DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Örömmel hallottam azt a kísérletet, ahogy Göndör István képviselőtársam az ellenzéki oldalról összefoglalni szándékozott a nap eseményeit, vagy mondhatnám, az elmúlt három nap eseményeit. Ez időnként igen hasznos. Hadd mondjam azt, hogy sikerült is neki összefoglalni. Valóban olyan fontos pontokra mutatott rá, amelyek ennek a lényegét adják. Egy kicsit talán több lehetett volna benne az önkritika, már az egész Ház önkritikája - most nem szükségképpen a saját pártjára vagy az ellenzéki oldalra gondolok, hanem mindnyájunkra.

Az önkritika helyett mégis inkább azt szeretném megjegyezni, hogy ebben a vitában volt néhány olyan egészen kitűnő, mondhatnám: előadás, felszólalás, amelyről éreztem, tudtam, bizonyára a képviselőtársaim is érezték, és szerte az országban, aki hallgat bennünket, érezte, hogy voltak olyan előadások, amelyekbe komoly munka ment bele, napokon, esetleg még hosszabb időn át készült fel a felszólaló. Jó tudni ezt. Jól érzem magam egy ilyen Országgyűlésben, jó itt ülni, mert itt alkotó munka is folyik amellett, hogy időnként elcsúszunk, és a politika, a színjáték és a dramatizálás kedvéért más történik. Ezért üdvözlöm Göndör István képviselő úr igyekezetét, és én magam is beállok ebbe az igyekezetsorba. A tegnapi felszólalásomtól elálltam éppen azért, mert akkor zsúfoltság volt.

Engedtessék meg, hogy néhány percben onnan is kölcsönvegyek, a mai időkeretben alkalom adódik erre. Szeretném hangsúlyozni azt, ami nemigen került felszínre vagy legalábbis e felszólalások, viták előterébe, hogy az adórendszer mérlegelését, reformját, alakítását igen hasznosan lehet úgy végezni, hogy a legfontosabb adóelméleti szempontokra emlékezünk. Nevezetesen, mik ezek? A méltányosság és a hatásfok. Tehát mit csinál, mi történik az adórendszer következtében egyrészt a méltányossággal és a hatásfokkal? Lehet, hogy úgy tetszik gondolni, hogy ez valamiféle filozofálás vagy elméletieskedés, de mégis azt mondom, hogy ez időnként hasznos, mert ennek tükrében láthatjuk magunkat.

Lehet, hogy azért volt kevesebb ilyen elméleti gondolkozás, nevezetesen a méltányosság és a hatásfok kritériuma, mert a részletekkel foglalkoztunk - lényegében az egész, minden valóban részletekből áll. A méltányossággal mégis jó volna foglalkozni azért - legalábbis emlékezni rá -, mert van egy olyan közhiedelem, hogy a méltányosság és a hatásfok egymással ellentétben álló fogalmak. Tehát ha egy intézmény méltányos, akkor azt többnyire a hatásfok kárára teszi. Vagy ha az Országgyűlés valahol méltányossági províziókat, rendelkezéseket vagy törvényeket alkot, akkor bizonyára valószínűleg annak valahol kára lesz.

Legyen szabad aláhúzva mondanom, hogy ez nem így van. Ezt igen gyakran halljuk a politikában, sőt a politikatudományban, a politológiában és a zsurnalisztikában, de mégsem így van. Miért? Azért, mert vannak olyan méltányossági rendelkezések, amelyek jót tesznek a hatásfoknak is, és vannak olyan hatásfokot emelő rendelkezések, törvények, amelyek jót tesznek a méltányosságnak.

Talán egy-két példa hasznos lehet. Olyan méltányossági törvényi passzusok, amelyek az egészségügyet viszik előre vagy pedig a nevelést, azok persze az emberek életét kellemesebbé vagy kevésbé terhessé teszik. Ugyanakkor ezek a méltányossági meggondolások és juttatások megemelik a gazdasági élet hatásfokát. Miért? Azért, mert az egészséges ember jobb munkaerő, és nagyobb lesz a termelékenysége. Az írástudóbb ember ugyancsak jobb munkaerő lesz. Tehát a termelékenység - hadd használjam azt a szót, hogy hatásfok - és a méltányosság párhuzamosan halad. Gondolom, jó, ha ezt időnként a törvényalkotó is kihangsúlyozza, és akkor erre talán a parlamenti vitákban is többször sor kerül.

Egy másik, most már specifikusabb megjegyzés, amit szeretnék tenni, nevezetesen a magánnyugdíjpénztárak, a magánpénztárak kérdése. Hallottuk a kritikát - sok érv van ellene és mellette. Amikor bevezette a korábbi kormányzat, nyilván jól meggondolta, és ha nem is nagy lépésekben, de történtek lépések, az utóbbi évben pedig még nagyobb lépések történtek. Mégis a mérlegelésében nem volt utalás arra - végigültem mindent, én olyan szorgalmas voltam ezekben a napokban -, hogy hol voltak sikertörténetek, és hol nem. Például a szingapúri, a chilei és az USA-beli magánnyugdíjpénztárak históriáját nem hallottuk. (Közbeszólás az MSZP soraiból.) Bocsánatot kérek, lehet, hogy nem eleget hallottam felőle. Nos, ezeknek a tapasztalata hasznos lehet, amikor a részletes vita következik, és közülünk valaki módosítást kíván benyújtani a törvényekhez, ezekhez a passzusokhoz.

Hasonlóképpen gondolkozom a minimálbér kérdéséről is. Amikor arról vitatkozunk, hogy ez lehet-e vagy nem, vagy miért a kormány kezdte, miért nem egyeztetett a kormány az érdekképviseletekkel, talán egyeztetni kellett volna az érdekképviseletekkel. De azt hiszem, hogy ha olvashatok a miniszterelnök fejében, a pénzügyminiszter vagy a gazdasági miniszter fejében, talán attól tartottak, hogy az egyeztetés hónapokig eltart, mert az a természete az ilyen egyeztetéseknek, és akkor a lényeg elcsúszik, nevezetesen a minimálbér bevezetése.

Aztán hozzátartozik ehhez a fogalomhoz még az is, hogy ez az erős kézzel való belenyúlás a piaci mechanizmusba, a munkaerőpiacba - nevezetesen, a kormányzati meghatározása bizonyos béreknek -, ez semmiképpen ne legyen precedens értékű. Bizonyos vagyok abban, hogy nem mindenki így gondolkodik, de szeretném, ha mégis mindenki így gondolkodna, hogy ez egy rendkívüli valami volt, amikor a kormány minimálbért jelentett be. Ismétlem: a jövőben ezt hagyjuk rá a piacra, legalábbis most azzal a gondolattal szavazzuk meg és foglaljuk bele az adótörvénybe, hogy ez most valami rendkívüli esemény.

Ugyanis ez a piacra azért is rábízható, mert az a valami, a munka, aminek az ára a bér, lényegesen többet ér annál, mint amennyi bér manapság ezért fizetődik. Magyarországon valahogyan a magyar talentum, a magyar mérnök, a magyar könyvelő, a magyar bármilyen szakmabeli termelékenysége, a határhaszon, gazdasági fogalmakkal meghatározva, termelékenysége sokkal magasabb, mint a bér. Honnan tudom? Mindnyájan tudjuk, mert ha az a magyar mérnök vagy munkás elmegy Németországba vagy Kanadába, ötször-hatszor annyi bért kap érte, nyilván nem az ottani munkaadók filantropikus megítélése alapján, hanem azért, mert ez megéri.

(16.30)

Annyit ér az a magyar munkás, az a magyar munka. Tehát a mi feladatunk az Országgyűlésben, legyen szabad mondanom, az, hogy ennek a lehetőségeit teremtsük meg, ne pedig az ítéletet mondjuk ki, hogy mennyi legyen az a bér. Majd azok a munkaadók, akik versenyeznek a jó munkásért, a jó mérnökért, fogják felverni a bért, ahogy számos országban így történik, és egy kicsit itt ez történik talán egy-két városban már Nyugat-Magyarországon is.

Végül még annyit szeretnék hozzáadni mindehhez, hogy az adótörvény alkotása, annak reformja során jó volna, ha igyekeznénk, hogy megnyerjük, a parlament megnyerje az ország bizalmát; persze a kormány nyerje meg az ország bizalmát, kormánypárti oldalról mondom ezt, és tudom azt, hogy a kormány jelentős házi feladatot végzett, idehozva, amit idehozott: a törvényjavaslatot. Ugyanakkor az ellenzék is elvégezte a házi feladatát. Mégis valahogy szerte az országban valamiféle olyan szkepticizmus, cinizmus van, hogy jó, hát a parlamentben csinálnak valamit, de az úgyse jelent túl sokat, mert úgyis máshol döntődnek el a dolgok, vagy úgyse történik sok változás.

Képviselőtársaim, legyen az - ha szabad, majdnemhogy prédikációként mondom - a célunk, hogy az ország hitelképességét ebben a kérdésben is elnyerjük, mert akkor egy egészen praktikus következménye lesz ennek: az adófizető jobb adófizető lesz. Tehát akkor nem lesz az egyfajta majdnem érdem, amivel emberek dicsekszenek, hogy hogyan tudták becsapni az adószedőt. Nem tudom, hogy ez mennyire divat, de én éltem sokáig az óceán másik partján, ezelőtt hat-nyolc vagy hány évvel ezelőtt voltam Amerikában egy olyan koktélpartin, ahol valami Magyarországról vizitáló emberek azt mondták, na hát jól becsaptam, vagy jól kijátszottam a Medgyessyt, vagy ki volt akkor a pénzügyminiszter - mindegy, dicsekedett vele, hogy mennyi adót, hogy mondjam, elkerült, persze úgy is mondhatnák, hogy elcsalt. Szóval, amíg ilyen lelkület van az országban, addig ezek a negatív folyamatok egymást fölerősítik.

Ebből következik, és bezáró, utolsó mondatként mondanám, utolsó gondolatként, hogy ha az ország azt hiszi, hogy a parlamentben az adótörvények alkotása tényleg szakszerűen, felelősséggel történik, és azzal a szándékkal, hogy minél kevesebb legyen az adó az idők múltával, hogy minél több maradjon a vállalatnál és a családnál, hogy aztán ők döntsék el, hogy mi legyen a többlet nemzeti jövedelemnek a sorsa, ha ezt érzik a polgárok, a választópolgárok, az adózó polgárok, a polgárok, akkor kevesebb lesz az adóelkerülés, és kevesebb költségbe kerül az adóbehajtás, és mégis több adóbevétel lesz, aminek aztán az áldott-áldásos következménye, hogy a következő években állandóan kisebb és kisebb adóbevételről, legalábbis a GDP csökkenő hányadú adóbevételéről kell majd vitatkoznunk. Köszönöm a meghallgatást. (Taps a Fidesz padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu