LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! A törvényjavaslatot kísérő szakelemzések, interjúk, az eddigi ellenzéki felszólalások, a patkó mindkét oldalán tervezett módosítások megerősítenek abban, hogy ez a sok részletre kiterjedő törvénymódosítás több esetben nem koherens a törvényben változatlan tartalommal meghagyni szándékozott résszel, ami a következő évben az adótörvények év közbeni módosítását is okozhatja. Év közben pedig adótörvényt módosítani - a politikai álmoskönyvek szerint is - bizony nem jelent jót, különösen azoknak, akik ezt előterjesztették. Annyit jelenthet, mint 100 méteres síkfutás közben a távot 130 méterre változtatni. Jelen esetünkben az évközi feltételek megváltoztatása mindig bonyolítja az adófizetők dolgát, mind pedig az ellenőrzést.

Hadd utaljak egyetlen részletre, az adókedvezmények beszűkítésének a kérdésére. A korábbi törvény megtakarításokat ösztönző szerepéből az sejlett, hogy távlatban növekedni fognak például az életbiztosítási, önkéntes nyugdíjpénztári befizetések növekedéséhez kötődő adókedvezmények. Ezzel a várakozással összhangban állt az 1995. évi személyi jövedelemadóról szóló törvénynek a 7. számú melléklete, amelyik az adókedvezmény megvonásával szankcionálja a befizetésüket akár csak kismértékben csökkentő pénztártagokat. Az idézett törvényhely ráadásul visszamenőleges hatályú, azaz aki egy tízéves megtakarítási folyamat kilencedik évében csökkenti a befizetéseit, annak a korábbi években nyújtott adókedvezményeket is vissza kell fizetnie az APEH eddigi állásfoglalásainak értelmében.

Nos, miközben a kormányzat radikálisan csökkenti a kedvezmények igénybevételének a lehetőségét, addig nem nyújt arra lehetőséget, hogy a csökkenő kedvezmények ismeretében a lakosság is csökkentse az önkéntes nyugdíjpénztárakba, életbiztosítási konstrukciókba befizetett díjait, mert az előterjesztés nem érinti ezt a bizonyos 7. számú mellékletet. Azaz mi, országgyűlési képviselők, jóhiszeműen koherenciazavart feltételezve még módosító indítvány révén sem tudjuk kiküszöbölni a lakosság jelentős érdeksérelmét. Jóhiszeműséget említettem, azaz feltételezem, hogy az előterjesztőnek elkerülte a figyelmét és nem gondoskodott arról, hogy a csökkenő kedvezmények szellemében az országgyűlési vita előtt megnyissa a 7. mellékletet is, és kiiktassa a díjfizetések csökkenésével járó szankciókat, de lehetnek olyan képviselőtársaim, akik nálam kevésbé jóhiszeműek.

Tisztelt Ház! Az elmúlt hónapban sajátos huzavonát érzékelhettek a kormányválság híreit elemző tudósítók. A kisebbik koalíciós partner minden költségvetéssel kapcsolatos vitakérdés esetén az úgymond adócsökkentés és ismételten az adócsökkentés igényét hangoztatta, azt a téves hiedelmet táplálva, hogy a magas adóterhek miatt versenyképtelen a magyar gazdaság. A közgazdászok, de még a laikusok előtt is ismert tények ellentmondanak ennek a hibás feltételezésnek.

Hadd idézzek államtitkár úrnak, a statisztika nemzetközi professzorának egy viszonylag friss nemzetközi adatot.

(17.20)

2002-ben Magyarországon az adók és a társadalombiztosítási járulékok bruttó hazai termékhez viszonyított aránya 38,8 százalék volt, míg ugyanezen arány a nálunknál versenyképesebb Szlovéniában 39,8 százalék; Olaszországban 41,7; Németországban 40,2; Franciaországban 44,2 százalék; Ausztriában 44,4; Belgiumban 46,6; Dániában 48,9; Svédországban 50,6 százalék volt, azaz a miénknél számottevően magasabb. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a világpiacon nem százalékok versenyeznek egymással, hanem abszolút nagyságú költségek, s ebben a tekintetben a hazai alacsony bérekre, ahogyan az idézett példákból látható, az idézett országokénál még csekélyebb közterhek rakódnak, akkor különösen szembeötlő a versenyképtelenségünk ilyen valótlan tényezőre történő visszavezetése.

Ha tehát nem felel meg a valóságnak az Unió átlagát számottevően meghaladó adóterhekről szóló vélekedés, akkor mi állhat a háttérben? A válaszhoz, bármennyire is keserű ez, fel kell elevenítenünk a Bokros-program időszakát, amikor az ország nehéz helyzetére történő hivatkozással a kormány megszüntette az adómentes létminimumot, elvonta a szociális juttatásokat még az átlagjövedelem szintje alatt élő rétegektől is, ezzel egyidejűleg viszont számottevően csökkentette a sokmilliós jövedelemmel rendelkezők adó- és járulékterheit. A közemberek meglátásai szerint az akkori Országgyűlés kormánypárti többsége nyíltan és gátlások nélkül a gazdagokat gazdagította tovább, és sajnos most is erre a megállapításra kell hogy jusson a közvélemény.

A gazdagok gazdagításán kívül ugyan mi más értelme lenne annak az adósávnak, amely egyformán adóztatja a 100 milliós jövedelmeket és a havi 87 500 forint nettó keresetűeket is? Ha a szuperjövedelmeket nem terhelik megfelelő adókulcsok, akkor csak komolytalan szándék marad a teherbírással arányos közteherviselés megvalósítása. A létminimumnál tízszeresen tehetősebbeknek nem tízszeres az adóviselő képességük, hanem ennél lényegesen nagyobb, mivel a létminimum fedezete után fennmaradó szabad jövedelmeik sok százszorosan nagyobbak a létminimumot éppen meghaladó családok szabadon elkölthető jövedelmeinél.

Feltehetően példa nélkül áll Európában az ennyire antiszociálisnak is nevezhető, nem a tényleges teherbíráshoz igazodó adóztatás működtetése, amit ez az előterjesztés javasol, s aminek a gazdaságszociológusok szerint szükségszerű következménye az a passzív népi ellenállás, aminek jegyében a társadalmi igazságtalanságok elől a szürke- és a feketegazdaságba menekül a munkaerő és a vállalkozók egy jelentős hányada. Természetesen meg lehet szavazni parlamenti többség révén ezt az igazságtalan előterjesztést, de akkor ennek a többségnek vállalnia kell azt a következményt, hogy a lakosság egyre nagyobb hányada törvényeken kívüli vészkijáratokat keres a megélhetése érdekében.

Tisztelt Ház! Az előterjesztett személyi jövedelemadó-törvény következtében jelentősen megnövekszik a lakosságnak az adózás adminisztrációjával kapcsolatos idegi terhelése is. Az új és a megszüntetett paragrafusok egyenlegeként ismét több száz sorral tovább terebélyesedik a mindenkire hatályos személyi jövedelemadó-törvény, annak a szándéknak a legkisebb jele nélkül, ami a polgári demokráciákban az ilyen törvényekre jellemző. Azt a szándékot hiányolom, mely szerint a mindenkitől megkövetelt törvények az átlagpolgár ismereteihez igazodjanak, s ne legyenek túlbonyolítottak. Az adóbevallások mintegy fele már most is hibás, azaz a jövőben az előírásokat nem vagy rosszul értelmező adóalanyoknak az eddigieknél még gyakrabban adópótlékokkal, büntetésekkel és hatósági zaklatással kell számolniuk.

Tisztelt Ház! A teherbírással köszönő viszonyban sem álló mai személyi jövedelemadózás gyökerei 1988-ig nyúlnak vissza. Az akkori pártállam úgy vezette be ezt az új lakossági terhet, hogy elhallgatta azt a tényt, miszerint valamennyi európai, nyugat-európai ország adótörvényei figyelembe veszik a háztartásban élő eltartottak számát. Parlamentáris demokráciákban ugyanis természetes dolog volt felismerni azt az egyszerű tényt, hogy más az adóelviselő képessége egy jövedelemnek, ha abból a jövedelemtulajdonos egyedül él, és más, ha négyen-öten osztozkodnak ezen a jövedelmen. A közteherviselés polgári gyakorlata nem tud más lenni, mint olyan, hogy eleve figyelembe veszi az adómegállapítás során az egy jövedelemből élők számát, és ehhez mérten adóztat. Az már csak adótechnika kérdése, hogy a kormány a családi jövedelemadózás technikája révén közelíti-e meg az arányos közteherviselés optimumát, amikor is valamennyi, családban képződő jövedelmet összeadnak, és ezt osztják a családtagok számával, vagy a személyi jövedelemadózás révén adóztat, melynek során az előző kormány gyakorlata szerint tekintetbe veszi az eltartottak számát.

Nos, ezt a teherbírás szerinti adóztatást ássa alá a jelenlegi tervezet, amely szerint - és ez a kormánypolitika, amely nem tart lépést az inflációval - már a harmadik évben nem tart lépést a gyermekes családok adókedvezménye, s emiatt egyre magasabb adó sújtja a gyermeknevelés kiadásait. Minden jel szerint ismét a fiatalok és a gyermekes családok lesznek a jövő évi adótörvények kárvallottjai.

Tisztelt Ház! A személyek keresetnagysághoz kötött adóztatása és kedvezményjogosultsága véleményünk szerint köszönő viszonyban sincs a tényleges, azaz az egy főre jutó jövedelmek teherbírásához igazodó adóztatásával. Ezen a méltánytalan és véleményünk szerint igazságtalan helyzeten sokat segített az előző polgári kormány a kiskorú eltartottak után elszámolható adólevonási lehetőségek révén, míg a mai kormány ismét a korábbi keresetadóztatás, azaz a tényleges jövedelmi helyzettől, az egy főre jutó jövedelmektől távol álló, véleményem szerint igazságtalan adóztatást erőlteti.

Mindezek alapján, s mindazokat figyelembe véve, amit képviselőtársaim már korábban elmondtak, magam sem tudom támogatni ezt a törvénytervezetet.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu