DR. FENYVESSY ZOLTÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Vendégek! Az előttünk fekvő beszámoló nagy terjedelmű kórjelentést rajzol fel az igazságszolgáltatás helyzetéről. A beszámoló helyenként rámutat a kialakult helyzet okaira is.

Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke azonban a beszámolóból kitűnően azon az állásponton van, hogy nem tisztsége ismertetni a kialakult helyzetből kivezető út irányát. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény 47. §-a szerint neki tájékoztatási feladata van az Országgyűlés felé, ami valóban nem öleli fel a programalkotás politikai kötelezettségét.

Mindaddig, amíg az igazságszolgáltatás helyzetében változás nem történik, addig ezt a beszámolót minden évben örök vizsgadolgozatként elő lehet terjeszteni a parlamentnek, ahol azt majd elfogadják, és minden marad a régiben. Az anyag adatokkal alátámasztott, gondolatokban összeszedett, és minden fontos részletre kiterjedő jellegű - a tényeket regisztrálja, de megoldást nem javasol.

A kérdés a MIÉP-frakció számára úgy merül fel, hogy mit tehet az Országgyűlés egy ilyen, nyomasztó megállapításokban gazdag beszámoló olvasata után. Jelenleg nincs jelentősége annak, hogy elfogadjuk-e vagy sem, hiszen a helyzeten ez nem változtat. A tényekkel szembesülni kell!

Nem lehet azonban úgy elfogadni ezt a jelentést, hogy széttárjuk a karjainkat, és belenyugszunk annak tartalmába. Magyarországon ugyanis az igazságszolgáltatás gyógyításra szoruló beteg. Valamennyi, eddig kormányon lévő politikai erő felelős a kialakult helyzetért, aminek az átgondolt kezelése évtizedek óta elmaradt. A beszámolóban rögzített gondok röviden az alábbiakban összegezhetők:

Magyarországon 1 millió 300 ügyet 2300 bíró kezel. A polgári ügyek terén a pereskedés tömegjelenséggé vált, és a bűnözés is jelentősen megemelkedett. Ezért persze nem a bírói kar a felelős, ami egyébként elnőiesedett. A helyi bírák 75 százaléka, a bírósági vezetők fele nő, akiket a háztartási és anyasági kötelezettségek is nagyobb mértékben terhelnek az ítélkezés mellett, mint a férfi kollégákat.

A pereskedés tömegjelenséggé válásának okai társadalmi, politikai, gazdasági természetűek, és a különböző, egymást követő kormányzati adminisztrációk államművészeti gyakorlata ezt a jelenséget a jelenségbe belenyugodva kezelte.

A folyamatok arra is kiterjednek, hogy az ügyek elbírálását végző bírói kar nehezen tud eligazodni a folyamatosan változó jogrendszer előírásainak tengerében. Kezdetben a rendszerváltásra hivatkozva még meg lehetett volna indokolni ezt a jelenséget, de később sem volt képes elcsitulni a jogszabály-változtatások géppuskaropogása.

Ma már a jogi szakmában folyamatosnak tekinthető az embert és időt őrlő továbbképzés, az újabb és újabb jogszabályok előírásainak a megismerése, ami elvonja az ügyeket elbíráló rendezőerőt. Különösen a kisebb létszámú, alsó fokú bíróságokon okoz ez gondot, ahol a létszámhiány miatt kisebb a lehetőség a szakosodásra is.

A nagy ügyszámteher és az áttekinthetetlenül szaporodó és változó jogszabályok mellett súlyosbította a bíróságok helyzetét tekintélyük rohamos csökkenése is. Ez abból eredt, hogy nem voltak képesek megfelelni az egymást követő törvényhozások és kormányok által előidézett zűrzavarnak. Nem csupán a bírói személyi presztízs sínylette meg ezt a folyamatot, hanem a bíróságok ítéletének a presztízse is. Ítéletük nagy százaléka a polgári ügyek területén ugyanis végrehajthatatlan, vagy az eljárás hossza miatt időszerűtlenné vált.

Vannak ezen túlmenően - már mások által is említett - 10-15 éve húzódó peres eljárások. Emiatt fokozatosan kialakult egy olyan közvélekedés, amely elveszítette a hitét a hatékony igazságszolgáltatásban, és ez visszahatott a bírói munka tekintélyére. Sok jogos követelés ilyen pesszimista lemondásból fakadóan benyújtásra sem kerül, ugyanakkor az agresszíven rosszhiszemű, megalapozatlan pereskedések megszaporodni látszanak.

Romlott a megidézettek megjelenési fegyelme, és a tárgyalások vezetése során növekszik a bírák személyét érintő durva hozzászólások, sértegetések és egyéb atrocitások aránya, valamint a perek indokolatlan elhúzása is, amelyekhez azonban olykor, sajnos, a bírák gyakran partnerek, például erélytelenségükkel az idézettek távolmaradása esetén, ami nagyon sokszor következmények, szankciók nélkül marad.

A tehetetlenség a büntető ügyszak területén is növekvő tendenciát mutat. Jellemzővé vált, hogy egyre csekélyebb büntetést szabnak ki a bíróságok, egyre körülményesebb eljárások alkalmazása mellett.

Az előbb említett jelenségek károsan hatnak a bírói kar önbecsülésére is. A tehetetlenség érzése körükben uralkodóvá vált, és mindez elkedvetlenítő hatású a bírói karban. Gyakorló ügyvéd képviselőtársaim már nem csupán egykori évfolyamtársaikkal beszélgetve, hanem a tárgyalótermekben is kénytelenek megtapasztalni azt, hogy a bírák túlterheltek, gyakran bizonytalanok és fáradtak.

(18.10)

Véleményük nyilvánosság előtti megfogalmazására nincs lehetőségük, mivel nem politizálhatnak, és pártoknak sem lehetnek tagjai, mivel azonban magasan képzett és művelt csoportot alkotnak a társadalomban, pontosabban átlátják a helyzetüket.

Elnőiesedett szakma lévén a bírónőket erőteljesen érintette a Bokros-csomag; fiatalabb bírónők azért nem tudtak és mertek elmenni szülni, mivel ebben az esetben kiestek volna minden olyan szociális ellátásból: gyed, gyes, családi pótlék, amelyre mások - olykor lumpen, munkakerülő életmód folytatása mellett is - jogosultak. Sajnos, a Horn-kormány általánosan kártékony tevékenységének ilyen apró részletekre kiható következményei is voltak.

Az igazságszolgáltatás műfaja az állam számára soha nem bizonyult könnyű terepnek. A modern magyar igazságszolgáltatás alapjait a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvény teremtette meg. Sokszor okozott gondot ebben a rendszerben is olyan ítéletek meghozatala, amelyek mind a jogrendszer előírásaival, mind az emberi igazságérzettel harmonizálnak. Az igazságszolgáltatás - vagy pontosabban: a jogszolgáltatás - emberileg is tehertétel azok számára, akik lelkiismeretesen próbálják mérlegelni az elbírálásra váró ügyeket. Az eljárás hosszú éveken át tartó elhúzódására is akadt mindig példa - emlékezhetünk az anekdotákra, amikor egy-egy ügyvéd egész életében egy ügy viteléből élt, de nem hiszem, hogy nekünk ezt kell példának tekinteni.

Két nehéz korszaka volt az 1869-től számított modern igazságszolgáltatásnak: az egyik az 1945-öt követő korszak, amikor egy terrorisztikus állam terrorisztikus célkitűzései telepedtek rá az igazságszolgáltatás mechanizmusára, és kényszerítettek ki belőle természetellenes megnyilvánulásokat; a másik nehéz korszakát most éli át az igazságszolgáltatás. Az egykori terrort az állam tehetetlenségét látó cinizmus váltotta fel. A feladatokat a bírák - önhibájukon kívül - meglehetősen alacsony hatásfokkal látják el, épp a leterheltségük miatt, mindezt érzi a társadalom is, és érzik a bírák is, kitűnik ez a jelenlegi beszámoló tartalmából is.

A Magyar Igazság és Élet Pártja által észlelt problémák felrajzolása után joggal merül fel az a kérdés, hogy mi a tennivalója a törvényhozásnak és a kormányzatnak, ha az igazságszolgáltatás folyamatát a közjó irányába szándékozna terelni. A következőkben javasoljuk a cselekvés irányának a terelését:

A romlást bemutató beszámolót nem volna szabad úgy tudomásul vennie az Országgyűlésnek, hogy a beszámoló elhangzása után továbbra is minden marad a régiben. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökének, aki egyben a Legfelsőbb Bíróság elnöke is, egy beszámoló elkészítésén túl terjed a hatásköre és a feladatköre is. Az alkotmány 50. § (4) bekezdése arról rendelkezik, hogy a bíróságok igazgatását az Országos Igazságszolgáltatási Tanács végzi. E tevékenység gyakorlását nem a beszámolóban kifejtett problémákba belenyugodva kellene végeznie az OIT elnökének, hanem a kivezető utat is megjelölő módon. Ilyenekről a beszámoló sajnos nem értekezik, ez annak nagy hiánya, bár egy-két belső intézkedésről a szóbeli kiegészítésben már hallhattunk.

Ha létezik az őszinte akarat más parlamenti pártok oldaláról is, akkor van lehetőség az igazságszolgáltatásunkat a jelenlegi rokkantnyugdíjazásából aktív állományba helyezni. Ha ez az őszinte akarat hiányzik, akkor az igazságszolgáltatás helyzete tovább fog romlani, vagy legfeljebb változatlan marad, ami szintén nem megnyugtató. Nem a 2300 fős bírói kart kell újabb és újabb követelmények előírásával, terhekkel agyonnyomni, ők ezt már nem bírják el, mivel túlterheltekké váltak, nagy az ügyhátralékuk, csökkent a tekintélyük, fokozatosan korlátozták a törvényi lehetőségeiket, és még az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke sem tud - tartalmi értelemben - biztató mondanivalóval vagy elképzelésekkel szolgálni nekik.

Dr. Solt Pálnak a beszámolójában szerintem utalni kellett volna arra is, hogy lát-e kiutat a jelenlegi helyzetből, és ha igen, akkor azt milyen irányban észleli; megjegyzem: ezt a hiányt az igazságügy-miniszter asszony is szóvá tette, pedig igazán nem egyeztettük a felszólalásunkat. Ezen a területen persze nehéz újat alkotni a fundamentumokban, és nem is kell törekedni ilyesmire. Az elődök által kitaposott ösvényen járva biztonságosabban lehet közlekedni, mint a különböző, egymást követő reformok bizonytalan kimenetelű útján. Tehát nem biztos, hogy még egy fokozat, az ítélőtáblák bevezetése lenne a megoldás, hanem például a bíróságok és a bírák számának a gyarapítása is e cél felé vezethet, vagy az eljárási szabályok változtatásának kezdeményezésével is gyorsítani lehetne az eljárásokat, vagy - a nyugati példa alapján - több segítő, előkészítő kerülhetne a bírák mellé, és persze sok más javaslat is elképzelhető lenne, amelyek hiányát fentebb már jeleztem; tudom, hogy ez pénzkérdés, de legalább javaslati szinten megjelenhetett volna az anyagban.

Az igazi cél pedig az lenne, hogy az állampolgárok szemében a jogszolgáltatás legyen egyben igazságszolgáltatás is, vagyis a jogalkalmazás fedje az állampolgárok igazságérzetét, aminek hatására a jogaikban sértett emberek bizalommal fordulhatnak a bírósághoz sérelmeik orvoslása végett, merthogy gyors és igazságos döntés várható - ellentétben a mai helyzettel, amikor sokszor az történik, hogy a reménytelenség miatt le is mondanak arról, hogy bírósághoz forduljanak, mások az önbíráskodást választják, és csak végső esetben fordulnak bírósághoz. A jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás egybeesése vagy legalábbis azok közelítése természetesen nemcsak a polgári ügyekben kívánatos, hanem büntető-, családjogi és egyéb jogterületeken is.

A bíróságok működését itt és most mi vizsgálhatjuk és minősíthetjük is, de a legfontosabb minősítő az igazságát kereső állampolgárok tömege. Nem az a lényeg, hogy mi elégedettek vagyunk-e a bíróságok működésével, hanem az, hogy ők, akikért az egész van, elégedettek-e azzal. Ha igen, vagy ha legalábbis efelé mozdul el a bíráskodás, akkor a jogalkotók és a jogalkalmazók már nem dolgoztak hiába.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)

Forrás: parlament.hu