CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt év végén - valóban példás gyorsasággal és példás kivételként - a hat parlamenti párt egyetértett abban, hogy gyorsan kellene megoldást találni a Budapest Sportcsarnok újjáépítésével kapcsolatos társadalmi felajánlások, adakozási igények, szándékok fogadására.

(Az elnöki széket dr. Szili Katalin, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Működött a "kétszer ad, ki gyorsan ad" elv, és nagyon gyorsan egyetértettünk, a pártok szakmai képviselői abban, hogy hirtelen, legjobb eszközként az úgynevezett 1 százalékos törvényben jelenítsük meg a Budapest Sportcsarnok újjáépítési programját, mintegy fogadva azt a természetes társadalmi adakozási szándékot, amely a tűz utáni napokban megjelent.

Bár technikai lehetőség lett volna arra, hogy a parlament december 22-ei üléséig a költségvetési törvényben és ahhoz kapcsolódóan megjelenhessenek ezek a törvényhozási lépések, mégis úgy tűnik, nem sikerült ezt megoldani, ezért kerül ismét a tisztelt Ház elé a mostani javaslat. Akkor, decemberben még nem tudtuk, hogy a Budapest Sportcsarnok újjáépítésének milyen pénzigénye van, milyen forrásokra lehet támaszkodni, csak azt tudtuk, hogy valamit tenni kell a Budapest Sportcsarnok érdekében.

(15.50)

Azóta sokkal több információ birtokában vagyunk, és úgy gondolom, az időpont is alkalmas arra, hogy kicsit kevésbé kapkodva végiggondoljuk, valóban a legjobb megoldás-e az egyszázalékos törvényben a Budapest Sportcsarnok újjáépítési programjának finanszírozása, nem lehet-e valamifajta más megoldást találni, és nem terhelni ezt a törvényt ezzel a feladattal.

Úgy gondolom, abban nem nagyon alakul ki vita köztünk, hogy fontos az újjáépítés, hogy nagyon fontos a társadalmi támogatottság fogadása, hogy fontos, hogy ehhez a kormányzat, az Országgyűlés többféle lehetőséget kínáljon, akár úgy is, hogy közérdekű kötelezettségvállalással, akár úgy is, hogy adományokkal az állampolgárok, a sportszeretők, a kultúraszeretők vagy egyáltalán a BS-hez valamilyen módon kötődők tudjanak támogatást nyújtani ehhez az újjáépítési programhoz.

Azt gondolom, olyan megoldást kell találni, ami nem ugyanezen kultúra-, sportszerető állampolgárok vagy szervezetek más forrásainak rovására történik, hanem amely kifejezetten a Budapest Sportcsarnok újjáépítése érdekében történik. Olyan megoldást keressünk tehát, amely nem a címzettektől veszi el a forrást, vagyis például nem a diáksportszervezetektől, vagyis például nem a szabadidősport-szervezetektől, ifjúsági, kulturális egyesületektől, akik riválisai lennének egy 23 milliárd forintos beruházásnak, lényegesen kisebb propagandalehetőséggel. Keressünk tehát kíméletesebb, humánusabb, civilebb megoldást, mert ez a törvény valóban - ahogy többen aggályukat fejezték ki - elsősorban a fejlődő, de anyagilag még nem erős magyar civil társadalom erősítését szolgálta és szolgálja majd a jövőben is.

Igaza van Gémesi képviselőtársamnak, van még tartalék az egyszázalékos törvényben. Tekintettel arra, hogy durván az évi összeg felét ajánlják fel az állampolgárok a civil szervezeteknek, egyházaknak - mert a másik 1 százalék az egyházakat illeti -, tehát nagyságrendileg körülbelül 3 milliárd forint marad bent a költségvetésben, ami nem kerül állampolgári felajánlásra. Ha ezt a maradékot hét éven keresztül a Budapest Sportcsarnok megújítására használnánk, akkor ez 21 milliárd forint lenne, és úgy gondolom, nem terhelnénk a civil szerveződéseket. Ez is egy tartaléklehetőség. Vagy tartaléklehetőség, hogy az egyszázalékos törvényben a másik, az egyházi 1 százalék mellett lehetővé tette az Országgyűlés, hogy aktuális állami feladatokat, állami projekteket finanszírozhassanak az állampolgárok 1 százalékos adójuk felajánlásával.

Ebben az évben az ár- és belvízvédelmi létesítmények beruházásához kapcsolódik ez a felajánlási lehetőség. Miért ne lehetne, hogy ez 2001-ben a Budapest Sportcsarnok legyen, mint aktuális, fontos beruházási program, amihez az állampolgárok az adójuk 1 százalékával hozzá tudnak járulni. Ezt akkor is ebben a törvényben lehetne megoldani, ha mindenképpen ahhoz ragaszkodunk, hogy az egyszázalékos törvény keretei között oldjuk meg ezt a problémát. Azt gondolom, hogy ez például egy lehetőség.

Felvetődik, hogy igen ám, de gyorsan kell dönteni, mert jó lenne, ha már a mostani adóbevallásokban is ajánlhatnának fel pénzt az állampolgárok a Budapest Sportcsarnokra. Én azt gondolom, hogy aki ezzel érvel, az erős tévedésben van. Zajlanak ugyanis az adóbevallások. Ha az Országgyűlés a szokásos menetében tárgyalja végig ezt a törvényjavaslatot, akkor lehet, hogy március 25-éig be is fejezi, amíg ez a folyamat kifut.

De ha nem is fejezné be, ha holnap esetleg zárószavazásra is sor kerülne, ugye nem gondoljuk, képviselőtársaim, hogy menet közben lehetne a szabályokat módosítani? Hogy tehát aki januárban vagy február elején vallja be az adóját, az valakiknek felajánlhatja, aki meg majd csak az utolsó pillanatban, az már a BS-nek is?! Ilyen típusú szabályokat egy kulturált jogállamban nem lehet csinálni, hogy az adóbevallási folyamat közben változtatunk azokon a szabályokon, melyek az adózók számára rendelkezési, döntési lehetőséget teremtenek.

Vagyis egy ilyen törvénymódosító javaslat legkorábban a 2000. évi jövedelmekről szóló adóbevallás időszakában érvényesülhetne. Éppen ezért van időnk, van lehetőségünk kulturált, jogállami módszerekkel megtalálni azt a megoldást, lehetőséget, ami a Budapest Sportcsarnok újjáépítését szolgálná és szolgálja. Ezért azt javaslom, képviselőtársaim - messze egyetértve a szándékkal, a törekvéssel -, hogy ne kapkodjunk, fontoljuk meg, hogy ez-e a legjobb megoldás a Budapest Sportcsarnok újjáépítésének támogatására, nem találhatunk-e jobbat néhány héten, néhány hónapon belül, amit aztán a 2000. évi jövedelmünkről szóló adóbevallásnál érvényesíteni tudunk.

Én tehát ezt a megfontoltságot szeretném javasolni, illetve azt, hogy ne teremtsünk nem egyenlő partnerek között olyan konkurenciát, ami nem a szándékaink szerinti. Mert ha élesen teszem fel a kérdést, hogy kinek van szándékában itt, a magyar parlamentben megfosztani forrásoktól a magyar civil társadalmat, megfosztani forrásoktól akár szabadidő-, diáksport-egyesületeket, kulturális egyesületeket, művészeti egyesületeket, ifjúsági szerveződéseket - nem sorolom végig -, akkor senki nem mondaná, hogy de bizony, szeretnénk a forrásoktól megfosztani.

De ha olyan döntést hozunk, ami ezeknek a szervezeteknek a forrásait közvetett módon csökkenti, mert egy hatalmas erejű riválist teremt melléjük, aminek az állami propaganda teljes gépezete és ennek a finanszírozási oldala is rendelkezésre áll, akkor nem teremtjük meg az egyenlő erők küzdelmét, nem teremtünk valódi esélyegyenlőséget a felek között, és nem gondolom, hogy ez helyes megoldás lenne.

Minden nap valamelyik tévéállomáson közérdekű reklámja van a Budapest Sportcsarnok újjáépítésének. Tessenek elképzelni, mikor lehetséges az, hogy a nyékládházi kulturális egyesület minden este valamelyik televízióban ugyanilyen propagandával kísérelje meg az 1 százalék megszerezését, mint a Budapest Sportcsarnok teszi! Nem egyenlő erők küzdelméről lenne tehát szó.

Azt javaslom, hogy próbáljunk - megtartva az egyszázalékos törvény eredeti gondolatmenetét, megtartva azt a szándékot, ami a Budapest Sportcsarnok újjáépítésére szolgál - olyan technikai megoldást keresni, hogy ne teremtsünk forráscsökkentést az egyik oldalon, miközben egyébként meg akarjuk oldani a beruházás kialakítását.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu