KOCSI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Eredetileg úgy gondoltam, hogy nemhogy nem határolódok el, hanem megdicsérem Németh Zsoltot, tekintettel arra, hogy az a hang és az a gondolkodásmód, ami tükröződött az ő szavaiból, meglehetősen szemben állt jó néhány olyan hozzászólással, amely itt a nap során elhangzott. Azt viszont meg kell jegyezzem, hogy ahogy a zárszavával kitöltötte az összes rendelkezésre álló, és egyébként a magyar állampolgárok számára még látható, hallható tévéközvetítési időt, az nem volt számomra kellően elegáns, ezért ez a dicséret legalábbis csökkentett mértékű.

De ami tény, az tény, valóban arról van szó, hogy amiket itt Németh Zsolt elmondott, és ahogy beszélt erről a kérdésről, üdítően más volt, mint ami a nap más perceiben itt elhangzott. Ennek volt egy felvezetése, Alföldi Albert hozzászólása ezt előkészítette. Azt tudom mondani, hogy így a nap végére talán nemcsak megnyugodott egy kicsit, nemcsak hogy egy kicsit mérsékeltebbé, hanem bölcsebbé is vált a Magyar Országgyűlés hangja.

Természetesen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás az, ami szinte teljesen kitöltötte ezt a teret, ezt az időt, de azért elhangzott itt néhány kérdés nemzetpolitikai összefüggésekről is, megismétlem, főleg kollégám, Németh Zsolt szájából. Szeretnék azonban ezek közül legalábbis néhány dologra visszatérni, mielőtt a kettős állampolgárságról szólnék. Az egyik az a kérdés, hogy ahhoz képest, amit valójában nemzetpolitikának hívunk a rendszerváltozás óta, és amelynek az elemeit és a vívmányait valamennyien ismerjük, milyen új útra lép vagy kell hogy lépjen a magyar kormány és a magyar nemzetpolitika abban a helyzetben, amibe most kerültünk.

Úgy látom, hogy mindazok az alapítványi támogatások, azok a jogszabályok, beleértve a kedvezménytörvényt - vagy lánykori nevén státustörvényt -, vagy bármilyen más, egyébként kiérlelt támogatási és működési rendszerünket, megőrzendők, továbbvihetők. Ugyanilyen alapelv a szülőföldön való boldogulás programja is, amit eddig valamennyien osztottunk. Azonban a helyzet az, hogy új helyzetbe kerültünk, és új kihívások értek minket. Én most nem arról akarok önmagában beszélni, hogy az Európai Unió tagja lettünk. Arról sem, hogy istenigazából 2007-2008 magasságáig gyakorlatilag, a Vajdaság és Kárpátalja kivételével, olyan helyzetbe kerülnek a Kárpát-medence magyarjai is, amilyenbe mi most jutottunk. És ez nagyon jó egy egyébként sokat emlegetett békés, határokon átnyúló nemzetegyesítés és jövőkép szempontjából.

Abból a szempontból is új helyzet van azonban, hogy olyan jelenségek jelentek meg a nemzetpolitikai gyakorlatban, amelyek újak. Az egyik nem teljesen új, de azért a minősége mégiscsak új frissességű, az, hogy két országban is azt látjuk, hogy a többségi nemzet nemzeti pártjai egyfajta kiszorító politikai mozgásba kezdtek a magyar politikai szervezetekkel szemben. Ehhez képest ráadásul az egyik, számunkra legfontosabb határon túli területen végtelenül kiéleződtek a magyarságon belüli politikai küzdelmek. Azt is mondhatnám, hogy a magyar ellenzék radikális nemzetpolitikai koncepciója feszül egy egyébként mérsékeltebb, és ha úgy tetszik, az idő és a politika mérlegét jobban kiállt politikával szemben. Ez az egymásnak feszülés, természetesen kiegészítve azzal az asszisztenciával, amit a román közeg ad, azt a veszélyt vetíti előre, hogy az RMDSZ számára a parlamenti bejutás elnehezült. Ez egy új minőség, egy új helyzet.

Végül teljesen új kihívás - kimondom: útelágazás - a nemzetpolitikában az a helyzet, amit számunkra ez a kettős állampolgárság jelent. És itt szeretnék a lényegre koncentrálni. Úgy látom, persze mondhatjuk, hogy váratlanul ért minket ez a kérdés, az egész - nemcsak a magyarországi, hanem, ha úgy tetszik, az összmagyar - politikai elitet. Ezért a reakciója is olyan gyarló vagy olyan esetlen, vagy olyan esetleges, amilyen általában ez az elit - ahogy találjuk magunkat. Ebben a helyzetben előfordul, hogy nem beszélünk őszintén. És ez ebben a kérdésben meglehetősen veszélyes.

Azt látom, hogy az az alapelv, amit a szülőföldön maradás politikájának hívtunk idáig, szemben a kettős állampolgárság kihívásával, például olyan kérdés, amiben nem beszélünk őszintén. Korábban mindenkinek világossá vált, hogy miféle kihívások érik az elvándorlás, az anyaország elszívó ereje szempontjából ezeket a határokon túli magyar területeket, most azonban azt mondják az ottani politikai vezetők, megjegyzem, egyébként könnyen belátható politikai érdekek alapján, hogy ennek tulajdonképpen szülőföldhöz kötő ereje van. Nem gondolom, hogy ez a megállapítás és ez a beszéd közelebb visz minket a megoldáshoz.

Ha valamitől el kell ma határolódnom, akkor leginkább az a kijelentés vagy az a gondolat, amelyik azt mondja, hogy most is kevesen vagyunk, ennél csak kevesebben leszünk, a munkaerő-utánpótlásunkat a határon túli területekről tudjuk és kell pótolnunk, és ilyenformán mint egy munkaerő-utánpótlási tartalékra tekint a határon túli magyar területekre - megjegyzem, politikai szavazótábori utánpótlásnak is, de ezt lényegtelen dolognak tartom pillanatnyilag -, 2050-re mutogatva, egy olyan helyzetben, amikor Magyarországon sajnos elég jelentős a munkanélküliség. Egy ilyen helyzetben a kenyérféltés és mindazok a problémák, amelyek lehetséges, hogy az ész, a prózai ész és az önzés szempontjai, ebben az országban könnyen megszólalnak

Az más kérdés, hogy senki nem ért, nem érthet egyet azzal, hogy ezekre, kizárólag ezekre a szempontokra és az ezekből fakadó érzelmekre építsen akármilyen kampányt. Fel kell tenni azonban a kérdést, hogyan tudunk az egész magyar nemzet javára tenni úgy, hogy mindazok a szándékaink, amelyek a nemzeti összetartozás érzésének elmélyítését, ha úgy tetszik, megpecsételését, a szabad mozgást a Kárpát-medencében és Európában, a kapcsolatok szabad szövését, a munkavállalás szabadságát, a vállalkozás szabadságát, a magyar nemzeti kultúra egységét, tehát mindazt, amit úgy nevezünk gyűjtőfogalomként, hogy ennek a nemzetnek az újraegyesítése... - hogyan tudjuk ezt úgy megtenni, hogy nem teszünk az itthon élők és az itthon dolgozók és adófizetők vállára aránytalanul súlyos terhet, egyébként pedig megadjuk mindazt, amiről úgy érezzük, szüksége van és megadhatjuk a határon túli magyar testvéreinknek. Ebben a kérdésben szintén őszinteségre van szükség.

(18.10)

Mi azt mondjuk, hogy rendben van. Ma itt és talán már tegnap is ezen a négypárti beszélgetésen megtettünk lépéseket, jóllehet, ez kevés. Mondtunk á-t; rendben van, azt mondjuk, mondjunk b-t is. Azaz ha mi arról beszélünk, hogy útlevél, és arról beszélünk, hogy a szülőföldprogram, ha arról beszélünk, hogy a Magyarország-lakosok szolidaritását, a valóságos szolidaritását szeretnénk megmozdítani a magyaralappal, a szülőföldalappal, és valóságos tettekről beszélünk, akkor a másik oldal is, amelyik feltétlenül igent mond, legyen szíves, és világosan mondja el, definiálja végre, hogy mit ért, mit gondol magyar állampolgárság alatt.

Németh Zsolt az imént azt mondta, pont előttem, hogy a bevándorlástól független, külhoni magyar állampolgárság. Orbán Viktor azt mondta a Magyar Állandó Értekezleten, hogy európai útlevél, és egyébként olyan megoldás, ami nem kerül a magyar adófizetőknek pluszteherbe. Aztán kaptunk tegnap egy papírt, amin az volt megint, hogy európai útlevél, ami egyébként olyan, mint a magyar útlevél, ami egyébként a világ minden országába érvényes világútlevél, és olyan ellátások a társadalombiztosítási és az egészségügyi ágazatban, amelyeket szolgáltatási jogviszony keretében megvásárol magának az itt élő. Aztán most külhoni állampolgárságról hallunk, amiről korábban éppen Németh Zsolt kollégám, talán másfél éve azt mondta, hogy másféle állampolgárság.

Szeretném végre, ha olyan helyzetbe kerülnénk, hogy a magyar választók világos, egyértelmű képet kapnának arról, hogy mit ért ez alatt a bizonyos állampolgárság alatt a magyar politika. Ha olyan megoldást tudunk találni, amely megoldás valóban garanciát ad arra, hogy a céljaink teljesülni tudnak, és ez felesleges viszályokhoz, terhekhez nem vezet, akkor azt mondjuk, hogy erről igenis, tárgyaljunk és állapodjunk meg. De megismétlem: ennek az az előfeltétele, hogy mindenki beszéljen őszintén. Mi azt mondtuk, hogy azért nem tudjuk pillanatnyilag támogatni és igent mondani, mert azokra a kérdéseinkre, amelyek megfogalmazódtak a terhekről, a következményekről és a nemzetközi következményekről, most csak utalásszerűen beszélt a kollégám is, mert ezekre nem kaptunk világos választ. Akkor kaphatunk és akkor kaphatnak választ a magyar választók, hogyha veszi a fáradságot minden politikai párt, hogy komolyan vegye a szavait, és a következményeivel képes legyen szembenézni.

El kell döntenünk, hogy ez az az állampolgárság-e, amiről beszélünk, amely a teljes magyar állampolgárság ma Magyarországon, vagy pedig nem erről van szó, hanem ettől egy csekélyebb - bocsánatot kérek, csekélyebb - mértékű jogosultságokkal járó, ha úgy tetszik, nem a mai százszázalékos magyar állampolgárság, hanem annak valamely hányadú része.

Világosan meg kell mondani, hogy mire gondol a Fidesz, mire gondolunk mi. Mi elmondtuk, hogy mire gondolunk. Ha azt fogjuk tapasztalni, hogy ezt az őszinteséget és következetességet vállalja az ellenzék is, akkor van esélye annak, hogy erről az útról, erről a kényszerpályáról le tudjunk térni. Egyébként szeretném leszögezni, nehogy itt kellemetlensége legyen valakinek, de az RMDSZ egy képviselője természetesen itt van, és követi a vitánkat. Én sem értek egyet azzal, és nem tudom, mi az oka, én is szeretném azt, inkább úgy fogalmaznék, ha részesei lennének ennek a vitának, de ennek se nem Szili Katalin, se nem Hiller István az oka. Hiller István arról beszélt a MÁÉRT-en, hogy amikor beterjeszti a kormány azt a jogszabályt, amelyik egyébként a szülőföldprogram részeként ezekről a nemzetpolitikai eszközökről rendelkezik, akkor szeretnénk, ha ebben a vitában teljes kompetenciával részt vehetnének a határon túli politikai szervezetek legitim vezetői. (Tóth Imre: Meg kellett volna hívni most is!) Ez egy dolog, de most nem arról beszélünk. Én csak pontosítok: szeretném azt, ha itt lennének, fájlalom, hogy nincsenek itt, de az ígéret és a meghívás, amit Németh Zsolt idézett, nem erről szólt.

Végül a MÁÉRT, ami sokszor szóba került. Valóban fel lehet itt mutatni mindenféle arányokat, egy azonban biztos: nem volt olyan szervezet, amelyik ne mondta volna azt, hogy ez a kérdés szerencsétlen; nem volt olyan szervezet, amelyik azt mondta, hogy a népszavazás az, amivel optimálisan meg lehet oldani ezt a kérdést. Sajnálatos, de immár fontos ügynek látják az egész népszavazási kérdést. Végtelenül vegyes volt a megítélése, és azt is meg kell mondani, hogy azzal a programmal, amit a kormány ott bemutatott - pontosabban a programalkotás szándékát -, a szülőföldprogrammal kapcsolatos vélemények viszont egyértelműen támogatóak voltak.

Tehát azt a típusú képet a MÁÉRT-ről, ami a teljes sikertelenség, elszigetelődés és mindenféle képeket rajzoltak róla, én nem őszintétlennek, de abszolút hamisnak tartom. Azt az ígéretet vagy azt a lehetőséget viszont megteremtette, hogy valóban - ha úgy tetszik, felkiáltójellel, ha úgy tetszik, kérdőjellel vagy mindenféleképpen egy nyomatékos módon - a magyar politikától felelősebb, őszintébb gondolkodást és döntéseket vár el és fogalmazott meg.

Mi ennek megpróbálunk eleget tenni, annak jegyében, hogy persze, minden magyar felelős minden magyarért, felelősek vagyunk nemcsak az alkotmányos kötelezettség miatt, erkölcsi parancs szerint is a határon túli magyarjainkért, de felelősek vagyunk a határon belüli magyarjainkért is. Ezt az egyetemes felelősséget kívánjuk érvényesíteni, és ez az, amihez partnerként el tudjuk képzelni egy olyan ellenzéknek a kreatív együttműködését, amelynek egyébként a megfogalmazásai és a gondolatai némileg már visszaköszöntek - megismétlem - mindabban, ahogy összegezte a mai nap tanulságait Németh Zsolt kollégám.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu