeseink esetleg más érvekkel élnek.

Azt gondolom, hogy egészen pontosan nemzeti és európai értékeink megvédéséért lépünk be a NATO-ba, és nem azért, hogy nemzeti és európai identitásunkat föladjuk. Ennek szellemében természetesen én is meg fogom szavazni a csatlakozást.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu