DR. CZINEGE IMRE (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Egy olyan vitanapon részt venni, ahol a fő téma az egészségügy helyzete, mindannyiunk számára nagy felelősséget jelent. Számomra ennek a felelősségnek a súlyát még inkább növeli, hogy harminc éve orvosi pályán lévő képviselő vagyok, aki még most is dolgozom, és körülbelül nyolc hónapja az Európai Parlament megfigyelőjeként az Európai Parlament egészségügyi bizottságában is tevékenykedem.

Amikor azon gondolkodtam, milyen lesz ez a vita, akkor azt mondom, hogy ez a vita ne politikai legyen, hanem szakmapolitikai. És amikor azt akartam meghatározni egy mondatban vagy két szóban, hogy miről szóljon, akkor szóljon arról, hogyan legyen jobb a betegnek, hogyan javuljon a betegellátás, és ennek érdekében mit tudunk mi tenni.

Nem mondom azt, hogy nincs baj az egészségüggyel, mert nem mondanék igazat. Azonban ezen a vitanapon csak úgy lehet eredményesen szerepelni, ha lesznek alapigazságok, amelyekben megegyezünk, és ha az alapigazságokban megegyeztünk, akkor már csak azon kell vitatkozni, hogy a hozzá vezető út milyen.

A tavaszi ülésszak után az Európai Parlamentben egy tekintélyes orvos képviselővel leültem, és megkérdeztem tőle, hogyan is áll az Európai Unióban a helyzet, és utána volt szerencsém a magyar, de Németországban élő sebész kolléga, Gaál professzor véleményét is megismerni az ottani, németországi helyzetről. Ezek alapján és a saját véleményem szerint is megpróbáltam összefoglalni, hogy mik azok a feladatok, amelyeket itt most meg kellene beszélni, és amiről esetleg dönteni kell.

Az 1. pontban: anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egyetértek Béki képviselőtársammal, aki azt mondta, és teljesen igaza van, hogy a XXI. században az egész világon, Európában és nálunk is a tudományos-technikai fejlődés miatt nagy erkölcsi kihívás előtt áll az orvostársadalom. Az erkölcsi kihívást úgy fogalmaznám meg, megtehetem-e azt, hogy néhány tucat ember egészségének visszaállítása érdekében sok száz millió forintot költsek. Ha másképpen fogalmazom meg, akkor azt mondom, el kellene döntenünk végre azt, hogy határozza meg az egészségügyi kormányzat, mi az a minimumellátás, amit mindenkinek megadunk, döntsünk benne. Ez politikai döntés, nem is könnyű.

A 2. pontba - amiatt, mert ugyanúgy Magyarországon, mint az Európai Unióban is, hallatlanul felgyorsultak a technikai fejlesztések - a műszer-eszköz ellátást tettem, azért, mert a 2002. évi állami számvevőszéki alapján siralmas a magyarországi kórházak műszerellátása. Itt arra gondolok, miután én sebész vagyok, hogy milyen aneszteziológiai ellátás, ahol nincs lélegeztető készülék, és ebből az következik, hogy növekvő állami szerepvállalás mellett valahonnan forrásokat kell szerezni, mert minél később pótoljuk ezeket a műszereket, annál többe fog ez nekünk kerülni.

(11.20)

3. pont: teljesen ugyanúgy, mint ahogy az Európai Unióban is van, az egészségügyi személyzet - orvosok és nővérek - hiánya itt is jelentkezik. Meglepődve tapasztaltam, hogy Németországban egy rezidensállásra kettőt vesznek fel, és bőven túl vannak a megadott heti óraszámon. És vannak skandináv országok, amelyek azzal a logikával, hogy túl drága az orvosképzés, inkább nem képeznek, de csábítanak - erre fel kell készülni. Minden képviselőtársammal egyetértek, aki ezt mondta.

4. pont: az Unióban az elmúlt időszakban rendkívül fontosnak tartották a daganatos betegségek elleni küzdelmet, ha másképpen fogalmazzuk meg: hogy legyen korai felismerés; és ha még másképp fogalmazzuk meg: a szűrővizsgálatot. De nemcsak a daganatos betegségekben történő szűrővizsgálatra gondolok, hanem a keringési betegségekben történőkre. Rendkívül imponáló volt az az előadás, amit Strasbourgban hallottam, ami arról szólt, hogy egy néhány ezer forintos vérnyomásmérővel emberek tízezreinek az életét lehet megmenteni, mert a magasvérnyomás-betegséget meg lehet szüntetni. Tehát amikor azt mondom, hogy 4. pont, akkor mondom, hogy: szűrővizsgálatok és a betegségek korai felismerése.

Az 5. pontban fogalmaztam meg: több képviselőtársam elmondta, és magam, kórházi orvosként is úgy tapasztalom, hogy valamilyen ok miatt a magyarországi egészségügyi struktúra rossz, a családorvos, szakrendelő és a kórház egységében valamilyen ok miatt túlsúlyban van a kórház. Ezt a túlsúlyt meg kell szüntetni, és a betegellátást a szakrendelő felé kell irányítani.

Azt mondom, és ezzel, tisztelt képviselőtársam, azt hiszem, egyetértenek, több irodalomban olvastam, hogy ha hirtelen meg szeretnénk javítani az egészségügyet, akkor nagyon pénzre van szükség. Ez a nagyon sok pénz 1500 milliárd. És ha összehasonlítom azt, hogy 2001-től 2003-ig mennyit változott az egészségügyi ellátásokra fordított pénz, akkor két számot mondok: 399 milliárdról 615 milliárdra - ez kevés, de az 1500 milliárd pedig nagyon sok.

Ezért kénytelen vagyok, bár nem akartam, de valamit mondani a kórháztörvényről, annál is inkább, mert tegnap a Nyugati pályaudvar aluljárójában aláírtak emberek a kórház-privatizáció ellen. Megkérdeztem kettőt is közülük: mondja már meg, bátyám, hogy mit írt alá. Azt mondta, hogy most aláírom, mert nem engedem, 30-40 évig dolgoztam, fizettem, hogy most kivegyék alólam. Mert nem jól tudják az emberek, hogy mit jelent a kórház-privatizáció. Én azt mondom, elismerem, hogy nagyon pejoratív értelme van a kórház-privatizációnak, de itt szeretném kijelenteni, hogy privatizáció alatt nem a vagyonok szétosztását értem, hanem azt, hogy forrásbővülés legyen, hogy több tőke legyen, hogy műszerek legyenek, hogy korszerű betegellátás legyen.

Befejezésképpen azt gondolom, az itt lévő orvos kollégák megerősítik azt, hogy a mai időben az orvoslásban a bizonyítékon alapuló orvoslásnak van helye. A parlamentben, ha szakmai-politikai vita van, a továbbiakban folytassuk a bizonyítékon alapuló vitát, és talán elérjük azt egyszer, hogy a parlament minden ülésén bizonyítékokon alapuló vita lesz. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu