DR. KÓKA JÁNOS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ma körülbelül egy órán keresztül hallgathattuk a vitanapot kezdeményező kormány képviselőit és kormánypárti politikusokat arról beszélni, hogy milyen problémákat látnak megoldandónak Magyarország fejlődése, Magyarország jövője szempontjából. Az itt felvázolt programpontok talán mindegyike valódi problémákra világít rá, és döntő részben támogatható javaslatokat tartalmaz, hasonlóan támogathatókat, mint ahogyan támogathatóak voltak a száz lépés, a tizenkettő, majd negyvennyolc pont különféle stratégiai vagy taktikai elemei.

Azonban jellemző ezekre a programokra is az, ami már annak idején a száz lépés programra is jellemző volt, hogy messze elkerülte a problémák gyökerét és a problémák központját. Messze elkerülte azokat a kérdéseket, amelyek Magyarország szempontjából valóban érdemi fejlődési gátat jelentenek. Messze elkerüli azokat a kérdéseket, mint például a foglalkoztatás stagnálása az elmúlt hét évben, a gyakorlatilag leállt gazdasági növekedés; és azok a problémák, amelyek egytől egyig Magyarország jövője szempontjából lényegesen sötétebb képet festenek, mint amilyent Magyarországon belülről vagy a nemzetközi közvélemény szempontjából láthattunk akár csak néhány éve.

Azok a kérdések, amelyekre a kormány rávilágít, mindazonáltal valóban megoldandó kérdések. Hallgatom eközben az ellenzék szónoklatait, és azt látom, hogy lényegében valódi, igazi kulcsproblémákra mutatnak rá - a gazdasági fejlődés elmaradása, a foglalkoztatás problémái -, de a megoldási javaslataik - ne haragudjanak, hogy ezt mondom - borzalmasak. Egyetlen olyan gazdaságpolitikai tézist nem hallhattunk ezekben a vezérszónoklatokban, ami ezekre a kérdésekre valódi választ adna. Az egyik ellenzéki felszólaló Magyarország gazdasági problémáiról beszélt, majd ezt követően azt mondta, hogy ezeket úgy lehetne megoldani, ha bővítenénk az adófizetőktől elvett pénzből finanszírozható pályázatok körét, ezzel azután fejlődést teremtve a kis- és közepes vállalkozóknak.

Nincs Magyarországon közgazdász, nincs Magyarországon közgazdasági műhely, és nincs olyan nemzetközi elemző, amely akár csak ennek a problémamegoldásnak a közelében látná Magyarország gazdasági bajai felszámolásának lehetőségét. Mondom azt, hogy a problémákat nagyjából a helyén igyekszik tapintani az ellenzék, de megoldásai nincsenek rá. Ebből a sorból is kilógott ma Révész Máriusz, akinek egyrészt komoly szövegértési problémái voltak az oktatási-képzési programmal kapcsolatban, másrészt meg úgy tűnik nekem, mintha a képviselő úrnál elakadt volna a tű ott, amikor még annak idején nyilván a Fidesz szóvivőjeként az MSZP-t és a kormányt alázó mondatfüzéreket kellett papírra vetnie, hiszen hogyha véletlenül egy minősítés a beszédében nem sikerült volna elég keményre, akkor a képviselő úr kijavította magát, és egy sokkal brutálisabb jelzővel próbálta kifejezni egyet nem értését a kormánnyal.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ezekkel szemben mi, liberális politikusok azt gondoljuk, azért ülünk itt a parlamentben, hogy amikor 2010-ben a képviseletet átadjuk utódjainknak, jobb állapotban legyen az ország, mint 2006-ban volt, amikor átvettük elődeinktől.

(11.10)

A megbízást a választóinktól kaptuk, az aktív adófizetőktől - akiknek pénzéből üzemeltetjük az állam valamennyi funkcióját - és az inaktívaktól, akiknek a számláját az államnak kell állnia. (Márton Attila közbeszól.) Az aktívak magasabb jövedelmeket, az inaktívak több és igazságosabb támogatást szeretnének. Pusztán politikai jóakaratból viszont nem lehet, hitelből pedig nem szabad több pénzt osztani.

Mi 386-an itt a parlamentben tudjuk, hogy a pénz a polgárainknak csak úgy lehetséges, ha a gazdaság ezt kitermeli. Ezt hívják gazdasági növekedésnek. A jelenlegi adórendszerünk, tisztelt képviselőtársaim, igazságtalan és növekedésellenes, egyszerre ellensége a versenyképességnek és a szolidaritásnak. Az utóbbi években a magyar gazdaság ilyen adórendszer mellett képtelen volt növelni a munkahelyek számát.

Hiába állunk jobban autópályákban vagy a munkaerő minőségében, a növekedés vészesen lelassult, mindössze harmada-negyede a versenytársainkénak. Az utóbbi két évben a versenyképességünk minden nemzetközi összehasonlításban romlott, a nemzetközi befektetők és a magyar vállalkozók bizalma megroppant. Ilyen adórendszerrel a remélt felzárkózás helyett csak lemaradhatunk, és a KGST egykori legvidámabb barakkjából az Európai Unió egyik legszomorúbb történetévé válhatunk. Ezt pedig csak úgy akadályozhatjuk meg, ha a foglalkoztatás bővítésénél a realitás talaján maradunk, és bele merünk vágni egy adóreformba, ami mára elkerülhetetlen. Talán ki lehetne még húzni egy ideig ugyanezzel a rendszerrel, talán akár 2010-ig is, amikor jönnek a választások, csak ezért tízszeres árat fizetne Magyarország.

Nézzük meg először a vita napirendjéhez kapcsolódóan, hogyan lehetne a foglalkoztatást bővíteni! Nézzük meg, hogy melyek azok a tévhitek, amelyek alapvetően meghatározzák a munkanélküliségről szóló közbeszédet! A mai magyar közéletben sokan tesznek úgy, mintha leginkább a nanotechnikai mérnökök lennének azok, akiknek nincsen munkájuk, márpedig ez egyáltalán nem így van. A legnagyobb tömegben ma olyan emberek esnek ebbe a kategóriába, akik alacsony iskolai végzettséggel, elavult vagy semmilyen szakértelemmel nem rendelkeznek, akiket települési, egészségi, családi és más hátrányok sújtanak.

Érdemes megfigyelni azokat a statisztikákat, amelyek mutatják, hogy a legfelsőbb és a közepes végzettségűek között Magyarországon a foglalkoztatás aránya az OECD-átlag közepe körül van, viszont az alacsony képzettségűek között lényegesen elmaradunk a velünk összehasonlítható országok adataitól.

A második tévhit, hogy a munkanélküliséget úgy lehet hatékonyan csökkenteni, ha a jelenlegi munkanélküliekből a kutatás-fejlesztésben dolgozó csúcsmunkásokat faragunk. Essünk vissza a realitások talajára! Nem lehet, hogy valaki úgy gondolja, hogy minden tehetséges munkásemberből banki menedzsert, cégvezetőt vagy szakosztályvezetőt lehet faragni. (Tatai-Tóth András közbeszól.) Ha valaki így gondolkozik, az vagy nem látja át a helyzetet, vagy a szavazatok érdekében hazudik.

A cél, hogy azok, akiknek jelenleg nincsen semmiféle jövedelmük, a segélyeken kívül munkalehetőséghez jussanak. Kik ők? Mint mondtam, általában alacsony társadalmi rétegből származó, iskolázatlan emberek. Ma Magyarországon lenézik őket, a legjobban érintett cigányságot pedig sajnos mély megvetés sújtja. Ennek véget kell vetni, és meg kell nyitni az utat a munkáltatásuk, képzésük felé. Ne ferdítsük, és ne is fessük rózsaszínre a helyzetet! Ezek az állások leginkább képzettséget nem igénylő fizikai munkák, amelyek rossz időbeosztással járnak. De pénzt lehet velük keresni, kapcsolatokhoz, jobb munkák felé megnyíló perspektívákhoz lehet jutni általuk. E munkahelyek megteremtésével a korábbi munkanélküli elindulhat fölfelé az úton, és arra is van esélye, hogy képezze magát. De ehhez is gazdasági növekedés kell.

Azok az országok, amelyek sikeresen pörgették fel a gazdaságukat és munkaerőpiacaikat - így a skandináv országok, Hollandia, az Egyesült Királyság vagy Írország -, szintén ugyanezt tették. A jelenlegi munkanélküliekre tehát nem a jóléti rendszer potyautas haszonélvezőiként kell tekinteni, hanem mint a jövő dolgozóira, legyen akár iskolázatlan, akár szakismerettel nem rendelkező állampolgár.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes egy újabb tabun eltöprengenünk. Arról van szó, hogy vajon miért nem jelennek meg sem a statisztikákban, sem a foglalkoztatási programokban azok, akikről részben beszélünk. Miért nem esik soha szó a munkaerő-piaci elemzésekben és foglalkoztatáspolitikai programokban virágárusokról, műkörömépítőkről, büfésekről, pizzafutárokról, biciklis kézbesítőkről? Egyszerűen azért, mert senkinek nem érdeke legálisan foglalkoztatni őket. Túl magasak az adók, túl nagy a bürokrácia, túl szigorúak az adminisztratív szabályok. (Kontur Pál: Ki van kormányon?) Így aztán, hiszen pizzafutárra és biciklis kézbesítőre, virágárusra nyilvánvalóan szükség van, nagyrészt illegálisan, feketén dolgoznak ezek az emberek. (Kontur Pál: Ti vagytok a felelősek!)

De túl gyakran a kínálati oldalon is erősek a munkavállalást visszatartó fékek. Ilyen helyzet lehet az, amikor még a jelenlegi szánalmasan alacsony segély is több annál, mint amit részfoglalkozásban, részbérként legálisan meg lehetne keresni. Ilyen helyzet az is, amikor a munkába járás mint életforma, sokkal költségesebb annál, mint amennyivel több pénzt lehet munkával megkeresni a segélynél; például, ha túl magas a bejárás költsége.

Ilyen helyzet lehet az is, amikor a munkába állás kezdeti időszaka túl nagy, megfizethetetlen egyszeri beruházással járna; például, ha nincs pénze arra valakinek, hogy más városban lakást béreljen. És ilyen helyzet lehet az is, amikor a munkába állás reményteli bizonytalanságait valaki elviselhetetlenebbnek tartja a reménytelen segélyezés biztonságánál. Például, ha úgy érzi, hogy a próbaidő alatti elbocsátása esetén több hónapos utánajárással sem szerezheti vissza korábbi jogosultságait.

Tisztelt Országgyűlés! A kormányzati megnyilatkozásokból inkább az a törekvés olvasható ki, hogy az embereket lehetőleg még érdekeik és akaratuk ellenére is kényszeríteni kellene a munkára. A munkára ösztönzés ilyen felvetésben részben a segélyek leszorítását, részben a szankciók kibővítését és mélyítését jelenti. Ez akár elborzasztó távlatokat is nyithat.

A segélyek leszorítása kizárólag azt eredményezi, hogy a segélyből élők megjelenése, tájékozottsága, életformája egyre távolabb viszi őket a munka lehetőségétől. A szabad demokraták szerint szociálisan érzéketlen az a politika, ami engedélyezi, hogy magas jövedelem mellett is igénybe vegyenek magasabb nyugdíjat vagy anyasági támogatást a szegények, a foglalkoztatásból kikerültek, a versenyből kiszorultak kárára.

Nem az a megoldás, hogy a segélyeket csökkentjük, hanem az, hogy a magas jövedelmű, nagy befolyással és jó érdek-képviseleti pozíciókkal rendelkező csoportok jóléti támogatásaira kérdezünk rá. A rászorultakat kell támogatni, nem azokat elsősorban, akik a mostani jómódú kedvezményezettek. Tudjuk, ez sok érdeksérelemmel jár, és a miniszterelnök úr mostanában nem híve a sérelemmel is járó változtatásoknak; még akkor sem, ha ezek - mindannyian tudjuk - az ország érdekeit szolgálnák.

De nem hiszem, hogy a magyar parlamenti pártok képviselői közül van olyan képviselő, aki komolyan gondolja, hogy fontosabb egy gazdag nagycsaládost támogatni, mint egy kezdő munkavállalót, aki a támogatás nélkül akár évekre munkanélkülivé válna. Kivétel persze, ha meg akarjuk őrizni a gazdag nagycsaládosok szavazatát.

A kiváltságos támogatottak körének szűkítése és a valóban rászorulók támogatásainak növelése nem kizárólag liberális program, hanem az ésszerűség programja. Amikor Magyarországon akár a leggazdagabb diákok és nyugdíjasok is kedvezménnyel vagy éppen ingyen tömegközlekedhetnek Magyarországon; amikor az ország leggazdagabb polgárai is kaphatnak alanyi jogon családi pótlékot; amikor százmilliárdos nagyságrendű adókedvezményt és kivételeket élvezhetnek azok a középosztálybeliek és gazdagok, akik ezeket az adókedvezményeket igénybe tudják venni; amikor a magyar szociális rendszer arra épül, hogy szegénynek, gazdagnak, fiatalnak, idősnek, aktívnak, inaktívnak, családosnak és egyedülállónak minden lehetséges támogatást megadjon, jelentősen szétfeszítve ezzel a költségvetés lehetőségeit - akkor hol kívánjuk most kezdeni a segélyek és a támogatások megvonását: éppen legalul. Ott, ahol ezzel a tartós reménytelenségbe taszíthatjuk azokat, akiknek eddig is nagyon kevés lehetőségük volt kijönni ebből a helyzetből.

(11.20)

Tisztelt Képviselőtársaim! És most nézzük a közteherviselés reformját! Magyarország fojtogató adócsapdában van. Mint mondtam, az állampolgárok csupán egynegyede fizet adót, az ő pénzükből kell kifizetni az állami dolgozókat, a nyugdíjasokat, a segélyeket, a támogatásokat. Az állam úgy próbál úrrá lenni az egyensúlyi problémáin, hogy csavar egyet az adóprésen. A magasabb adókat azonban egyre kevesebben akarják vagy tudják megfizetni. Ki volna hajlandó többet dolgozni, ha van olyan eset, hogy 100 forint többletpénzből csak 20-at vihet haza, mert a többi elmegy adóra és járulékokra? Ilyenkor egyre hangosabban zakatolnak a számlagyárak, és egyre többen választják inkább az állami eltartottság kényelmét, mindezt ismét csak az adófizetők kárára. Ebből a csapdából csak egy átfogó adóegyszerűsítéssel és adócsökkentéssel szabadíthatjuk ki Magyarországot.

Olyan adóreformra van szükség, amely több pénzt hagy az adófizetőknél, javítja a vállalkozások versenyképességét, munkahelyeket teremt, jelentősen egyszerűsíti az adórendszert, eltünteti a kivételek és a kedvezmények átláthatatlan sokaságát, és percekre rövidíti le az adóbevalláshoz szükséges időt. Olyan adóreformra, amelyben többen fizetnek kevesebb adót. Olyanra, amely nem bünteti a legális munkavállalást; olyan adórendszerre, amely megteremti a gazdasági növekedés feltételeit. Az egykulcsos adó, tisztelt képviselőtársaim, ilyen.

A múlt héten Románia és Észtország liberális miniszterelnökeinek meghívására országaik egykulcsos adórendszereinek tapasztalatait ismerhettem meg. Mindkét ország adórendszerére jellemző az egyszerűség, az átláthatóság, a kivételektől való mentesség és az alacsonyabb adóterhelés. A legalacsonyabb jövedelmek ott is adómentesek, de minden 100 euró megtermelt jövedelemből átlagosan 8 euróval több marad a dolgozók zsebében, mint Magyarországon. A magasabb jövedelműeknél ez a különbség 20 euró is lehet.

Ezeknek az egykulcsos adót alkalmazó országoknak a gazdasága az elmúlt években 3-4-szer gyorsabban nőtt, mint a magyar gazdaság. Jelentősen nőttek az átlagbérek, és sokkal több pénz keletkezett az államnál is a nyugdíjak emelésére, a támogatások fokozatos, ésszerű és igazságos növelésére. Csak az utóbbi három évben az egykulcsos adót bevezető Romániában 300 ezerrel nőtt a munkahelyek száma, Észtországban pedig ugyanezen idő alatt 14-ről 4 százalékra csökkent a munkanélküliség. (Márton Attila: Minimális gazdasági ismeretek kellenének!)

Az egykulcsos adóval szemben itthon a leggyakrabban hangoztatott érv szociális indíttatású. Ellenzői azt igyekeznek bizonyítani, hogy pénzt von el az emberektől. Az igazság ezzel szemben az, hogy 100 milliárdokat hagyna ott az adófizetőknél, ennyivel csökkentené ugyanis a családok terheit. A nemzetközi szakirodalom egy mérőszámot alkalmaz a társadalmi egyenlőtlenségek kimutatására: GINI-indexnek hívják. 2004 óta az egykulcsos adórendszert bevezető Észtország, Románia és Szlovákia GINI-indexeinek tanúsága szerint ezekben az országokban csökkentek a társadalmi egyenlőtlenségek. (Dr. Géczi József Alajos: Ez nem igaz!) Magyarországon egy progresszív adórendszer és jelentősebb magasabb arányú szociális felelősségvállalás mellett a büdzsén belül ugyanebben az időszakban nőttek a társadalmi különbségek. (Közbeszólások az MSZP soraiból: Ez nem igaz!) Szlovákia tavaly ebben is lehagyta Magyarországot. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Ki kormányzott eddig?) Az egyszerűbb, kisebb adókkal dolgozó adórendszer tehát a társadalmi különbségeket is csökkenti, mert a nagyobb növekedésből több jut a rászoruló polgároknak. Az adóreform tehát nemcsak a versenyképességet, de az igazságosságot is szolgálja.

Tisztelt Képviselőtársaim! Két út áll Magyarország előtt. Az egyik lehetőség, amit Gyurcsány Ferenc mostanában képvisel, az, ami a koalíció felbontását is eredményezte, hogy nincsen reform, sem rövid távon, sem középtávon nincsen. Így nem változik a közteherviselés sem, nincsen sem adócsökkentés, de még adóegyszerűsítés sem. Ez elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy pár éven belül újabb megszorításokra lehet szükség. A másik út, hogy belevágunk a közteherviselés reformjába, hogy egyszerűsítjük az adózást, teret engedünk a gazdaság energiáinak, csökkentjük a magas jövedelműek támogatásait és kiváltságait, és érvényesítjük a rászorultsági elvet a szociálpolitikában. (Közbeszólás az MSZP soraiból.) Ez - ha nem nyeli el az országban egyre inkább eluralkodó populizmus - gazdasági növekedéshez vezet. Enélkül lehetetlen a magas munkanélküliség problémájának megoldása. A Szabad Demokraták Szövetsége azt javasolja, hogy erre az útra lépjünk inkább.

A miniszterelnök úgy fogalmazott: ami gazdaságilag szükséges, az társadalmilag lehetetlen. Mi inkább azt mondanánk, ami társadalmilag szükséges, az gazdaságilag is lehetséges, csak tennünk kell érte. Változás kell ehhez, alapvető változás!

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ soraiból.)

Forrás: parlament.hu