GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök-jelölt: Tisztelt Ház! Elnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A mai napon benyújtjuk a mélyen tisztelt Országgyűlésnek a leendő kormány "Új Magyarország - szabadság és szolidaritás" címet viselő kormányprogramját. A kormányprogram és a leendő kormány nem kisebb és nem bonyolultabb célt tűz ki maga elé, mint hogy teremtsünk egy jobb, egy élhetőbb, egy igazságosabb Magyarországot. Azt mondják, vannak olyan országok, ahol úgy építenek parkokat, hogy megvárják, hogy az emberek milyen utakon indulnak el, majd az így kitaposott utakra tervezik meg a véglegessé váló közlekedési irányokat. Ezt egy parknál meg lehet így tenni.

Nyilvánvalóan nem tehették ezt meg a rendszerváltó nagy ősök, nem tehették meg a rendszerváltás atyjai. El kellett indulni a demokratikus harmadik Magyar Köztársaság időnként rendkívül göröngyös útján. Mindaz, amit létrehoztak a rendszerváltók - a demokratikus parlamentarizmust, a szociális piacgazdaságot, mindazt, ami később létrejött, együttműködés Európával, együttműködés az euroatlanti biztonsági rendszerrel -, ez a három pillér időtállónak bizonyult. Erre épül Magyarország. Változtatni ezen, azt hiszem, nincsen sem szükség, sem - őszintén szólva - lehetőség.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy miközben a rendszerváltás tele volt ígéretekkel, ezeknek az ígéreteknek egy részét - legalábbis a hétköznapi viszonyokban - nem tudta teljesíteni, vagy csak maradékosan teljesítette. Sokarcú lett Magyarország, benne elégedettség és elégedetlenség. Sokszor öröm, és nemegyszer lemondás és csalódás. Az az ambíciónk, hogy 16 év mérlegét megvonva tegyük fel azt a kérdést, hogy min kell változtatni az utolsó 16 évben kialakult közös viszonyainkban, hogyan kell átalakítani az állam működését, hogyan kell nehezékből életünket segítő eszközzé tenni az államot; mert bizony mi más dolga lenne az államnak, ha nem az, hogy óvja és segítse polgárait, segítse abban a küzdelemben, amely rájuk vár, mi más dolga lenne, ha nem az, hogy könnyebbé tegye az életünket.

Ma nagyon sokan úgy gondolják, hogy lehet, hogy ez a cél, de nem ez a végeredmény. Ha pedig így van, akkor ezen változtatni kellene. Ez az egyik legnagyobb kihívás, nagy kihívás sok mindenért. Azért részben, mert egy bonyolult, nagy, sokunkat érintő kompromisszum eredménye mindaz, ami 1989-ben, '90-ben, majd a rendszerváltás első éveiben létrejött. Felnyitni ezeket a kérdéseket, bizony ez nem könnyű, sokak érdekét sértheti - ha mást nem, a megszokást sérti. De tudják, én azt látom, hogy az ország sokat változott, az emberek rendkívül sokat változtak. Az is igaz, hogy legtöbbjüknek nem volt választása, csak az, hogy változni kellett. Új szakmát tanultak, nagyon sokaknak megváltozott kényszerűségből a munkahelye, nem kevesen naponta elindulnak nagyon nagy távolságokba, hogy elvégezhessék dolgukat.

Míg az emberek sokat változtak, nem kevés terhet, konfliktust vállalva, az állam és a politika világa 1990-hez képest nagyon keveset, majdnem azt mondanám, hogy inkább mozdulatlanságba merevedett.

(14.00)

Magyarország, miközben mutatja a dinamizmus, a változás képét, aközben mutatja a mozdulatlanságot is, és azt mondjuk, hogy hagyjuk a sok, önmagáért való vitát - elég sokat vitatkozunk mi itt egymással, időnként úgy látom, hogy a legfontosabbhoz képest jelentéktelen dolgokon -, álljunk neki, beszéljük meg, hagyjuk a politikai presztízsvitákat; hagyjuk, hogy önmagunkkal foglalkozzunk, hogy azt gondoljuk, hogy az a politika, hogy én mondok valami cifrát az ellenzéknek, az ellenzék meg válaszol rá, hogy időnként szimpla, időnként bonyolult kommunikációs játékot játszunk egymással. Azt gondolom, hogy a mérce ne egymás legyen, hanem függesszük inkább szemünket arra, hogy a világ valami elképesztő erőben vált, elképesztő tempóban megy előre és változik. Mi, magyarok ehhez képest a győztesek között szeretnénk lenni, vagy megelégszünk azzal, hogy itt egymással foglalatoskodunk?

Nagyon más a világ képe, mint volt akár csak 15 évvel ezelőtt. Világunkat átalakító, új realitások jelentek meg. Mindaz, ami mára hétköznapivá vált, ahogyan élnek gyerekeink, ahogyan végzik a munkát itthon, Magyarországon és szerte a világban, ennek eszközei, kultúrája, technikája legfeljebb ígéret volt a kilencvenes évek legelején. Miközben a képviselők itt a parlamentben, ha kedvük tartja, akkor bekapcsolják a számítógépüket, nézik, hogy mi történik a világban, messzi világ tudáskincsét hozzák ide, eközben az internet keresőrendszere, a Netscape 1995-ben jelent meg először. Micsoda világ! Ma már ez természetes. A politika pedig őrzi régi hagyományait, struktúráját, kultúráját.

Képviselők sokasága végzi a munkáját, kiváltva nemegyszer egyébként a bennünket néző, a bennünket választó sokaság kritikáját, hogy nem ülünk itt a teremben, miközben pontosan tudjuk, hogy a munka nagyobbik része nem itt zajlik, nem itt történik, sokkal bonyolultabbak lettek az érdekviszonyok és a mechanizmusok, hogy kevesebb ember egy jobb szabályozással talán több lenne - meg hát olcsóbb is, lássuk be! Azt látom, hogy a legsikeresebb vállalatok, amelyek diktálják a tempót, az elmúlt 15 évben nem egy esetben harmadannyi erőforrással ötször akkora teljesítményt nyújtanak. Ettől a legjobbak, ettől alakítják a világot. Az állam pedig ehhez képest lassan bandukol, és megmagyarázza, hogy miért nem tud változni. Az embereknek mondja, hogy változzatok; időnként még azt se, azt mondja, hogy ne változzatok, majd megvédünk benneteket, azt hiszi, hogy ezzel jót tesz. Éppen ellenkezőleg!

Jó lenne, ha mi, akik a magyar állam képviselői is vagyunk, jó lenne, ha mi, akiknek dolgunk az is, hogy példát mutassunk, hogy hogyan lehet ebben az új világban is sikeresnek lenni, képesek lennénk ebben mintát mutatni, hogy van bátorságunk hozzányúlni, hogy van bátorságunk átalakítani az állam működését sok területen, átalakítva a parlament működését, létszámát, választását, átalakítva az önkormányzatok működését, létszámát, átalakítva a mögötte lévő intézményeket, átalakítva a párt finanszírozását vagy a pártok finanszírozását, amelyet folyamatosan körülleng sokak gyanúja, hogy ott több pénz folyik el, mint amennyit ők törvényesen elkölthetnének. Ezek azok a kérdések, amelyek itt vannak közöttünk, és mintha keveset beszélnénk róluk: végiggondolni, hogy lehet-e szorosabb együttműködés város és falu között a kistérségben, hogy nem hozna-e többet, ha az állam egy sor funkcióját regionális szintre helyeznénk, sőt átadnánk regionális önkormányzatoknak, hogy közelebb kerüljön az emberekhez. Sok-sok ügyünk lenne nyitva.

Nem tudunk egymás nélkül megállapodni. Nem tudunk egymás nélkül egyről a kettőre jutni. Olyan az alkotmányjogi berendezkedésünk, hogy kormány és ellenzéke az állam átalakításának, az önkormányzatiság átalakításának, a politikai rendszer alappilléreinek akár csak korrekciójában is egymásra van utalva - önök ránk, mi meg az ellenzékre. Én azt gondolom, hogy ilyen helyzetben csak egyfajta magatartás a jó, amikor egyetlenegyfajta feltételt szabunk egymásnak ahhoz, hogy tárgyaljunk, azt, hogy tartsuk tiszteletben a másik, miénktől talán eltérő szándékait az átalakításra, hogy legyen türelme a másiknak is meghallgatni bennünket, hogy ne azt keressük, hogy miért nem lehet együttműködni, hanem azt, hogy miért lehet, és legyen mindegyikünkben az a vágy, hogy találjunk megoldást kompromisszumokkal.

Nyilván lesz egy sor ügy, amiben az ellenzék azt mondja, hogy nekünk nincs igazunk. Ez nem presztízskérdés. Rendben van. Mi az önök javaslata? Mi következik akkor az alkotó ellenzékiségből? Üljünk le újra! Ha hétfőn nem megy, akkor kedden megint! Ha kedden nem megy, szerdán folytassuk! Ne arra keressünk érveket, hogy miért nem tudunk most egy hétig tárgyalni, hanem arra keressünk, hogy hogyan tudunk már mindjárt holnap megint, és akkor ez működni fog.

Szerintem a kompromisszum: politikai teljesítmény. Vége van a választási küzdelmeknek, vége van a verseny legintenzívebb szakaszának, a köztársaság elsősorban együttműködést jelent, szabályozott, garanciákkal ellátott együttműködést, és az együttműködés keretén belül van ugyan versengés, de a versengés nem győzheti le az együttműködés kényszerét. Arról szól ez a program, hogy gyerünk, Magyarország, merjél bátran számot vetni az elmúlt 15-16 évvel, és merjél legalább annyit változtatni magadon, mint amennyit változnia kellett az országnak a politikában. Gyerünk, csináljuk meg!

Azokat a törvényeket terjesztjük ma elő - konkrétan hármat -, amelyek ahhoz segítenek bennünket hozzá, hogy elkezdődjön az állam, a kormányzat működésének megváltoztatása, hogy kisebb legyen a bürokrácia, és mégis nagyobb a politika felelőssége, hogy a miniszterek teljes felelősséggel vezessék, irányítsák a minisztériumaikat. Arról szól ez a program, hogy kevesebb legyen az előjog és több a felelősség, hogy kevesebb pénzből nagyobb teljesítményt lehessen hozni, hogy átláthatóbbak legyenek a viszonyok, mert azt gondoljuk, hogy a politikának magán kell kezdeni - ez természetes.

Ha nekünk van ehhez bátorságunk, ha önök ehhez támogatást nyújtanak - és úgy látom, úgy tudom, úgy hallom, hogy a tegnapi konzultációk e tekintetben eredményesek is voltak -, akkor teszünk egy lépést. Aztán mihelyst túl vagyunk a szavazáson, azt kérem, folytassuk tovább. Folytassuk tovább, kormányozzunk, folytassuk tovább, hozzunk jó jogszabályokat, tegyük a dolgunkat! Ez a 16 évnek a tanulsága, ezt a tanulságot kell most levonni. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Négy!) Szívesen mondok 17-et, ha ez a fontos az ellenzéki képviselőknek. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Négy!) Szívesen mondok 16-ot is, meg 17-et is, eljutunk majd a négy évhez is. (Közbeszólások a Fidesz soraiból. - Az elnök csenget.)

(14.10)

Azt szeretném kérni az ellenzéki képviselőktől, hogy talán hallgassák végig, amit mondok, el fogok jutni oda. Most itt a parlamentben szerintem válasszuk azt a munkamódszert, hogy meghallgatjuk egymást. Azt tudom önöknek ígérni, hogy miután befejeztem az expozémat, meghallgatom önöket, és nem fogok bekiabálni. Le tudnának venni a lábamról, ha önök is meghallgatnának, higgyék el! (Taps és derültség a kormánypártok soraiban.) Ez a leghosszabb ideje itt maradó kihívás. (Zaj, közbeszólás az ellenzéki oldalról: Valami konkrétumot!)

Van aztán más is: 2004 májusában Magyarország az Európai Unió tagja lett, és elindult egy olyan úton, amely soha nem volt megadva elődeinknek. Ez az út a polgárosodás, a nyugatosodás, a modernizáció, egy jobb élethez szükséges fejlesztések útja; olyan út, az új Magyarországnak az útja, amely csak most indulhat el. Elődeink hiába szerették volna megtenni, nem állt rendelkezésükre ez a hihetetlen mennyiségű közös európai forrás. Évente ezermilliárd forintot fogunk elkölteni. Ezermilliárdot fogunk befektetni jobb utakba, jobb közlekedésbe, iskolákba, kórházakba, rendbe tenni szociális intézményrendszerünket, erősebbé tenni a vidéket, a falut, a mezőgazdaságot.

Az is világos, hogy ez egy hagyományos igazgatási elvű kormányzásba nehezen illeszthető feladat. Itt más kell: össze kell kötni régiók, vidék fejlesztésének igényét a kormányzati, ágazati igényekkel. Olyan feladat ez, amellyel most először találkozunk ilyen erővel; olyan kihívás, amellyel korábban nem kellett szembesülni. Egészen biztosan azt fogja ez megkövetelni, hogy alakítsuk át a kormányzat működését. Nem egyszerűen költeni szeretnénk a pénzt, azt bárki tudja; befektetni egy jobb világba, befektetni azért, hogy jobb legyen egypár év múlva, könnyebb legyen egypár év múlva. Össze kell illeszteni olyan érdekeket, amelyek maguktól nem mennek. Mit akarnak a régiók? Mit akarnak a kistérségek? Mit akarnak az ágazatok képviselői, mi az egész ország érdeke?

Vajon ilyenkor a hagyományos kormányzati struktúra elegendő-e ahhoz, hogy jó döntések szülessenek, vagy új intézményeket kell létrehozni? Mi azt mondjuk, hogy újat. Legalább 150 éves hagyományokkal rendelkezik az a kormányzati működés és berendezkedés, amit a mai napig használunk. Itt megjelenik a fejlesztő államnak végre nemcsak az ígérete, hanem a lehetősége. Soha Magyarországon ennyi pénzt állami vagy kvázi állami szerveződések, önkormányzatok nem kaptak, hogy átalakítsák az életüket. Hogyan kell ezt jól megtenni? Hogyan kell ebben is együttműködni? Okosan, tehetséggel. Nem a kormányé az ország, a vidéké, falvaké, de abban az értelemben sem, hogy az ellenzéké ugyanannyira, mint a miénk. Azt mondjuk, ez a második nagy történet, hogy igen, át kell alakítani a kormányzás egész logikáját és szerkezetét, mert nem hagyományos feladatok várnak ránk. A fejlesztő állam soha korábban ki nem taposott útján kell elindulnunk, új intézményekkel és szabályokkal. Ahogy megalakul az új kormány, ebbe az irányba is nyit majd lépéseket.

Természetesen nem szeretném titkolni - ha már egyszer figyelmeztettek is a képviselők -, hogy persze, vannak olyan feladatok, amelyek részben az elmúlt évekből következnek. Kérnék egypár percnyi türelmet ahhoz, hogy eljussak ahhoz a mondathoz is, amit az ellenzéki képviselők nyilván hallani szeretnének. El fogok oda jutni, ígérhetem. De a nyilvános, talán meg nem értő és nem nyitott politikai vita helyett hadd mondjam azt, hogy változtatni kell azért is, mert összességében vagy öt-hat évvel ezelőtt elindult egy olyan gazdaságpolitikai kurzus, amelyről kiderült, hogy Magyarországot szociális értelemben előreviszi, de ami szociálisan kívánatos, az időnként gazdaságilag nem lehetséges.

Nyilvánvaló lett mára, hogy gazdaságpolitikai fordulatra is szükség van. Gazdaságpolitikai fordulatra, amelynek a mélyén egy új egyezséget kell kötni, hogy mi a magánfelelősség és mi a közfelelősség. Egy dolog egészen biztosan nem megy, és ez a legnagyobb dilemma. Biztosan nem megy, hogy azt mondjuk, tegyünk minél több dolgot közfelelősséggé, vállaljon minél több dolgot el az állam, közben pedig ostorozni az állam képviselőit, közte a kormány képviselőit, hogy hajjaj, nagyon sokat költötök, ha ilyen sokat fogtok költeni, bizony orra fogunk bukni, bizony akkor tönkre fog menni a költségvetés.

Mindazok, akik azt mondják, hogy a magyar költségvetéssel gondok vannak, azoknak azt tudom mondani, hogy ha feszültségek vannak a magyar költségvetésben, és vannak, akkor azt csak egyféleképpen lehet megoldani, hogy az állam bizonyos kiadásait csökkenti, bizonyos bevételeit pedig növeli. Csak ilyen módon, nincsen harmadik út! El kell tehát mindenkinek dönteni, hogy csak azon az úton kíván velünk jönni, ami az elmúlt évek gazdaságpolitikájának a kritikája - ezen az úton egyébként lehet velünk jönni, fognak tőlem hallani kritikus mondatokat -, vagy azon az úton is velünk kíván jönni, amely arról szól, hogy mit csináljunk a következő években. Akinek kritikája van a meglehetősen széles állami szerepvállalással kapcsolatban, azoktól azt kérem, hogy most segítsenek, hogy újragondoljuk ezt a szerepet. Segítsenek, hogy az állam kevesebbet költsön magára! Segítsék az államreformot! Üljünk le újra tárgyalni! Valóban alakítsuk át az állam működését, igazgatását, segítsenek, hogy ez megváltozhasson. Segítsenek, hogy kevesebbet költve mégis többet tudjunk tenni! Ahhoz át kell alakítani intézményeket és szabályokat.

Segítsenek, hogy átalakíthassuk az egészségügyet, hogy mehessen tovább a korábban elkezdett oktatási reform, hogy hatékonyabban használhassuk fel a mezőgazdaság, a vidék fejlesztésére fordítható pénzeket, hogy célzottabban érjen révbe minden egyes fillér, amelyet szociális ügyekre kívánunk használni. Segítsenek! Akik azt mondják, hogy hajjaj, itt most nagy a baj, mert az állam sokat költött, segítsenek abban, hogy az állam kevesebből többet tudjon! Segítsenek abban, hogy akkor több legyen az állam bevétele, és máris ki fog derülni, hogy alkotó módon működünk közre Magyarország jobbításában. Ez a feladat.

Persze, tudom én, mert ilyenkor mindig az a kérdés vetődik fel: miniszterelnök úr, de akkor nem az a helyzet, hogy az elmúlt négy évnek is van felelőssége? Erre azt tudom mondani, hogy de, az a helyzet, hogy az elmúlt négy évnek is van felelőssége. Világosan kell beszélni! Azt látom, hogy ha ugyan én azt gondolom, hogy az a gazdaságpolitikai fordulat, amely mára szükségessé vált, ahhoz a gazdaságpolitikához képest jelent fordulatot, amelynek a kezdő időpontja valahol 2000-2001, de teszem hozzá, nem kétséges számomra, hogy a nagyobbik felelősség ebben az ügyben természetes módon az előző négy évet terheli. (Taps az ellenzék soraiban.) Nem sikerült összeegyeztetni a szociálisan szükségeset a gazdaságilag lehetségessel. Minden indokolható szociális szempontból, amit az előző négy évben tettünk, ráadásul, mondom én, annyi bátorítást kaptunk az ellenzéktől, hogy tessék végrehajtani az utolsó pontig a választási ígéretet, hogy soha kormány még ennyit. Soha nem arra kaptunk bátorítást, hogy tudják mit, kormányon lévő kollegák, álljatok már meg. Jó, jó dolog, hogy teljesíteni akarjátok a kormányzati ígéreteket, de van ennél eggyel fontosabb, tessék tekinteteteket most már a költségvetésre is fordítani, a kevesebb most már több lenne. (Zaj és közbeszólások az ellenzék soraiból: De sokszor elmondtuk!)

De hát az is igaz, hogy végül persze a kormányé a meghatározó felelősség, de az kétségtelen, hogy Magyarországon az elmúlt években itt a parlamentben is, meg a parlamenten kívül is nagyjából az volt a hangulat, hogy hogyan lehet még többet kérni az államtól, hogyan lehet még több fizetésre, még több kiadásra rávenni. Mindenesetre teljesen világos, hogy mára ebben is korrekciót kell tenni. Korrekciót kell tenni az elmúlt 16 évhez képest. Korrekciót kell tenni az elmúlt 5-6 évhez képest, és igen, korrekciót kell tenni az elmúlt két év, az európai uniós csatlakozásunk időszaka óta beállt eseményekhez képest, mert kezdődik egy új idő 2007-től, új fejlesztések lehetőségeivel.

Egy új Magyarország az, amely kibontakozik előttünk, új erőfeszítésekkel, a reformok Magyarországa, egy új reformkor; berendezni a harmadik Magyar Köztársaságot, élhetővé tenni, olyanná, amelyben nagyon sokan úgy érzik, hogy nemcsak jó magyarnak lenni, hanem könnyebb is. Nemcsak a múltra vonatkozó nemzeti büszkeségünk az, amely dagasztja a keblünket, hanem amit ma teszünk, meg amit a jövőért teszünk, hogy van bátorság ebben a népben, van tehetség és elhivatottság annak vezetőiben, hogy nem azt magyarázzák meg, hogy mit miért nem lehet, hogy nem egymással pörölnek nap mint nap, félreteszik azt, ami megosztja őket, félreteszik azt, ami a múltat jelenti, és azt mondják, hogy gyerünk, csinálni tovább.

(14.20)

Van dolog ebben az országban elegendő. Van elegendő ahhoz, hogy kormánynak és ellenzéknek egyaránt jusson. Van elegendő, hogy a politikusok megértsék, hogy egymagukban nem tudják ezt megtenni. Sokaknak a támogatása és együttműködése kell, mert nemcsak államreformról van szó, hanem országreformról; a változtatni, a jobban élni akaró sokaság együttműködéséről, hogy elhiggyük végre, hogy ez az ország olyan lesz, amilyenné mi tesszük; hogy nincsenek idegen hatalmak, hanem mi vagyunk itt; hogy a mi dolgunk, hogy teremtsünk egy jobb világot.

Ehhez nyitottság kell, és őszintén szólva az a fajta párbeszéd, amelyből sok példát nem mutattunk az előző ciklusban. Láttuk, hogy attól a fajta vitától, azoktól a gúnyos mosolyoktól, azoktól a bekiabálásoktól nem lett jobb az ország; sőt, zárójelben jegyzem meg, ezzel még választást sem lehetett nyerni.

Minden azt mutatja, hogy nem érdemes ezt tovább folytatni. Meg lehet próbálni másként, elfogadva, tisztelve egymást. Léteznek konzervatívok, liberálisok és szociáldemokraták - ugyanannak a hazának (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból.) a fiai és lányai, jó hazafiak mindnyájan. Nem úgy látják a világot? - biztos. Más megoldásokat látnak? - biztos. De nem kioktatják egymást, hanem türelmesen meghallgatják, és keresik az együttműködés lehetőségét. Ilyen Magyarországot látok.

De hát mi másra lenne szükség? Nem beszélni kell a haza nagyszerűségéről és arról, hogy a legfontosabb Magyarország - cselekedni, odafigyelni a másikra! (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Rajta!) És hogyha ez így fog menni, akkor azt gondolom, hogy talán előrébb fogunk jutni.

Arra készülünk, hogy mindig, minden ügyben, nyitottan tárgyalást kezdeményezünk, hogy értsük, jobban értsük egymást. Arra készülünk, hogy keressük az együttműködés lehetőségét; és arra készülünk, hogy ezt a programot megvalósítjuk. Azt szeretnénk, hogy minél többekkel együtt, de menni fogunk előre, határozottan. Menni fogunk előre, mert Magyarország változásokra vár, s a változásokat magunkon kell kezdeni.

Eldöntöttük, erre kaptunk felhatalmazást. Változást hirdettek az ellenzéki pártok is a választási kampányukban - itt a lehetőség, gyerünk, változtassunk közösen! Hiszen nyilvánvalóan nem arról szólt a változás programja, hiszen mindig ezt mondták: nem a hatalom számít, a szolgálat. Lehet szolgálni a hazát, kormányoldalon és ellenzéki oldalon egyaránt. Lehet szolgálni egy közös ügyet, egy jobb országot. Miért nem indulunk neki? Miért azt akarjuk megmagyarázni, hogy miért nem? (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból.)

Három nagy dolgot fogunk tenni: javasolni fogjuk, hogy Magyarország közjogi berendezkedését tegyük hatékonyabbá, demokratikusabbá, mert nem kevesebb, hanem több demokrácia kell. Nem nagyobb, hanem kisebb bürokrácia. Nem kevesebb, hanem nagyobb átláthatóság és ellenőrizhetőség. Javasolni fogjuk, hogy ennek részeként változassuk meg azon szolgáltatások és a mögöttük lévő intézmények világát, amelyben az állam kulcsszereplő. Ilyen az egészségügy: igen, átfogó és mély egészségügyi reformot szeretnénk elindítani.

Azt javasoljuk, hogy igazítsuk ki a gazdaságpolitikát, induljunk el az egyensúly irányába; 2008-ra teremtsünk a gazdaságban, a költségvetésben egyensúlyt. És azt javasoljuk, hogy teremtsük meg a fejlesztő állam cselekvőképességét. Tervezzük meg, hogy milyen módon alakítjuk át a kormányzat működését ahhoz, hogy a helyi - mindaz, ami a falvakban, városokban, kistérségekben történik -, a regionális összekapcsolódhasson az országossal, az ágazati az egésszel. Igen, kompromisszumok sokasága, de bátor cselekvés is ez.

Ezt szolgálják a ma három képviselő által benyújtott törvénytervezetek is. Köszönöm ezekhez az ellenzék által nyújtott támogatást. Köszönöm azokat a kompromisszumokat, amelyeket a parlamenti pártok ez ügyben megkötöttek. Azt kérem, hogy ezzel a fajta együttműködéssel szolgáljuk a hazát, a közös Magyarországot valamennyiünk gyermekei, unokái érdekében, azért, hogy ebből egy jobb világ teremtődjön - csak rajtunk múlik!

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

Forrás: parlament.hu