DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A Magyar Demokrata Fórum az Antall József-i külpolitika sikereként értékeli és üdvözli az Európai Unióba történő betagozódásunk előrehaladását. Megnyugtatónak tartjuk azt az ütemezést, amely lehetővé teszi 2000-ben valamennyi fejezet megnyitását és a francia elnökség idejére a csatlakozási megállapodásunk lényegi kimunkálását. Most nem kívánok azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy az EU vajon mennyire felkészült az új tagok fogadására, hiszen az Európai Közösség, az Európai Unió tagállamai is átalakulási kényszerben vannak - a világverseny körülményei között ez természetes.

Arra kívánok szorítkozni, amit elsősorban nekünk kell tennünk. Az egész folyamatot áttekintve természetesen érezhető a feladat nagysága, és előre látható, hogy ez számos területen jelent nagy kihívást. Ez szinte már közhelyszerű a mezőgazdaság esetében, de hasonló a kisvállalkozások versenyképességének biztosítása ügyében vagy a környezetvédelemben, a közlekedési, szállítási infrastruktúránk évtizedes elmaradottságában, de nem szokták ezt említeni, pedig szintén van: nagy érdekellentét látszik körvonalazódni a munkaerőmozgás alapkérdéseiben is.

Talán még ezeknél is nagyobb, mert általános érvényű a kihívás, ha a folyamat pénzügyi levezénylését vizsgáljuk. Mindez azonban elsősorban arra vonatkozik, hogy fel tudjuk-e venni a sebességet, amikor felugrunk az Európa expresszre, hogy ki ne tépje a karunkat a megállás nélküli felszállás.

Ezek kihívások, de nem gátak. Mindez teljesítményünk kérdése. Vonatkozik ez természetesen a már korábban említett olyan kérdésekre, mint az önkormányzatok, a civil szervezetek, az állampolgárok szintjére eljuttatott érdemi tájékoztatás, a vállalkozások számára a képzési formák erőteljes beléptetése.

Van azonban, tisztelt képviselőtársaim, egy olyan terület, amely a jellegét tekintve okoz más gondot. Ez a határainkon túl, zömében azok közelében élő magyar testvéreinkkel való kapcsolattartás kérdése. Mert ha mi fel is tudunk szállni Európa vonatára, de vajon a hozzátartozóinknak le kell maradniuk? Ez pedig hosszú távú nemzetpolitikai kérdés, ugyanakkor, amikor az EU kormányközi konferenciája az amszterdami szerződés szerint az új tagállamokkal folytatott felvételi tárgyalásokon a schengeni előírások teljes egészében történő elfogadását írta elő minden jelentkező államnak.

A követelmények nagy része természetesen megfelel Magyarország érdekeinek is, mint amilyen a rendőrségi együttműködés, a külső határok védelme, a külföldiek beutazásának szabályai. Számunkra a kulcskérdés az, hogy mit tehetünk a csaknem nyolcvan éve elszakított magyar néprészektől való újraelszakadás ellen. Igaz, vannak példák az utazás könnyítésére, amilyen az északi útlevélunió a skandináv területeken, vagy a Portugália és Brazília közötti, Portugália csatlakozása után is érvényben tartott kölcsönös vízummentesség, amely 90 napi tartózkodásra érvényes. Ám ezek a megoldások akkor alakultak ki, amikor a vízumpolitikára vonatkozóan még nem létezett közösségi szintű szabályozás. Így elfogadható megoldásnak kínálkozott például az, hogy az Európában három hónapon túl tartózkodó brazil állampolgárokat Portugália átveszi, vagy ahogy mondják, visszafogadja.

Magyarország azonban minden szomszéd felé nyitva akarja tartani az utat. További gond, hogy abban a számunkra fontos kérdésben, hogy mely országok állampolgárainak kell vízumot kiváltaniuk a tagországokba való belépéshez, még további jogalkotás előtt áll az EU. Nem tudhatjuk, mi lesz az eredmény Románia esetében, ahol a legtöbb magyar él, de amely államnak a vízumlistáról való levétele ellen hat az Európai Bizottság szemében, hogy a legtöbb harmadik világbeli országgal vízummentességi egyezménye van, és így megítélésük szerint európai ugródeszkául szolgálhat a bevándorolni szándékozóknak. Ez csupán egy a nyitott kérdések közül, mert Ukrajna megítélése feltehetően Romániánál is kedvezőtlenebb lesz, és akkor még nem is említettük a délvidéki magyar népességet.

(12.50)

A változó helyzet ismeretében mivel próbálkozhat a magyar fél? Úgy gondolom, hogy nem sopánkodni kell, nem rázni a fejünket, hanem lépni, megkeresni a lehetőségeket. Megpróbálom sorolni a lehetőséget.

Hivatkozhat a schengeni egyezmény 9. cikkelyére, amely elismer kivételes helyzetet, úgynevezett preferenciális lehetőségeket, ha az mindennél fontosabb nemzetpolitikai okokból történik. Ilyen érvényben van jelenleg is a lengyelországi németekre vonatkozóan. A baj csak az, hogy a kivételesség esetünkben minden szomszéd országra szóló és több milliós nagyságrendű vízumkiadást jelentene. Megkísérelhet Magyarország a határai körül egy kishatárforgalmi jellegű sávot kijelölni, ahol egyszerűsített vízumkiadással kaphatnának az ott lakók egyszeres vagy többszörös beutazási engedélyt. Ebbe azonban aligha vonható be a székelység egységes tömbje, amellyel való kapcsolattartás a földrajzi távolság miatt amúgy is súlyponti kérdés kell hogy legyen. Helyes, ha támogatjuk, ahogy eddig is tettük, a legszámosabb magyar lakossággal rendelkező két ország, Románia és Szlovákia törekvéseit a különleges társult tagság elnyerésére, akár hivatkozva Norvégia és Izland példájára is.

Meg lehet próbálni a térségünkbeli eszközökkel elébe menni a várható helyzetnek, és államközi megállapodásokra törekedni szomszédainkkal a szabályozott munkavállalásról, az oktatási és művelődési kapcsolatok bővítéséről, a szakmai továbbképzésről és az EU számára ismert és elfogadott térségi együttműködés egyre ténylegesebbé építéséről.

El lehet indulni azon az úton is, mint azt az oktatási törvény módosításánál ismételten javasoltam, hogy ki kell bővíteni a nemzeti, társadalmi intézményeink és szervezeteink rendszerét. Ezekben lehetővé kell tenni a tagságot minden Kárpát-medencében és környékén élő vagy onnan származott magyar számára. Persze önmagában ez is vízumkiadással járna, és szükségessé teszi a vízumkiadó helyek számának bővítését a szomszéd országokba, és a főkonzulátusok megfelelő teljesítményre képessé tételét.

Az is lehetséges, bár nem könnyen kivitelezhető megoldás, hogy a szomszéd országok elismert magyar szervezeteiből létrejön egy olyan csúcsszerv, mint amilyen például a romániai német fórum az ottani németek számára, és ez tehát felhatalmazást kaphatna arra, hogy javaslatot tegyen vízumkiadásra a magyar kormányszerveknek.

Megvizsgálandó természetesen a mozgásterünk abban a vonatkozásban is, hogy kétféle szabályozás alakult ki: a 90 napon belüli és az azt meghaladó tartózkodásra. Az első esetben közös keretszabályokat kell elfogadnunk öt éven belül. A 90 napos tartózkodáson túl érvényes vízumkiadás gyakorlata azonban ekkor is a tagállamok hatáskörében fog maradni; az úgynevezett nemzeti vízum megoldhatja a beléptetést Magyarországra, de más európai országba nem. A probléma ezzel az, hogy ennek eredeti célja a letelepedés megkönnyítése, és tulajdonképpen szavatolást várnának el ebben az esetben Magyarországtól annak vonatkozásában, hogy nem engedi tovább az ide bebocsátottakat.

Azt hiszem, mindezen körülmények meggondolása is az oka annak, hogy olyan nagy visszhangot váltott ki határainkon túl sokfelé a magyar állampolgárság megadásának igénye, az úgynevezett kettős állampolgárság lehetőségének kérdése. Tudjuk, sok szakértő azt állítja, hogy az állampolgárság kollektív megadása nem oldható meg, de azért elgondolkodtató az, hogy arra, hogy egy nép különböző országokban él, de ápolja összetartozását, sok helyt születtek már jogi és adminisztratív megoldások. Ilyen lehetne egy különleges közjogi státusz, vagyis többletjogok biztosítása a határon túli magyaroknak.

Ugyanakkor azonban végiggondolván a fennálló, tulajdonképpen elég szerény lehetőségeket és hatalmas nehézségeket, látnivaló, hogy a magyar diplomáciának folytatnia kell erőfeszítéseit a nemzetközi fórumokon. Egyrészt le kell leplezni minden olyan törekvést, amely területre tart igényt, de annak népére nem. Meg kell teremteni azokat a működő autonóm rendszereket - és nagyon hozzá kell járulnunk, hogy ezek kialakulhassanak -, olyan rendszert, amely nem kényszerít választásra alávetettség és elűzetés között.

Akárhogy is közelítünk a kérdéshez, a lényeg az, hogy az összetartozást kívánjuk megalapozni, azt az összetartozást, amely kiterjed mindenkire, éljen bármelyik országban, éljen tömbben avagy szórványban. A közoktatási törvényjavaslatomban a közös nevezőt a magyar anyanyelven történő oktatásban és tanulásban jelöltem meg a kedvezményezettség alapjául. Nem feledhetjük, alapvető célunk ugyan a magyar lakosság megtartása szülőföldjén, de ugyanilyen fontos számunkra a kapcsolattartás lehetőségének fenntartása is. A kettő össze is függ, hiszen ha ez utóbbi megszűnne, az a szülőföldön történő megmaradás esélyeit is rontaná.

Tisztelt Ház! Mindent egybevetve felszólalásommal rá kívántam irányítani a figyelmet arra, hogy most már dönteni kell. A Magyar Állandó Értekezlet munkabizottságainak már rég ontaniuk kellene a munkaanyagokat, hiszen amint mondottam, a Magyar Demokrata Fórum nevében általam itt elővezetett kérdésre akár több változatú válaszok kidolgozása is egyszerűen halaszthatatlan. S ha megvan a MÁÉRT döntése, azonnal neki kell fogni a megvalósításnak, mert ezt követeli a nemzeti érdek. De én meg vagyok győződve arról, hogy egész térségünk fejlődésének is a záloga, ha a mindnyájunkat megcsonkító Trianont az együttműködés szellemével tudjuk meghaladni - ha tényleg akarjuk!

Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu