SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Képviselőtársaim! Tegnapelőtt Matolcsy György gazdasági miniszter úr itt a költségvetési vita kellős közepén egy váratlan, furcsán időzített, ám a költségvetést annál több ponton jelentősen érintő bejelentést tett, nevezetesen, hogy a Gazdasági Minisztérium és a MOL Részvénytársaság megállapodtak egymással, hogy a MOL 43 százalékkal emelheti - ahogy ő mondta - a nemzetközi nagyvállalatok felé a gáz árát.

Ma délelőtt a miniszterelnök úr a hosszú költségvetési felszólalásában szintén hosszasan időzött a gázáremelés ügyét illetően. Ez a figyelem érthető, hisz valóban egy jelentős tétű ügyről van szó, ami a költségvetést befolyásolja, méghozzá nem is kis mértékben.

A miniszterelnök úr nagyszerű retorikai teljesítménye mögött szinte fel sem tűnt az, hogy tartalmilag bizony erősen féligazságok hangzottak el. Féligazságok, mert noha a gázáremelés megkerülhetetlen, annak mértéke és annak különösképpen a módja annál inkább vitatható. Én úgy gondolom, hogy nem mehetünk el szó nélkül ezen két intervenció mellett a költségvetés vitájában, anélkül, hogy meg ne emlékezzünk arról, ami eddig elsikkadt, ami eddig legalábbis nem tűnt ki a kormány két jelentős személyiségének felszólalásából.

De legelőször is én azt kívánnám elmondani, hogy mi az, amivel egyet tudunk érteni, és egyet kell érteni a miniszterelnök úr által elmondottakat illetően. Valóban, az elmúlt tizenegynéhány évben minden magyar kormány rövidlátó módon igyekezett a földgázosítási programot céltámogatásokkal, hitelekkel, propagandával támogatni, olyannyira, mintha az ország földgázzal való teljes lefedettsége lenne egyrészt fejlődésünk megkerülhetetlen záloga, másrészt erre szolgálnának alapul természeti adottságaink.

Így aztán, noha energiamérlegünkben a földgáz súlya egyre növekszik, és már meghaladja a 40 százalékot, a hazai földgázkitermelésünk ugyanakkor egyre csökken, s már nem több, mint 25 százalék. Egy egyre nyíló olló, igazi csapdahelyzet, ami így létrejött, hiszen az ország egyre inkább gázimportra szorul az idő előrehaladásával, azaz egyre inkább a világpiaci gázáraktól függ, s ez minden kormánynak egy igen jelentős problémát jelent és fog is jelenteni.

Egyetértünk abban is, hogy valóban tarthatatlanná vált az a helyzet, hogy a növekvő világpiaci árak s a stagnáló belföldi árak közti növekvő különbség egyre nagyobb terhét egyedül a forgalmazó, azaz a MOL viselje, hisz ennek csak a cég összeomlása, a részvényeknek a külföldi konkurensek által történő, igen olcsó, mondhatni ellenséges célzatú kivásárlása lehet a következménye. Tehát valamit tenni kell, kellett volna már talán jóval régebben. Azután végül azzal is egyet lehet érteni teljes mértékig, hogy nem lehet a rászorult és kiszolgáltatott kisfogyasztókra csillapíthatatlanul, csillapítatlanul rászabadítani a világpiaci árakat, mert ettől meg ők omlanának össze.

Nos, ilyen helyzetben tehát a kormánynak, felelős kormánynak tennie kell valamit, és nem könnyű az, amit ilyenkor kell tenni. Az azonban, amit történt, mi úgy gondoljuk, nem igazán szerencsés lépés, legalábbis alaposan vitatható, mind az alkalmazott módszert, mind főleg annak következményeit illetően.

A miniszterelnök úr a felszólalásában hivatkozott arra, hogy hiszen a kormány csak ugyanazt lépte meg, amit a gazdasági bizottságban elmondtak, többen elmondtak, nevezetesen, hogy ketté kell választani az ipari fogyasztók gázárát és a háztartási gáz árát, és az előzőt jelentősebben emelni, a másikat legalábbis az inflációs szintnél nem jobban kell emelni, tehát egy differenciált áremelést kell végrehajtani.

Nos, én ilyen megnyilvánulásra nem emlékszem a gazdasági bizottságban. Ettől függetlenül lehet, hogy valamikor ilyen is elhangzott, nem tudom teljesen kizárni. Az bizonyos, hogy mi a magunk részéről mindig azt képviseltük, hogy két intézkedést egyidejűleg kell megtenni.

Ez az két intézkedés a következő. Először is: tájékoztatni kell a fogyasztókat a valós helyzetről, a várható kilátásokról és a tartós megoldás egyetlen lehetséges módjáról, azaz a gáz beszerzési árának a fogyasztói árakban való érvényesítése megkerülhetetlenségéről; másodszor: arról is, hogy ezt a kényszerű lépést azonban, bár meg kell tennie a kormánynak, de csak egy rászorultsági alapon kidolgozott, megfelelő kompenzációs módszer vagy rendszer egyidejűleg történő bevezetésével.

Nos, nem ez történt. Olyannyira nem, hogy a mai újságokból arról is értesülhetünk, hogy a Gazdasági Minisztérium arról tájékoztat, hogy semmiféle kompenzációs rendszer sem most, sem a belátható jövőn belül nem kerül kidolgozásra, hanem a megállapodásnak az a lényege, hogy jelentős gázáremelés az ipari fogyasztók felé, ugyanakkor maximum inflációs szinten tartott gázár a jövőben is a háztartási szektor felé. Ez a megoldás azonban - mint mondtam - több ponton is vitatható, azért, mert miközben megszüntet bizonyos problémákat és piaci zavarokat - nevezetesen: a MOL katasztrofális alulértékeltségét és veszélyhelyzetbe kerülését -, addig újabb veszélyhelyzeteket és újabb kalkulálhatatlan kockázatokat gerjeszt.

Négy ilyen pontról szeretnék megemlékezni. Az egyik a fogyasztók elhatárolása. Nagyon lényeges, ha kétszintes árat vezetünk be, ki tartozik az egyik csoportba, ki tartozik a másik csoportba. Nem egységes mindaz, ami eddig elhangzott. Volt, ahol azt lehetett hallani és olvasni, hogy az ipari fogyasztók kerülnek a drága kategóriába, volt, ahol azt lehetett hallani, hogy a nagyüzemi ipari fogyasztók. A harmadik megfogalmazást a gazdasági miniszter úr itt a parlament előtt mondta, hogy a nemzetközi nagyvállalatok kerülnek a magas, emelt árú kategóriába.

(18.30)

Teljesen különféle fogyasztói csoportokról van szó, teljesen különféle lesz ezeknek a költségvetési hatása. Tehát nagyon is nem lényegtelen annak a tisztázása, hogy kit is értünk a kitüntetett - mármint a magas árral kitüntetett - csoportba. Ha ezt tisztázzuk is, nagyon nehéz elválasztani, hogy mondjuk, az ipari fogyasztók közül, ahova valóban beletartoznak nemzetközi nagyvállalatok, de kis manufakturális iparűzők is, kit illet. Nagyon nehéz elválasztani, hogy a szolgáltatási iparágon belül kit illet. A bankokat, az irodaházakat, a nagy nemzetközi bevásárlócentrumokat, vagy esetleg ide tartoznak a kórházak, az iskolák, a katonaság és a rendőrség is? Hogy lehet ezt szétválasztani? Aztán maguk a háztartási fogyasztók sem egységesek, hiszen vannak olyan kisfogyasztók, akik tényleg rászorultak, és vannak olyan nagyfogyasztók, akiknél igazán nem lehetne belátni, hogy milyen alapon kaphatnának az olcsóbb árú gázból. Tehát a fogyasztók elválasztása teljesen homályos, zavaros, és akárhogy történik is meg az elválasztásuk, az valószínűleg újabb vitákat gerjeszt.

De nemcsak a fogyasztók elhatárolása a kérdés, hanem az eladott gáz fogyasztói célcsoport szerinti dokumentálása sem lesz zavarmentes, hiszen ha a szolgáltató kisfogyasztójának veszi a gázt a MOL-tól, az olcsóbb lesz, mintha ugyanez a szolgáltató az ő nagyfogyasztójának veszi a gázt. Ebből már következik, hogy nagyszerű kiskapu nyílik újabb technikákra; ugye, értjük ezt az olajszőkítési időszakot követően. Ha viszont a választóvonalat a MOL által közvetlenül kiszolgált nagyfogyasztók és a többiek között húzzuk meg, akkor meg azok azonnal átpártolnak a közvetítő szolgáltatókhoz, úgyhogy ez újabb zavaros helyzetet teremt.

Az intézkedés jól láthatóan eltekint a vonatkozó törvények és európai irányelvek tiszteletben tartásától, és tovább erősíti azt a befektetők számára csüggesztő üzenetet, hogy nálunk a hatósági ár nem jogszabályokon alapuló számítási elvek szerint, az árhatóság által megállapított árat jelenti, hanem azt, amit a miniszterelnök úr politikailag jónak lát és lehetővé tesz. Miközben ez az intézkedés a MOL-t annyi megpróbáltatás után önmagában jó helyzetbe hozta a tőzsdén, az összes többi befektetőt elgondolkoztatja arról, hogy érdemes-e olyan helyre jönni, ahol a kormány ennyire közvetlenül tud beavatkozni - és folyamatosan avatkozik is bele - a piaci szektorba, ahol a politika ennyire beleüti az orrát a gazdaság kérdéseibe.

Végül továbbra is fennmarad az az irracionális helyzet, hogy ha a háztartási vagy lakossági szektorban minél tehetősebb, minél nagyobb fogyasztó valaki, annál több ártámogatást kap a költségvetéstől.

A megoldás valójában, ismétlem, az lenne, ha a gázfogyasztás körülbelül 30-35 százaléka esne a háztartásokra, s ezen belül körülbelül 30-35 százalék lenne az a fogyasztó, amelyik rászorultsági alapon támogatást érdemelne; vagyis ha kidolgoznánk egy olyan kompenzációs rendszert, amely a gázfogyasztás mintegy 10 százalékát érintené, akkor az összes piaci zavarok, és ezen túlmenően még mások is - amire idő hiányában most nem tudok kitérni - elkerülhetők lennének.

Így a kormány meglépett egy lépést, ami nem vitatható, abszolút szükséges volt a gázáremelés; de annak módja és annak mértéke újabb problémákat szül, vitatható; és félő, hogy egy zavar megszüntetésével többet generáltunk.

Ennyit szerettem volna erről elmondani. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu