DR. MÉZES ÉVA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! “Az egészség nem üzletö címe a mai vitanapunknak, amiben, azt gondolom, mindannyian egyetérthetünk - ahogy nyilván nem tartjuk üzletnek a hasonló fogalmakat, mint a betegség vagy az empátia vagy a tolerancia. De nem is erről szól ez a mai vita, hanem az egészségügyről szól, az egészségügy pedig arról, hogy a betegségeket megelőzzük, és a betegségeket gyógyítsuk.

(13.30)

A kérdésnek ez a része természetesen az egészségügyben dolgozók hivatástudata elsősorban, de őket ki kell szolgálni egy egészségügyi rendszernek, és ez a szolgáltatás - ami a villanytól a vízen, a gázon keresztül az ételt, a gyógyszert és még mindenféle egyéb szolgáltatást is ad - bizony üzemszerűen kellene, hogy működjön. Nálunk sajnos nagy részben még nem üzemszerűen működik, ezért is vannak azok a problémák, amik vannak, ezért van a pazarlás, ezért nem működnek jól, ezért kerül sok-sok egészségügyi intézmény csődhelyzetbe. Egy üzemben mindig kellenek technológiai fejlesztések, kellenek olyan emberek például az egészségügyben is, akik új technológiák bevitelével, új menedzsment kialakításával ezt az üzemszerű működést létrehozzák, illetve javítják. Úgy gondolom, hogy ennek az egészségügyi rendszernek mindenféleképpen szüksége van a magántőkére. A magántőke jobban ért az egészségügy szervezéséhez, mint azok az orvosok, akik ezzel eddig meg voltak bízva.

A másik fogalom, amit gondolom, mindenféleképpen tisztázni kell, az egészségügy és az egészségügy finanszírozásának a különválasztása. A jelen kérdés, amiről majd a népszavazás is szól, az az egészségügy kérdéséről szól, és nem az egészségügy finanszírozásáról. Tehát azok a riogatások, hogy ezentúl fizetni kell, meg a szegények nem jutnak ellátáshoz, nem igaz, mert nyilvánvaló, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a jelen állapotok szerint legalábbis továbbra is fizeti a vele szerződésben állók költségeit, és nem válogat aközött, hogy ez állami, önkormányzati vagy magánintézmény, hanem a betegek érdekeit, a területi ellátás fontosságát nézve azokat finanszírozza, akik azt teljesíteni tudják.

Kuncze Gábor elmondta, hogy a szabad demokraták másképpen képzelnék el a finanszírozást, de erről most természetesen még egyszer nem kívánok beszélni. De arról, hogy az egészségügy rendszerében a magántőke szükséges, azt szeretném két gyakorlati példával is szemléltetni. Én 1999 óta dolgozom egy olyan közhasznú társaságban járóbeteg-ellátás keretén belül, ami akkor abszolút példaértékű volt. Egy olyan gazdasági társaságot hoztunk létre, ami akkor még nem is volt igazán az emberek tudatában benne. Természetesen az egészségpénztárral ugyanúgy egy szerződésben maradt a közhasznú társaság, nem egyenként az orvosok, és biztosítottuk a területi ellátást ugyanazoknak, akiknek azelőtt is. Ugyanazok az orvosok maradtak ott, ugyanazok az egészségügyi szakemberek, csak magunkénak kezdtük érezni az intézményt, igyekeztünk a betegeknek minél jobban eleget tenni annak érdekében, hogy hozzánk jöjjenek, mert tudtuk, hogy az egészségpénztártól akkor fogunk több pénzt kapni, ha minél nagyobb betegforgalmat bonyolítunk. Igyekeztünk a műszereinket, az informatikai rendszerünket, a környezetünket megújítani, szebbé, jobbá tenni, ezzel is a betegek elismerését elnyerni. Egy idő után azonban beleütköztünk a közhasznú társasági lét határaiba. Rá kellett jönnünk, hogy nekünk mindenki csak eladni akar, minket senki sem tekint üzleti partnernek. Annak a lehetőségnek, amit a közhasznúság adott, amit az előbb elmondtam, hogy minél jobban minél többet dolgozni, ennek egy idő után megvannak a maga korlátai, ezt elértük, és innen már nem tudtunk többet produkálni. Egyre jobban arra kellett rádöbbenünk, hogy szükség volna külső befektetőre, szükségünk volna más tőkére, mások tőkéjére.

Úgy érzem, hogy a másik példám is ugyanerre világít rá. Olvashattuk mindannyian, hogy a siklósi kórházon tulajdonképpen milyen Canossa-járáson ment keresztül az elmúlt években. Egy kisváros kis kórháza közel nagyvárosokhoz és klinikákhoz, nagy kórházakhoz, bizony sokféle próbálkozáson volt túl addigra, mire egy közhasznú társasággá alakította át önmagát körülbelül négy évvel ezelőtt. Megpróbálták úgy is, nyilván megtettek mindent annak érdekében, hogy mint közhasznú társaság fennmaradjanak, és a kórházukat a környező lakosok, illetve betegek gyógyításáért megmentsék, és nem sikerült nekik. Tehát a jóindulat, a jóakarat innentől kezdve már kevés volt, és rá kellett arra jönniük, hogy két lehetőség áll előttük: vagy megszűnik a siklósi kórház, vagy a magántőke belép a kórház működtetésébe. Az ő helyzetük aztán úgy alakult, hogy nemcsak a működtetésébe, hanem magába a tulajdonjogba is belépett, a 75 százalékot a magántőke megszerezte. Azt gondolom, hogy ez a legutóbbi példa erre az igazi privatizációra, amit inkább jóindulattal kellene szemlélni, hogy hogyan lesz tovább. Adjuk meg az esélyt, a lehetőséget, hogy az ő szerződésük szerint legalább tíz évig még Siklósnak és a környező falvak betegeinek lesz kórháza, míg ha ezt a törvény, amit ha a népszavazás eredménye, az esetleges igenek megtiltanának, ha ez már Siklósra is érvényes lenne vagy lett volna, akkor az elmúlt hónapokban a siklósi kórházat be kellett volna zárni, és ott a betegellátás a továbbiakban már nem működhetett volna.

Azt gondolom, hogy ez a vitanap, mint ahogy már eddig is, tulajdonképpen a népszavazás egyik kérdéséről szól. Mindenféleképpen azt kell üzennünk a választóinknak és azoknak az embereknek, akik érdeklődve fordulnak a mi beszédeink vagy a mi mondanivalónk iránt, hogy nem szabad megakadályozni az önkormányzatokat és az ott élő emberek által kinevezett képviselőket azon döntésükben, hogy az ő számukra a legoptimálisabb megoldást válasszák. Visszatérve a példámra: mondjuk, a siklósi önkormányzatnak vagy a siklósi önkormányzati képviselő-testületnek valószínűleg nem tetszett volna az, ha az ország bármely más részén lévő képviselők, választópolgárok döntötték volna el helyettük, az ő nevükben, hogy legyen nekik kórházuk vagy ne legyen.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu