DR. WIENER GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Olyan alkotmánymódosító törvényjavaslatot tárgyalunk, amely gyökeresen változtatná meg az államberendezkedés egészét, noha látszólag csupán egy intézménnyel egészíti ki a mostani struktúrát. A költségvetési tanács létrehozása ugyanis a parlamentet egy alapvető, történelmileg is rendkívül jelentős jogától, a költségvetés tényleges, politikai értelemben vett megalkotásának a jogától fosztaná meg, még akkor is, ha a végső döntés névlegesen természetesen továbbra is az Országgyűlés hatáskörébe tartozna.

Nem mondhatjuk azt, hogy ez a javaslat egyedülálló lenne Európában. Az Európai Unió tagállamaiban évek óta folyik a vita arról, hogyan lehetne korlátozni a kormányok költekezési hajlandóságát, amely amúgy nem független attól, hogy a kormánypártok a választások során ígéreteket tesznek, s ezen ígéretekből legalább valamit meg kívánnak valósítani. Komoly ellentét áll fenn azonban a befektetői érdekek és a választási ígéretek között, nemcsak Magyarországon, hanem az Európai Unió szinte valamennyi tagállamában, sőt azt is mondhatnánk, hogy valamennyi úgynevezett fejlett államban.

Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani? Láttunk már erre példát, példa erre a független nemzeti bank intézménye. Ez az intézmény sem teljesen új keletű ugyan, azonban azt is láthatjuk, hogy nem is tekint vissza túlzottan nagy múltra Eredetileg a nemzeti bankok függősége fennállt a kormánytól, és nemrég történt például meg Nagy-Britanniában is az, az 1990-es évek végén, hogy a Bank of England teljes mértékű függetlenséget kapott a kormányzattól, s ezáltal önálló gazdaságpolitikát tud folytatni, legalábbis a monetáris politika szférájában.

Ugyanaz a követelmény jelenik meg a költségvetési tanács esetében is. Ahogy a nemzeti bankok monetáris politikájukat függetlenítik a mindenkori kormányzattól, és ezáltal a választók érdekeivel szemben a befektetői érdekeket védik, ugyanez a javaslat jelenik meg ebben az előterjesztésben is, amely egyébként - mint erre már utaltam - az európai uniós tagállamokban már néhány éve elég komoly vita tárgyát képezi. Tudjuk jól, hogy felmerült egy úgynevezett költségvetési hatóság létrehozásának az igénye, és ez a költségvetési hatóság amúgy jóval komolyabb hatáskörökkel rendelkezne ennél a költségvetési tanácsnál, mert teljesen átvenné a monetáris politika mellett most már a fiskális politika formálását is a kormányoktól. A nemzeti bankok - most már az Európai Unióban az Európai Központi Bank - és egy ilyen központosított költségvetési hatóság együttesen, lényegében a tagállamok helyett formálnák a gazdaságpolitika két alapvető szegmensét. Világosan láthatjuk tehát azt, hogy itt valódi komoly, és nem csak a magyar államra jellemző ellentmondásról van szó.

De milyen következményekkel járna az, ha költségvetési hatóságot hoznánk létre, melynek előképe ez a költségvetési tanács? Az lenne ennek a következménye, hogy a választott parlamentáris intézmények elvesztenék minden érdemi lehetőségüket a gazdaságpolitika formálása terén, és ezáltal lényegében a választóik felé sem tudnának felelősséget vállalni, hiszen helyettük más intézmények döntenének.

Kétségtelen az is, hogy a mostani javaslat a mostani kormánynak szól, de mint erre nagyon helyesen Varga Mihály képviselőtársam utalt, a következő kormányok is szembetalálkoznának ezzel az alkotmányos szabályozással. Tehát nemcsak a mostani kormány jutna olyan helyzetbe, hogy a köztársasági elnök úr esetleg visszaküldi a költségvetési tanács véleménye alapján a költségvetést újratárgyalni a parlamentnek, s ennek következtében az adott év január 1-jén az országnak nem lenne költségvetése - exlex állapot alakulna ki, az előző évi költségvetés keretei között kellene gazdálkodni -, hanem a 2010, a 2014, a 2018 utáni kormányok is ugyanebbe a szituációba kerülnének.

Mit eredményezne ez? Hitelesebb gazdaságpolitikát? Semmiképpen. Azt jelezné a külföld és a belföld számára egyaránt, hogy a kormányzat alkalmatlan feladatának ellátására, egy ilyen lépés, hogy az országnak nincs január 1-jén költségvetése, jelentősen megrendíti a bizalmat, egy ilyen lépés valóban kamatfelárral járna, valóban azt eredményezné, hogy már azt sem hinnék el az adott állam kormányának - esetünkben a magyar kormánynak -, ami teljesen egyértelműen, biztosan igaz, ami teljesen egyértelműen reális.

Azt válaszolhatná erre Varga Mihály képviselőtársam, hogy a mostani kormány jutott el abba a szituációba, hogy adatainak már nem hisznek. De melyik adatának nem hisznek? (Domokos László: Egyiknek sem!) Nem beszélt arról Varga Mihály képviselőtársam, hogy az adott költségvetési deficitek most melyik módszertan mellett alakultak ki - a pénzforgalmi mellett, az eredményszemléletű mellett, az SNA-módszer mellett, az ESA-95 mellett, és így tovább -; hogy figyelembe lehet-e venni a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, vagy nem lehet figyelembe venni. Az kétségtelen, hogy a költségvetés hiánya 2001-2002 óta jelentősen növekedett, bár volt azért csökkenés 2002-höz képest 2003-ban, 2004-ben, 2005-ben.

Amit világosan látnunk kell: minden választási évben a költségvetés deficitje jóval magasabb, mint más években, ennek pedig az úgynevezett politikai ciklus az oka; a választások között inkább a befektetői érdekeket preferálják a kormányok, a választás évében pedig a választói érdekeket. Megint csak nem magyarországi sajátosságról, hanem európai uniós jellegzetességről van szó.

Azt is világosan látnunk kell, hogy nem 2002-ben kezdődött meg az államadósság nagymérvű felduzzadása, ez a folyamat már javában tartott a Fidesz-kormányzat alatt is 1998-2002 között, amikor - mint ezt korábbi viták során már elmondtam - 47 százalékkal nőtt az államadósság. Ha megnézzük, hogy a mostani nagymérvű hiánynak, illetve államadósság-növekedésnek mi az oka, akkor ne egyszerűen azt mondjuk, hogy felelőtlen volt a gazdálkodás, hanem fejtsük ki a gazdaságpolitika tartalmát is. Három feladatot kívánt egyszerre megvalósítani a magyar gazdaságpolitika az elmúlt években: csökkenteni az adókat, csökkenteni a deficitet, és egy rendkívül ambiciózus autópálya-építést megvalósítani. Ez a három cél együttesen, mint kiderült, nem volt reális.

De azért azt is világosan látnunk kell, hogy a költségvetési hiány növekedése, illetőleg az államadósság növekedése azért nem volt független a magyar társadalom életszínvonalában bekövetkezett változásoktól. Miközben a Fidesz azt kommunikálta választási kampánya során, hogy rosszabbul élünk, mint négy évvel ezelőtt, aközben 2002. július 1-je és 2005. július 1-je között - azért ezeket a dátumokat mondom, mert a Medgyessy-kormány hivatalba lépésétől kell számítani a gazdasági változásokat -, tehát ezen időszakban a bruttó nominálkeresetek 38,2 százalékkal, a nettó nominálkeresetek 42,4 százalékkal, a nettó reálkeresetek 22,3 százalékkal emelkedtek; tehát ez volt az az időszak, amikor rosszabbul kezdtünk élni, mint 2002-ben. Ha majd látni fogják a 2006. június 30-ai adatokat is, akkor megállapíthatjuk, hogy a reálkereset-növekedés a 30 százalékot is elérte, netán meg is haladta.

Tehát a magyar társadalomnak nemcsak hátránya származott ebből, hanem jelentősen profitált is abból, hogy a költségvetési hiány, illetőleg az államadósság növekedett, lévén, hogy ezen keresetnövekedésnek az egyik legfőbb motorja az annyit emlegetett 50 százalékos közalkalmazotti béremelés volt.

(11.30)

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Kétségtelenül van racionális magva annak, hogy költségvetési tanácsot hozzunk létre, ám sokkal több ellenérv áll szemben a racionálisnak mondott pró érvekkel, és mindezek alapján - és különös tekintettel az alkotmányos berendezkedés jellegzetességeire is - ezt a javaslatot a Magyar Szocialista Párt nem tudja támogatni, és nem egy stabilizáló, hanem az előbb említett okok miatt inkább destabilizáló változtatásként ítéli meg.

Tisztelt Ház! Javaslom, hogy ne fogadjuk el a költségvetési tanács létrehozására irányuló, fideszes képviselők által benyújtott alkotmánymódosító törvényjavaslatot.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Forrás: parlament.hu