MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! 1987-ben, Grósz Károly országlása idején publikáltam egy tanulmányt "Trianoni trauma - közép-európaiság" címmel, amely külföldön is több helyen megjelent. Abból idézek:

1920. június 4-én, a trianoni békediktátum aláírásának perceiben a maradék ország összes templomában feljajdultak a harangok. Hatvanhét év telt el azóta. A magyarság részére nem volt kegyelem, politikusai hiába kértek népszavazást, s hiába hivatkoztak a sokat hangoztatott wilsoni önrendelkezési elvekre.

Két új, soha nem volt mesterséges állam, és a török elnyomás alól nemrégiben felszabadult, nemzeti fejlődése kezdetén álló balkáni ország osztozott a történelmi Magyarország területének kétharmadán. Még a magyarságot évszázadokon át sanyargató Ausztria is leharapott magyarlakta területeket. Elborzadunk, ha korabeli dokumentumokhoz jutunk; a szétdaraboló falánkságok étvágyát szinte semmi sem korlátozta: a déliek Pécset, a balkániak a Tiszát követelték természetes határnak, a bölcs européer tudós pedig a Dunántúl felét akarta korridorként megszerezni, hogy déli szláv testvéreivel egyesülhessen. Rajtunk kívül mindenkinek volt szava az osztozkodáskor.

Összeomlott a Monarchia, és maga alá temetett minket, akik a legszívósabban és leghosszabb ideje harcoltunk a függetlenségért. Trianon sokkolta a magyarságot. De melyik nemzetet nem sokkolt volna ilyen rettenetes csapás? A sérelem hatalmas súlya lehetetlenné tette a mély nemzeti önvizsgálatot, amire pedig nagy szükségünk lett volna. Hol rontottuk el? Miért nem hallgattunk Eötvösre, Mocsáryra, Jászira, Adyra? A katasztrófa tüzében égő sebeink fájdalma lehetetlenné tette, hogy felismerjük az ezer éve velünk élő nemzetek igazságát, és elfeledte a régi jellegzetes magyar toleranciát.

Jó paktum, tartós barátság - tanították a rómaiak. Nem tudtuk időben megkötni a jó paktumokat. Trianonban nem engedték, most kellene hátrányos helyzetben végre rendezni közös dolgainkat.

Majd így folytattam: A két háború között a nagyhatalmak érdekei a közép-európai térség megosztására irányultak. Jogos és igazságos érdekeinket csak akkor akceptálták, akkor is csak részben, ha szembe akartak állítani bennünket a Kárpát-medence más országaival. A magyarság helyzetét sem a közerkölcs, sem az érzelmi momentumok, sem az önrendelkezés elve, sem az igazságosság nem befolyásolták. Mindezek csak szólamok maradtak vagy ürügyek a nagyhatalmi érdekek szolgálatában.

Az utódállamok kormányzatai - maguk is érezvén a rendezés igazságtalan voltát - kénytelenek voltak fokozni a gyűlöletet. Kétségtelenül voltak jóhiszemű hangok is, de ezeket elnyomták a soviniszta kiáltások. A sarokba szorított és kétségbeesett magyarság irredenta kényszerpályája még fokozta ezt a gyűlöletet. Minden utódállam igyekezett megideologizálni a területszerzéseket és a magyar lakosság elcsatolását.

A gyűlöletet tovább növelték a bécsi döntések, holott - első rátekintésre - ezek a döntések az etnikai rendezés elvét figyelembe véve igazságosabbak a trianoninál. De nem jelentettek megoldást, s nemcsak azért, mert fasiszta döntőbíráskodások eredményei voltak, hanem azért sem, mert a Kárpát-medence többi népe számára újabb sérelmek forrásai lettek. Bármerre tologatnók a trianoni "sárkányfogvetemény" határokat, mindenképpen igaz és jogos érdekeket sértenének.

Mit tegyünk? Ezeket a határokat átjárhatóvá kell tenni, és be kell látni, egyetlen megoldás lehetséges - írtam akkor -: közösen a térség népeivel megpróbálni egy nagyobb, tágabb közép-európai hazát kialakítani. A fő bajt abban látom, hogy 67 év alatt a trianoni tragédiából csak a magyarok elvesztését láttuk, és nem ejtettünk szót ugyanolyan súllyal arról, hogy elvesztettük a velünk ezer éve szimbiózisban élő horvátokat, szerbeket, szlovákokat, a több száz éve velünk élő románokat, németeket, ruszinokat is.

(22.40)

Bennük sem tudatosult, hogy nemcsak mi vagyunk vesztesek, ők is elvesztettek minket. A Kárpát-medence népei egymásra hatva, gyakran egymásba olvadva, ugyanakkor kultúrájukat megőrizve, fejlesztve, gazdagítva és átadva élték sokszínű életüket, közös gazdasági és állami egymásra utaltságban.

Népeink történelme, életmódja, szokásrendje, erkölcse, de génjei is át- meg átszövik egymást. Bár minden nemzetben voltak, akik a közös érdekeket felismerték, de hangjukra mások nem figyeltek. Nincs más lehetőség, mint előkészíteni az új, egymás megbecsülésén alapuló, egymás érdekeit figyelembe vevő tágabb hazát, a közép-európai integrációt.

A mai magyar és közép-európai valóságot látva, bármily reménytelennek tűnik, el kell kezdeni ezt a sziszifuszi munkát. Ránk vár a kezdeményezés, nemcsak geometriai középponti helyünk miatt, hanem azért is, mert nekünk a legfontosabb. Bármilyen paradoxon (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), nekünk, magyaroknak kell megkedveltetni magunkat a többi néppel. El kell oszlatnunk a sok évtizedes megkövesedett gyanakvásokat, szorongásokat, az ebből fakadó, ebből eredő félelmeket, akkor visszaszorul a gyűlölet. Ne kultúrfölényről, magasabbrendűségről, történelmi előjogokról beszéljünk, hanem tegyük vonzóvá magunkat szomszédaink előtt. Ehhez vonzó és gazdag életet kell Magyarországon teremteni, mindenekelőtt (Az elnök ismét csenget.) demokráciát és élő közösségeket.

Akkor még nem tudtam, csak távoli vágyaimban szerepelt, és nem sejthettem, hogy két év múlva a Hősök terén fogom búcsúztatni kivégzett társaimat, négy év múlva kivonulnak a szovjet csapatok, és tizenkét év múlva az észak-atlanti szövetség tagjai leszünk, és bejutunk az Európai Unió előszobájába. Így, amit akkor Közép-Európáról írtam, Európára...

Forrás: parlament.hu