BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt megcsonkított Országgyűlés - ahogy február óta mondani szoktam. Egy sajátos vitában ülünk itt, hiszen ratifikációs vita az, amit az Országgyűlés folytat. Az az országgyűlési határozati javaslat, amelyet tárgyalunk, egy nemzetközi szerződés ratifikációjáról szól. A ratifikációs viták általában a határozathozatalok között szoktak zajlani - kedden délután - vagy hozzászólás nélkül, vagy minimális hozzászólással. Komoly ratifikációs vitát, amit külön vitanapon, külön tárgyalási napon tartottunk, az elmúlt években igazából nem emlékszem másra, mint az alapszerződések ratifikációs vitájára.

Nos, ez a vita előlépett hétfő estére a kedd délutánról, és ez teljesen indokolt. Ez a ratifikációs vita, ez a ratifikációs előterjesztés - eltérően attól, ahogy nemzetközi szerződésekkel általában foglalkozni szoktunk - érdemi döntést is tartalmaz. Hiszen egy szokásos nemzetközi szerződés megerősítése annyiból áll, hogy előbb a kormány, majd az Országgyűlés rábólint arra a nemzetközi szerződésre, amit az ország megkötött, hiszen nincs más lehetőség, mint elfogadni vagy nem elfogadni azt, amit megkötöttünk. Az alapszerződés kapcsán voltak olyan ötletek, hogy módosítsunk rajta, de ez nyilván képtelenség volt, hiszen csak a partnerrel együtt lehetett volna.

Ezzel szemben ez egy olyan nemzetközi szerződés, amely eleve úgy van elképzelve, és úgy köttetett meg, hogy a résztvevő országok nem teljes mértékben, hanem részlegesen teszik magukra nézve kötelezővé a szerződés tartalmát. Ez viszont azt jelenti, hogy a kormánynak és az Országgyűlésnek is érdemi döntési lehetősége maradt. Érdemi döntést hozunk arról, hogy most, 1999-ben mit vállalunk azokból a kötelezettségekből, amelyeket ez a szerződés tulajdonképpen abból a kötelezettség-rendszerből, amelyet az Európai Szociális Charta nevű nemzetközi szerződés tartalmaz. Így tehát egy érdemi vitáról van szó: a kormány tesz egy javaslatot, és ez nyilván úgy született meg, hogy egy komoly gondolkodás folyt a kormányon belül, a minisztériumokban, nyilván egyeztetnie kellett a szociális kérdésekért felelős minisztériumnak a Pénzügyminisztériummal és más tárcákkal, ami természetes dolog. Így kialakítottak egy álláspontot, és ez teljesen rendben van. Az országgyűlési frakciók, a képviselők tovább folytatják ezt a gondolkodást, hogy akkor tényleg mit tudunk vállalni ezekből a kötelezettségekből, mi az, amit nem is gondolunk a jövőben sem elfogadni, és mi az, amit indokoltnak tartanánk, de most még nem megy, majd később. Ez az oka annak, hogy itt szerintem egy érdemi vita folyhat és folyik is. Azt hiszem, hogy ez helyénvaló.

Ezért azt kell mondanom, hogy én egy kettős érzéssel követem ezt a vitát. Kettős érzéssel fogadtam azt, hogy napirendre tűztük ezt a ratifikációs vitát, illetve ahogy hallgattam a vitát. Egyrészt az öröm: az öröm afölött, hogy végre sor kerül erre a megerősítésre e tavaszi ülésszak során. Sajnáltam, hogy ezt az előző ciklusban, amikor kormányon voltunk, nem tudtuk, vagy nem volt elszánás arra, hogy ezt megcsináljuk. Örülök annak, hogy a jelenlegi kormány erre készséget vállalt, és ezért az Országgyűlés ezt nyilvánvalóan meg fogja szavazni. Csak megismételhetem és megerősíthetem azt, amit Béki Gabriella mondott. Talán még azt is mondhatom, hogy függetlenül attól, hogy a módosításokból mit fogad el a kormánytöbbség és mit nem, bizonyos vagyok benne, hogy igennel fogunk szavazni a szavazáskor.

De nemcsak örülök, őszintén meg kell mondanom, tisztelt Országgyűlés, hanem amikor meghallgattam a miniszter urat, akkor egy kicsit megdöbbentem. Elnézést kérek, ebben az Országgyűlésben ismeretes az időhatárhoz kötött kétperces felszólalás. De hogy egy ilyen nagy jelentőségű nemzetközi szerződéshez való csatlakozás parlamenti elővezetésének - ráadásul egy olyan nemzetközi szerződésé, amely esetében, mint elmondtam, mi döntünk, hogy mennyit fogadunk el a kötelezettségekből, és ez egy megalapozott döntés - parlamenti expozéja kétperces felszólalássá váljon, ezt őszintén szólva nem értem.

Ennek két oka lehet: vagy a miniszter úr nem egészen érti, hogy ez milyen jelentős dolog, amivel itt foglalkozunk, vagy érti ugyan, de nem tartja olyan fontosnak, hogy a jelen lévő képviselőknek és az Országgyűlés munkáját figyelemmel kísérő rádióhallgatóknak és azoknak, akik e parlamenti ülés jegyzőkönyvét majd valaha olvasni fogják, nem tartotta olyan fontosnak, hogy elmagyarázza, hogy a kormány miért tartja ezt most indokoltnak, és miért éppen ezt tartja indokoltnak. Őszintén szólva ezt egy kicsit megdöbbentőnek tartom. Köszönöm a fideszes és MDF-es vezérszónokoknak, hogy többé-kevésbé pótolták azt, amit a miniszter úr elmulasztott, és elmondták azt, hogy a kormánykoalíció miért döntött úgy, hogy éppen ezeket a pontokat fogja vállalni, és más pontokat nem. Azt is el kell mondanom, hogy sok mindenben egyetértünk azzal, amit a fideszes és MDF-es vezérszónok elmondott. Nem mindennel, de a legtöbb dologgal igen. Tehát bizonyos értelemben megnyugtatott, hogy ők legalább elmondták azt, amit a miniszter úr nem tartott fontosnak az Országgyűlésben elmondani.

Aki nem olvasta volna, annak elmondom, hogy az előterjesztés indoklása sem pótolja - aki véletlenül olvasta - azt a részletes argumentációt. Igaz, hogy van egy nagyon részletes és alapos munkaanyag, amit a kormány apparátusa készített, és ezért a nagyon színvonalas munkaanyagért, amely arról szól, hogy milyen érvek szólnak mellette és ellene, köszönetet is mondok a kormány apparátusának. Na de, tisztelt Országgyűlés, az Országgyűlésben el szokás mondani élőszóban, hogy mit miért csinálunk. A parlament azt jelenti, hogy beszélünk. Szó szerint a "parlare" latin szó ezt jelenti. Ez egy ilyen műfaj. Itt érvelni szokás, el szokás mondani.

Én azért szeretnék hozzájárulni azoknak a képviselőtársaimnak az erőfeszítéséhez, akik megpróbálták kifejteni azt, hogy miért is kell nekünk csatlakozni az Európai Szociális Chartához. Ez az európai országok egy nemzetközi megállapodása arról, hogy milyen szociális kritériumokat tartanak Európában többé-kevésbé egységesen követendőnek. Ez nemcsak azért Európai Szociális Charta, mert azok az országok, amelyek megkötik, véletlenül Európában vannak. Mint mondjuk egy közúti megállapodás, Európának van közúti megállapodása is, amit azok az országok kötnek egymással, amelyek Európában szomszédai egymásnak és az úthálózatok összefüggnek. Az Európai Szociális Charta nemcsak ebben az értelemben európai, hanem Európának ezt a szociális chartáját szerintem az ázsiai országok nem köthetnék meg. Nem lehetne fölé írni azt, hogy ázsiai vagy azt, hogy transzamerikai szociális charta. Azt hiszem, ebben egyetértünk.

Az európai gondolkodás, az európai szemlélet a gazdaság, a társadalom, az egyén kapcsolatrendszeréről különbözik mind az ázsiaitól, mind az amerikaitól. Az európai szociális társadalmi felfogásnak az a sajátossága, hogy a szuverenitást, a polgár, a magánszemély szuverenitását tiszteletben tartja, ugyanakkor érvényesíti a társadalmi méretű szolidaritás elvét. Az ázsiai felfogás, mint tudjuk, a személyek védelmét és kölcsönös segítését a családon, a kis közösségen, a munkahelyen belül valósítja meg, és ezért Ázsiában sokkal később és kevésbé jöttek létre átfogó társadalmi, országos szociális rendszerek, mint Európában. Az amerikai rendszer - amelyik a szuverenitást ugyanúgy tiszteletben tartja, mint az európai - a szolidaritást csak később és kevésbé érvényesíti a munkaviszonyok és szociális viszonyok támogatásában. Ez a charta ezért tartalmában és szellemében is európai, és nemcsak földrajzi értelemben. Tehát egy ilyen típusú charta az, egy ilyen típusú kötelezettségrendszer az, amelyhez mi most csatlakozunk. Ennyiben európai.

Azóta, hogy a XIX. században a bismarcki rendszer Németországban kialakult, és amióta a második világháborút követően ez a nyugat-európai szociális rendszer kialakult, azóta beszélhetünk az európai jóléti államok szociális rendszeréről.

(20.50)

A XIX. század óta lépésről lépésre alakult ki a munkaügyi viszonyoknak az az állami szintű, tehát az ország egészére kiterjedő szabályozása, amelyben Európa az ázsiai meg az amerikai modellhez képest is élen járó. Ez testesül meg ebben a chartában - fontos, hogy ezt észrevegyük!

Fontos, hogy tudjuk, ebben Magyarország is a maga Nyugat-Európához képest elmaradott módján valamilyen értelemben kétségkívül benne volt, és benne van. Benne volt a II. világháború előtti Magyarország is, ezért látnunk kell, hogy a II. világháború utáni Magyarország mind a munkaügyi viszonyok szabályozásában, mind pedig a szociális rendszer alakításában bizonyos értelemben nagyon messzire tovább tudott menni. Tudjuk, a totális diktatúráknak, mint amilyen a kommunista diktatúra is volt, sajátossága az is, hogy a munkaviszonyokat, meg a szociális viszonyokat is elég keményen szabályozzák, de nemcsak a kommunista diktatúrák, hanem más diktatórikus rendszerek is - gondoljunk például az ázsiai Szingapúrra -, miközben a szegénypolitikát elhanyagolja, mert abból az illúzióból indul ki, hogy a szegénység megszűnt.

Tehát ilyen tradícióink vannak, és ez az oka annak, hogy függetlenül attól, hogy csatlakozunk-e vagy nem csatlakozunk a chartához, Magyarországnak van egy európai színvonalú szociális és munkaügyi rendszere. A háttéranyagból kiderül, hogy a követelmények jó részét függetlenül a chartától, hogy úgy mondjam, simán teljesíteni tudjuk, mert Magyarország ebben az értelemben európai ország volt az elmúlt évtizedekben is.

Ugyanakkor Európának van egy újabb, közös európai dilemmája, nevezetesen: az is kiderült az elmúlt 10-15 évben, hogy azt a fajta szociális kötelezettségrendszert, amelyet többek között ez a dokumentum is rögzít, a mai viszonyok között az európai országok nem nagyon bírják.

Csáky András - helyesen - Hollandiára hivatkozva említette, hogy Hollandia felülvizsgálja például a társadalombiztosítási rendszert. De nemcsak Hollandia, hanem számos nyugat-európai ország - különböző módon -, és a szociális rendszert is újra meg újra felülvizsgálja számos nyugat-európai ország. Amit Magyarország az elmúlt ciklusban elkezdett, az nem tér el a nyugat-európai modelltől, hanem összhangban van vele. Emiatt minden európai ország dilemmákkal néz szembe, amikor ennek a chartának a ratifikálásáról van szó.

Abban egyetért minden európai ország és, gondolom, ebben az Országgyűlésben mindenki, hogy szívünk szerint valamennyi cikkelyt elfogadnánk. De gondolom, abban is egyetértenek, legalábbis most már igen, hogy kormányon vannak, most már a Fidesz és az MDF képviselői is egyetértenek abban, hogy nem lehet, nem is tudjuk valamennyit ratifikálni. Ha ezt az előző ciklusban előterjesztettük volna, akkor azt hallottuk volna az akkori ellenzéktől, hogy miért nem ratifikálunk mindent, ami benne van. Most viszont önök is oda jutottak, hogy optimális minimumot kell belőle ratifikálni. És mi is azt gondoljuk - annak ellenére, hogy most ellenzékben vagyunk -, hogy nem tudunk mindent ratifikálni, nagyon meg kell gondolnunk, hogy mit igen és mit nem ratifikálunk.

Úgyhogy olyan értelemben könnyű helyzetben vagyunk, hogy úgy mondjam, hogy menet közben ratifikálni tudjuk ezt a chartát, mert a magyar munkaügyi és szociális szabályozás ezt lehetővé teszi.

De ennek megvan az a csapdája, hogy akkor elégedjünk is meg azzal, amit menet közben ratifikálni lehet, holott jó lenne alaposabban végiggondolni, hogy miben lehet továbbmenni - ahogy ezt a kormány tette -, és hol vannak azok a pontok - esetleg nem a teljes cikkelyek, hanem azoknak egyes pontjai -, amelyekben tovább lehetne lépni. Azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy számunkra alapjában elfogadható az a gondolkodásmód, hogy ki kell választani azokat, amelyeket különösebb többletköltség nélkül lehet ratifikálni, de ugyanakkor meg kellene néznünk együtt, hogy nincs-e még néhány fontos pont, nem egész cikkely - bár van egész cikkely is szerintem, s a fogyatékosügyi biztosan ilyen, ahogy erről Béki Gabriella beszélt -; de van néhány további pont, amelyik még ilyen.

Azt gondolom, az egész 4-est nem lehet ratifikálni, sőt azt is hozzáteszem, hogy sokáig nem lehet, de például a 4-esnek a férfiak és nők egyenlő bérezésére vonatkozó pontját, ha nem is azonnal - talán azonnal is lehet -, de hamarosan kellene, mert alapvető antidiszkriminációs kérdés. Ugyanígy a társadalombiztosítás kérdésében szeretném megismételni azt, amit Béki Gabriella mondott.

A szocialistáktól eltérően azt gondolom, az egészet nem tudjuk ratifikálni, mert a következő években a társadalombiztosítási ellátások folyamatos javítására, emelésére ennek az országnak nincsen módja. Akkor se volt, amikor mi kormányoztunk, és akkor sincs, amikor a jobboldal kormányoz.

Az 1. pontot biztosan lehet ratifikálni, hiszen az csak azt rögzíti, hogy legyen társadalombiztosítási rendszer, és azt tartsuk is meg. Tehát azt gondolom, a kormány könnyed megoldásánál alaposabban kell mérlegelni, hogy most mit lehet belőle megerősíteni: nem sokkal többet - nehogy azt higgyék, hogy követelőzünk -, de valamivel többet.

Megismételném azt, amit Béki Gabriella mondott: ha komolyabban veszi a kormány ezt az előterjesztést, mint az a miniszter úr kétperces nyitó felszólalásából kitűnt, akkor egy menetrendet kellett volna elmondaniuk, hogy mi az, amiről azt gondolja a kormány, hogy ebben a négyéves ciklusban, amiből még több mint 3 év hátra van, még hozzá lehet tenni a most vállalt kötelezettségekhez. Szerintem van néhány olyan pont, amihez a kormánynak hozzá kellett volna tennie, hogy a következő választások előtt még kiegészítjük valamivel a mostani kötelezettségvállalást.

Melyek azok a pontok, amelyeket a kormány mondjuk 6-8 év múlva - ha netán sikerülne a következő választás után is kormányon maradnia -, a következő ciklusában vállal? És van-e olyan pont, amiről azt gondolja a kormány, hogy se most, se máskor? Például azt gondolja, hogy a bevándorlókra a következő 50 évben nem kívánja kiterjeszteni ezeket a jogokat: mondja meg ezt nyíltan!

Azt gondolom, effajta menetrend benyújtása, mellékelése az országgyűlési határozathoz, vagy legalább annak az indoklásához előfeltétele lett volna annak, hogy ne csak valamennyien megszavazzuk a ratifikációt, hanem hogy jó szívvel, jókedvvel szavazhassuk meg.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu