DR. TAKÁCS IMRE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Képviselőtársaim! A legnagyobb magyar 1860. április 1-jén naplójában feljegyezte: "nem tudom megmenteni magam", és április 7-én, 141 évvel ezelőtt véget vetett életének. Széchenyi Istvánnak szép, 69 évet átölelő, mélységet és magasságot bejáró, politikában, gazdaságban maradandót alkotó, szerelemben szenvedő, majd boldogságot megtaláló csodálatos életútja volt.

Nemcsak a hatalom csúcsán élők gondolatvilágát ismerte jól, hanem a társadalom peremén nélkülöző, de erkölcsi értékekben igen gazdag emberekét is. Amikor 1819. június 25-én naplója feljegyzése alapján Bécsből Nagycenkre gyalogolt, és a két elfáradt lábszár és a meggörnyedt keresztcsont ráébresztette arra, hogy milyen nehéz a vándorló mesterlegények élete, akiket eddig nem segített, elhatározta, hogy ezután támogatja őket.

"Az életet lentről felfelé kellene kezdeni. Mennyivel kevésbé lenne az ember igazságtalan a dolgozó osztállyal szemben, ha ínség és nyomor lévén éppily alaposan megtanulnók mily keserves az élet kenyerét előállítani." Nemcsak írásaiban, hanem cselekedeteiben is az elesettek legnagyobb magyarja volt. Ezt igazolja az is, amikor 1828-ban nagycenki birtokát úgy osztotta fel, hogy a jobbágyok kapták a határ nagyobb és termékenyebb részét. Széchenyi nagycenki gazdálkodását a legmagasabb szintre emelte, hogy ezáltal gazdagabb legyen, és ahogyan ő fogalmazott, alárendeltjeivel többet törődjön, és több jót cselekedjen. Nemcsak birtokának megfontolt gyarapítására, hanem az ország felemelkedésére is törekedett.

A Kelet Népében írja: "Semmit sem tettem rögtönzésként, vagy pillanatnyi felhevülés következtében, de minden tetteim - habár lelkesedésem néha az egekbe ragadott - egy előre kiszámlált, messze ható tervnek szüleményei." Való igaz, hogy a legnagyobb magyar tettei messze ható, máig is érzékelhető tettek. Földbirtokosként, miniszterként egyaránt megfontoltan tervezett, döntött, vezetett, határozott az emberek sorsáról. A Nagy Magyar Szatírában írja: "Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni - ahhoz való tulajdon és talentum nélkül."

Sok empíria, kevés teória - írja a legnagyobb magyar 1845. október 7-én naplójában. Ez az iránytű vezetett ahhoz, hogy Széchenyi az országok gazdaságát, társadalmát megismerő útjain valóban az empíriát, a tapasztalatot vette elsősorban górcső alá. Különös érzéke volt ahhoz, hogy az összefüggéseket, a fejlődést segítő jelenségeket felismerje, és ennek alapján a szerzett tapasztalatokat Magyarországra is alkalmazza. A legnagyobb magyar eredményes kalandozásai során soha nem feledkezett meg az emberről, a szántóvetőkről. Lírai hangon ír 1820. augusztus 9-én naplójában arról, hogy a debreceni erdőben, amikor katonáival ünnepségen vett részt, milyen szép érzések születtek lelkében. Szerelmi válsága idején, 1818-ban Széchenyi találkozott Törökországban Ali Cselebi kávéssal, és néhány nap alatt barátságot kötöttek.

(1.10)

Naplójában több helyen megemlíti, hogy sokszor szívesebben beszél az élettapasztalatokkal rendelkező egyszerű emberekkel, mint a tudósokkal. Ali Cselebivel való találkozásakor igen boldog volt, hogy nyílt, becsületes embert ismert meg, akiben a lélek harmóniája élt. Széchenyi lelke harmóniájának valóra váltásában elsősorban a hatalmi piramis alján lévőkre, a szántóvető emberekre támaszkodott. A legnagyobb magyar - akinek olyan nagy mértékben segítették erkölcsi gyarapodását a Bokor Nándorok, az Ali Cselebik, a szántóvető emberek - nemcsak jólétük megteremtésében, hanem a törvénykezésben is igyekezett számukra kedvező helyzetet teremteni. Erről a Világ című könyvében így ír: "A törvény az egyik törvényszegőt úgy sújtsa, mint a másikat, egy sorban álljon a herceg a szántóvetővel."

Tegyünk meg mindent mi is a kenyeret adó szántóvetők, a dolgozó emberek, a társadalom peremén élők boldogulásáért, gazdaságunk gyarapodásának gyümölcsét nagyobb mértékben élvezzék ők is!

Köszönöm szépen. (Taps.)

Forrás: parlament.hu