DR. RÁCZ JENŐ egészségügyi miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Egy ember életében vannak olyan kérdések, amelyekre nagyon nehéz tisztán igennel vagy nemmel válaszolni. Egy nemzet életében szintén vannak ilyen pillanatok. Különösen nehéz ez egy olyan nemzet életében, ahogy a miniszterelnök úr jellemezte, ahol a nép, a nemzet, az ország és a haza fogalma a történelem forgószínpadán időnként elsodródott egymástól. Rossz kérdésre csak nagyon rossz vagy kevésbé rossz válasz adható, és van persze, aki ilyenkor azt a megoldást választja, hogy nem is válaszol a kérdésre.

Tisztelt Országgyűlés! A mai politikai vitanappal adtunk magunknak még egy esélyt arra, hogy itt, az Országgyűlés nyilvánossága előtt felelősen és mindenre kiterjedően áttekintsük és megvitassuk álláspontjainkat egy ilyen nehéz kérdésben. Számomra az egészségügy területén az a kérdés, hogy milyen feltételek mellett teremti meg a Magyar Köztársaság állampolgárainak a szociális biztonságot és annak egyik fő tartópillérét, az egészségügyi ellátást.

A kötelező egészségbiztosítási ellátásról szóló 1997. évi törvény preambuluma alapján az Országgyűlés, vagyis a törvényhozói akarat az alkotmányban foglalt elvekből kiindulva az esélyegyenlőség érdekében az állampolgárok számára biztosítani kívánja az egészségük megőrzéséhez, helyreállításához és egészségi állapotuk javításához szükséges egészségügyi ellátást. Ebben a közelítésben a hangsúly nyomatékosan az állampolgárok összességén van, különbségtétel nélkül. Nincs okunk ezt megváltoztatni, mert ha ezt megtennénk, akkor belföldön is ellátatlanok maradnának azok, akik még nem vagy már nem tudnak járulékot vagy adót fizetni. Több mint négymillió állampolgárról van szó. Nem hihető, hogy bárki részéről komoly politikai szándék irányulna arra, hogy egészségügyi ellátás nélkül maradjanak a nyugdíjasok vagy a gyerekek. Számomra elfogadhatatlan, ha bárki bármilyen politikai vagy egyéb érdekek mentén nyíltan vagy burkoltan arra törekedne, hogy a magyar nemzet jövőképének megalapozását a hazai egységes társadalombiztosítási rendszer megbontásával, szétzilálásával kezdené. Nincs tehát értelme olyan állampolgárságról beszélni, amelynek elfogadása a társadalombiztosítási törvényeink súlyos módosítását igényelné.

Tisztelt Országgyűlés! Valamennyiünkben jelen van az a természetes igény, hogy segítséget akarunk nyújtani a határokon túl élő magyarok számára is. Különösen így van ez az egészségügyi ellátás területén. A rendszerváltást követően, de részben már az azt megelőző években is a magyar egészségügyi intézmények, orvosaink, gyógyszerészeink és ápolóink több mint rugalmasan fogadták a határon túlról érkező betegeket, és nyújtottak számukra ellátást. Ezt az egész ország tudtával tették. Nem a segítő szándék, a szolidaritás szenvedett csorbát, sokkal inkább a teherviselő képességünk határai mutatkoztak meg akkor, amikor egyes szabályok szigorításával ennek korlátot kellett szabni. Mondjuk ki nyíltan: nem lehet úgy a meglévő, amúgy is komoly egészségügyi gondokkal küszködő népesség felett újabb több tízezer beteget jó színvonalú ellátásban részesíteni, ha nem veszünk tudomást a kiadások dinamikus növekedéséről. A szolidaritás, illetve a segíteni akarás azonban nem homályosíthatja el éleslátásunkat a tekintetben, hogy józan számításokat ne végeznénk, hogy mennyi erőnk van, és az egészségügyi forrásaink mire elegendőek.

Amikor erre a rosszul föltett kérdésre válaszolni kell, akkor mindenkinek mérlegelni kell azt is, hogy vállaljuk-e a többletterheket, tudunk-e többletforrásokat biztosítani, több adót vagy járulékot fizetni. Biztos vagyok abban, hogy erre a kérdésre már a legtöbb állampolgár egyértelműen nemmel válaszol.

Ráadásul még arra a kérdésre is válaszolni kell, hogy részt vegyen-e a magánszektor az egészségügy jövőbeli működésében, vagy ne. Az elsietett válasz még ezeket a forrásokat is elzárhatja.

Jogosan tehetik fel a kérdést ugyanakkor, hogy mivel tudunk hozzájárulni a szülőföldön maradáshoz, illetve a határokon túl élő magyarok egészségügyi ellátásának javításához. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a határainkon túl élő orvosok, gyógyszerészek, ápolók jöjjenek el hozzánk, bővítsék szakmai ismereteiket, majd ezt követően a gyógyító munkájukat a szülőföldjükön végezzék.

A határon túli magyarok közvetlen ellátását segítő közalapítványok eddig is működtek, és ezt követően is bővíteni fogjuk ezeket a lehetőségeket. Az uniós források közös megpályázása és felhasználása - különösen a határ menti települések számára - járható út. A megelőzés, a sikeres népegészségügyi programjaink tapasztalatainak átadása, az egészségügyi ellátás és finanszírozás területén szerzett tapasztalataink közvetlen átadása gyorsíthatja a határon túl élő magyarok egészségügyi ellátásának felzárkóztatását. A telemedicina, az új információtechnológia szintén újabb dimenziókat nyit ki határon innen és túl.

Tisztelt Országgyűlés! Meggyőződésem, hogy az új nemzetpolitika fontos eleme a magyarság szociális biztonságának kérdése. A határokon belül és azon kívül felmerülő kérdésekre azonban adekvát válaszokat kell adnunk még akkor is, ha az nem feltétlenül felel meg érzelmi állapotunknak.

Tisztelt Országgyűlés! A gyógyításhoz nem elég, ha sajnáljuk a beteget. Sőt, még az sem elég, ha őszinte szívből segíteni akarunk a rászorulókon. A bajok orvoslásához célzott ismeretekre, majd ezekből levezethető és a gyakorlatban is kivitelezhető gyógykezelésre van szükség. Az egészségpolitikában sem szabad figyelmen kívül hagyni az ókor orvostudományának legfontosabb szabályát. Ez így hangzik: nil nocere! - ne árts! Ez a legfőbb szabály. Ezt ajánlom a tisztelt képviselő hölgyek és urak, valamint a végleges döntést hozó állampolgárok számára. Tehát: nil nocere! Mert ártani a legjobb szándék mellett is lehet. Ha lehet, kerüljük el ezt, főleg akkor, ha más, jobb módszerekkel segíteni is tudunk a rászorulókon.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Forrás: parlament.hu