HALÁSZ JÁNOS, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A kulturális örökség jelenleg használatos fogalma mindössze néhány éve kezdett meghonosodni a hazai közgondolkodásban. A fogalmat sokan, sokféle jelentéstartalommal használják. Ha a 2001. évi LXIV. törvény definíciójából indulunk ki, akkor kulturális örökség összefoglaló névvel illetjük múltunk tárgyiasult, anyagi valóságukban is fennmaradt és ekként érzékelhető ingó és ingatlan emlékeit. A kulturális örökség gyűjtőfogalom, jókora halmaz, amelynek részhalmazai az épített örökség, a régészeti lelőhelyek és régészeti leletek, valamint az ingó kulturális javak.

A 2001. évi törvény parlamenti vitájában felmerült, különösen a mai kormánypártok képviselőinek felszólalásaiban, hogy már a kulturális örökség definíciója is hibás. Örülök, hogy a szocialista kormány belátta: a 2001. évi törvény koncepciója jó, hiszen a most tárgyalt módosítás általános indokolása, ahogy hallottuk már itt, elismeri: a kulturális örökségvédelem egységes szabályozása és az egységes örökségvédelmi hatóság kialakítása biztosítéka a hatékony örökségvédelemnek. Ezért nem is kívánja a 2001-es koncepciót megváltoztatni ez a javaslat. Ezt üdvözlöm, és ez - Szabó Zoltán felszólalása ellenére is -, úgy gondolom, jó kiindulási alap lehet egy közösen elfogadható törvénymódosításhoz.

Tisztelt Ház! Ahogy mondják, az örökségvédelem tárgya, az itt most tágabb értelemben értendő műemlék egyszerre mű és emlék, és ez nem pusztán játék a szavakkal. Mű, mert emberi produktum, és emlék is egyben, mert esztétikai és történeti értéke miatt különleges aurával övezi a közösségi tudat. Azon túl, hogy materiális, vagyoni érték, szellemi kincs is. Védelme, gondozása nem csupán anyagi valóságára irányul, hanem arra is, hogy mint a nemzeti múlt ereklyéjét, a költészet varázsfényében támasszuk fel halottaiból. Ezért részét képezi a nem tárgyiasult örökség is, vagyis a nem tapintható, nem érzékelhető örökség is, akkor és amennyiben az a tárgyi örökséghez kapcsolódik, sajátos atmoszférát alkotva körülötte. Éppen ebben az atmoszférában rejlenek a kulturális örökség társadalomszervező erejének gyökerei. Ezért fontos eleme a módosításnak a nemzeti emlékhelyek, mint eddig megoldatlan helyzetű örökségi kategóriának a megjelenítése. Üdvözöljük, hogy a világörökségi védelem kategória is megjelenik a törvényben, és így a meglevő szabályozás keretein belül helyére teszi a világörökségi helyszínekkel kapcsolatos ügyeket.

A kulturális örökség védelméről szóló törvény abba a sorba tartozik, ami 1998 és 2002 között a polgári kormány kiemelt figyelmét tükrözte kulturális örökségünk, hagyományaink iránt. A polgári kormány jelentősen emelte a kulturális beruházások támogatását. Szomorú, hogy ez most nincs így. A nemzeti örökség programja költségvetési támogatásának jelentős növelésével akkor sikerült a kulturális örökség ügyét középpontba állítanunk.

Sajnos, ez a folyamat 2002 után megszakadt, a nemzeti örökség programjának költségét először 60 százalékkal, a következőkben megint 60 százalékkal csökkentették, és 2 milliárd forintról ma jó, ha 150 millió forint lett ebből az összegből. Pedig nem szakadhatott volna meg ez a folyamat, folytatódnia kellett volna a szocialista kormány időszakában is ennek az építkező folyamatnak, de úgy látjuk, más irányok indultak, sajnos. Pedig egyetlen kormánynak sem lenne szabad leállítani ezt a fejlődő, támogató folyamatot mindaddig, amíg egyetlenegy meglevő darabja örökségünknek, legyen az műemlék, műtárgy vagy régészeti emlék, történeti tárgy, nem lesz megfelelő állapotban, helyen, tulajdonjogilag rendezetten és védetten.

Tisztelt Képviselőtársaim! Kérdezhetik, miért fontos számunkra a kulturális örökség védelme. Három fő okból is fontosnak tartjuk a múlt emlékeinek megőrzését. A múlt emlékei meghatározó és mással nem helyettesíthető forrásai, dokumentumai egy-egy közösség azonosságtudatának, sarkkövei egy tradicionális nemzeti értékrendnek. Részei napjaink élhető emberi környezetének, amelyekkel szemben a fenntartható fejlődés parancsa, racionalitása éppúgy érvényesítendő, mint a természeti környezet esetében.

(10.20)

Harmadrészt, a múlt emlékei fejlesztési potenciál hordozói is, azaz lehetőséget kínálnak arra, hogy a múltunkból hozott tőkét a jövőre fordítsuk. Idehaza szinte napjainkig az volt az uralkodó közfelfogás, hogy a kulturális örökségre fordítandó összeg pusztán kiadás. Én most azt szeretném bizonyítani, hogy ez nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is befektetésnek tekinthető. A kulturális örökségben rejlő fejlesztési potenciált elsőként a turisztikai iparág fedezte fel, s aknázza ki mindmáig a legintenzívebben, hiszen itt a legkézenfekvőbb az összefüggés. Örülök is, hogy az idegenforgalmi bizottság is felelősséggel foglalkozik ezzel az üggyel. A kulturális örökség meghatározott elemeire szerveződő terület- és vidékfejlesztési programok az életminőség javítását, egy adott terület népességmegtartó erejének növelését szolgálják. Hogy csak a közhelyszerű példák egyikével éljünk: egy kastély helyreállítása, majd valamilyen korszerű és az örökségi értékekre alapozott funkcióval való megtöltése számos munkalehetőséget kínál a környékbelieknek, ily módon csökkentve az elvándorlási szándékot, fokozva a település, a térség lakosságmegtartó erejét.

Az említett kastély példája továbbá arról is tanúskodik, hogy a történeti értékek rehabilitációja hatékony munkahelyteremtő eszközként, így gazdasági stabilizátorként hat. Az Európa Tanács elemzései szerint azonos nagyságú befektetések esetén az épített környezet meglévő értékeinek megmentésével két és fél-háromszor több munkahely teremthető, mint új beruházásokkal. És szeretnék egy újabb keletű, merész számításra is hivatkozni: a kulturális örökségi szektor munkahelyteremtő potenciálja körülbelül négy és félszer akkora, mint az autógyártásé.

A kulturális örökség tehát nemcsak szellemi érték, hanem közgazdasági értelemben is értékteremtő forrás, a jövőnk forrása; vagy ahogy a brit kormány fogalmazott egy közleményében: alvó óriás, sleeping giant, amelynek energiái bármikor felszabadíthatók. Mert egyedül a hagyomány adhat hiteles információt arról az alapállásról, világszemléletről, amely meghatározza életünket, akár tudunk róla, akár nem. És alapállása nemcsak személyeknek, hanem közösségeknek is van. Hamvas Béla szerint minden ember egyetemes küldetéssel lép a világba, de küldetését csak konkrét népbe, korba, földrajzi helyre születve, annak táptalajából növekedve és annak életerejéből táplálkozva valósíthatja meg. A nép, ha megfosztják kultúrájától, feloldódik, megsemmisül. A történelmi korszakok a rájuk jellemző kulturális háttér nélkül összemosódnak, meghatározhatatlanná válnak. Ám az ember által lakott helyek kultúrtájjá válnak, mert őrzik az emberek munkájának számtalan nyomát. Az ember mint társadalomban élő lény, egyúttal egymásra épülő hagyományok hordozója. Az ember elválaszthatatlan kulturális örökségétől.

Ennek az örökségnek a hordozására az egyes ember nem képes, erre a nemzeti kultúra hivatott. Hazai emlékfogalmunkban ma még nagyobb szerepet játszik a materiális vagyoni érték, mint a szellemi. Az örökségvédelem még mindig elsősorban az emlékek anyagi mivoltukban történő biztosításáról szól, ám a jövőben nem csak erről kell hogy mondanivalója legyen. A megőrzésen, restauráláson túl részét kell képezze az a folyamat is, amelynek során az emlékek a társadalom kultúrájának szerves részévé válnak. A harmadik évezred virtuális valóságát tekintve ugyanis - tetszik ez nekünk vagy sem - relativizálódik az eredeti fogalma, és a műemlékvédelmet életre hívó, szinte napjainkig meghatározó konzervátori tevékenység mellett elkerülhetetlenül egyre nagyobb szerephez jut az örökségvédelem tudatformáló faktora.

A kulturális örökség fogalmát, körét mindig egy-egy közösség konstruálja, elemei ezért igazodási pontként szolgálnak e közösség tagjai számára is. Nemzeti múltunk tárgyiasult emlékei például hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy önmagunk számára is tisztázzuk nemzeti hovatartozásunkat, erősítsük azonosságtudatunkat. A kulturális örökség emlékeinek nemzetmegtartó szerepét a magyarság számára különösen felértékeli az a sajátos körülmény, hogy esetünkben a nemzet és az ország határai nem esnek egybe.

A kulturális örökségvédelmi törvény tehát kulturális örökségünk anyagi valóságában is fennmaradt, s ekként érzékelhető elemeinek együttes, integrált szemléletű védelmének jogszabályi alapja kívánt lenni annak idején. Három, korábban részben külön törvényben szabályozott szakterületet - ahogy már szó volt róla -, a műemlékvédelmet, a régészetet és a kulturális javak védelmét szabályozza ma már azonos szinten, egységes szemlélettel. Hatálya kiterjed a kulturális örökség ingatlan és ingó elemeire egyaránt. Integrál a törvény, mert a kultúrát nem lehet részekre bontani, csak egységében életképes, ahogy a haza és az otthon is. Aki otthont talál, hazára lel és olyan gondolati, érzelmi biztonságba kerül, amely eltéphetetlen szálakkal fűzi az élethez. Ezért is szükség van erre a törvényre. Az egységes jogszabályi környezet volt az előfeltétele az intézményi struktúra átalakításának, a korábban széttagolt hatósági munka egy intézmény keretében történő összehangolásának is, ami nélkül az örökségvédelem a gazdasági-társadalmi folyamatok negatív hatásaival szemben nem lett volna képes felvenni a versenyt.

Ám a legtökéletesebb törvény sem töltheti be maradéktalanul a szerepét, ha nem leszünk képesek a munkába bevonni az embereket, az önkormányzatokat. Ugyanakkor egy értékvédelmi indíttatású törvény az értékeket, bármilyen tulajdonban legyenek is azok, egységesen kezeli, lévén a kulturális örökség nem jogi, de szellemi értelemben az egész nemzet közös vagyona. Ezért lélegezhettünk fel, amikor a kormány a módosítás első változatát társadalmi nyomásra visszavonta, mert a törvény mellékletében igen súlyos tartalmi módosításokat akart végrehajtani. Azaz a szocialista kormány rengeteg kastélyt, palotát, fürdőt eladhatóvá akart tenni. Pontosabban, felelőtlenül el akarta adni a magyar polgárok örökségét, noha az adófizetők pénzéből a felújításukra sok-sok milliárd forintot fordítottunk. Ennek az összegnek a töredékéért akarta elkótyavetyélni közös örökségünket a szocialista kormány.

Miért is került volna sor műemlékeink eladására? Nem azért, mert így több pénzt akartak a felújításukra fordítani, hanem azért, mert a kormány rossz gazdaságpolitikája miatt kénytelenek bevételhez jutni. Miután megfojtották a Széchenyi-tervet, kockázatos gazdaságpolitikába kezdtek, amit elbuktak. Ezután, mint a vesztes hazárdjátékosok, el akarták adni a családi ezüstöt is, hogy folytatni tudják a játékot. Bozóki miniszter úr szerencsére visszavonta az első változatot. Köszönjük ezt miniszter úrnak. Bár látom, nincs már itt - ezt nagyon sajnálom -, de államtitkár úr bizonyára tolmácsolja majd neki ezt a köszönetet.

Bíztunk benne, hogy az új miniszter tenni is fog valamit a magyar kultúráért, ne kelljen újból csalódniuk a kultúrát szerető embereknek. Az elmúlt három évben úgyis csak csalódások érték őket. Görgey minisztert könnyű volt elfelejteni, mert botrányain kívül nem volt semmi, ami megragadhatott az emlékezetünkben. Görgey után jött Hiller István, aki - már a Népszabadság szerint is - csak a bazi nagy bejelentések minisztereként működött. Szerencsére a széles körű tiltakozás megakadályozta kulturális örökségünk elkótyavetyélését, Magyarország kulturális minisztere ugyanis nem viselkedhet hazárdjátékosként. Az a feladata, hogy megőrizze, védje, óvja, sőt gyarapítsa a nemzeti értékeket, nem járulhat hozzá, hogy kormánya elkótyavetyélje közös örökségünket. Örülök, hogy Bozóki miniszter úr a józan ész szerint döntött. Ebben a tekintetben az imént említett sorban üdítő kivétel így harmadik kulturális miniszterként ebben a kormányban.

Tisztelt Ház! A törvény, a támogató jogszabályi környezet, a polgári öntudat és a közösségek részvétele elengedhetetlen az örökségvédelemben. A szocialista kormány megfontolhatná báró Forster Gyula gondolatait, aki a Műemlékek Országos Bizottságának elnökeként a következőket írta 1906-ban: “Legtöbbet e téren is tulajdonképpen maga a társadalom tehet. Fel kell az embereknek a régi múlt emlékei iránt az érdeket és kegyeletet kelteni, mert a háborúknál és az idők viharainál sokszor nagyobb pusztítást okoztak és okoznak ma is az értelmetlenség és a kegyetlenség.ö Nemzeti kulturális örökségünk őrzőinek feladata ma sem kevesebb, mint hozzásegíteni a polgárokat ahhoz, hogy múltjuk tárgyi emlékeivel élő kapcsolatot alakítsanak ki, és a kulturális örökség emlékeit beemeljék-beemeljük a hétköznapokba.

S kérem, ne feledjék, hogy a törvény elfogadásán kívül tettekre is szükség van. Véleményem szerint a konkrét tennivalók két cselekvési programba is sűrítendők-sűríthetők: örökségalapú nemzeti fejlesztési tervre van szükség, és nemzeti örökségnevelési programra is szükség van. A kulturális örökségben rejlő fejlesztési potenciál tudatában nem egyszerűen az örökségvédelemnek a nemzeti léptékű fejlesztési tervekben való megjelenítésére kell lépéseket tenni, hanem egy kimondottan a kulturális örökségre alapozott nemzeti léptékű fejlesztési tervet kell kidolgozni, úgy gondolom. A nemzeti örökségnevelési program kapcsán pedig a kulturális örökséggel való mindennapi kapcsolat kialakítását egy ilyen program keretében lehetne legjobban elérni.

(10.30)

A nemzeti örökségnevelési program kapcsán pedig a kulturális örökséggel való mindennapi kapcsolat kialakítását egy ilyen program keretében lehetne a legjobban elérni. A nemzeti örökségnevelési program egyfelől egy átfogó örökségpedagógiai koncepció megalkotását és gyakorlatba ültetését kell hogy célul tűzze ki, másfelől a tudatformálást egyéb, az oktatási rendszeren kívüli eszközökkel kell hogy segítse.

Reményeim szerint ezen elképzelésünk is megvalósulhat, és a most tárgyalt törvénymódosítás, ha az anyagi lehetőségeket is valóban biztosítják - ahogy ezt eddig nem tették -, ha tehát meglesznek az anyagi keretek, ez a törvény jó alap arra, hogy megvalósuljanak az itt elmondott elképzelések is. Ehhez kínáljuk együttműködésünket.

Nagyon szépen köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)

Forrás: parlament.hu