LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Frakcióvezető Urak! Tisztelt Ház! Azt hiszem, félidős értékelésnél megszokhattuk, hogy ellenzék és kormányoldal másképp látja az elmúlt két év eseményeit. Az eltérés mértéke most azonban szokatlan. A legnagyobb ellenzéki párt válságról beszél, míg mi bukdácsolva is előrehaladó, de előrehaladó változást látunk. Ellenzéki oldalról már nem is tudom, hányfajta válságról esik szó: gazdasági válság, szociális válság, a harmadikat hirtelen elfelejtettem, de majdnem mindegy is, már megszoktuk, hogy az ellenzéki retorikában a válság is válságban van, míg mi - akármennyi hibát is látva, de - érzékeljük az előremenést is.

Ez azonban eddig, még ha méreteiben nagyobb is, jellegében nem szokatlanabb a politikai vitáknál. Van valami, a kettős látás egy másik terepe, ami azonban jobban elgondolkodtat. Pár héttel ezelőtt jelent meg két közvélemény-kutató intézet nagyjából azonos eredményre jutó fölmérése. Arról tanúskodik, hogy a kettős látás fertőzését sajnos sikerült átvinnünk az országra is. Az emberek másképp látják saját családjuk boldogulását, mint az egész országét. A felmérések szerint a megkérdezett családok 15 százaléka mondja azt, hogy rossz, kritikus anyagi helyzetben van, 85 százalék pedig azt mondja, hogy elboldogul, megél a jövedelméből; nyilván nem nagyon jól, de ő maga jellemzi így saját helyzetét. Meg kell mondanom, ez a 15 százalék az önfelmérés alapján megegyezik azzal, amit az uniós statisztikai adatok szerint szegénységadatként mérni szoktunk, az a bizonyos jövedelemszint alatti nagyon nehéz állapot 15 százalékát teszi ki a családoknak.

Ha viszont azt kérdezzük tőlük, hogy szerintük a többi család és az ország hogy él, akkor a válasz jelentősen eltér ettől. Azt mondják, hogy a többieknek 60-61 százaléka szegény lehet, és bizony ez az ország ettől kilátástalan helyzetben van. A saját helyzetüket reálisan értékelve tehát 15 százalék szegényről beszélnek - ez is nagyon sok -, de ha az országról és másokról alkotnak véleményt, akkor jóval sötétebben látják a képet.

Miért baj ez? Baj, mert cselekvő energiákat apaszt. Baj, mert elveszi az emberek kedvét a valóban szükséges változtatástól. Ha így hagyjuk, akkor aki ezt a folyamatot gerjeszti, lélekgyilkosságot követ el, aki meg úgy hagyja, az asszisztál hozzá.

(13.50)

Nem! Nem akarom a felelősség, az össznemzeti neurózis felelősségének teljes terhét az ellenzékre rakni. Benne vagyunk mi is, amikor nem tettük világossá az erőfeszítések értelmét, a saját hibáink, alkalmi cikcakkjaink miatt nem mutattuk meg az útirányt.

De ott van benne bizony a másik politikai oldal felelőssége is (Zaj a Fidesz padsoraiban.), aki csak a legutóbbi időben - ott is kiszivárgásból tudjuk - ismerte el, hogy minden változásnak ára van, minden előremutató folyamatért meg kell fizetni, és nincs más, aki helyettünk megfizesse. Eddig úgy terjesztették, hogy ha jön a politikai Uri Geller, akkor minden jó lesz, egyik kezével meghajlítja a kanalat, a másik kezével csökkenti az adókat, a harmadik, nyilván a szükséges pillanatban kinövő kezével pedig megnöveli a közkiadások mértékét. Most halljuk először, hogy nincsenek politikai Uri Gellerek. Ha végre ebben egyetértésre jutottunk, akkor talán felszámolhatjuk a politikai kettős szótárt is, amelyben ha azt mondom, jó napot kívánok, a fideszes szóvivő azt mondja, a kormányoldal folytatja a hazugságpolitikáját; ha azt mondom, hogy az adócentralizáció mértéke magas, de ugyanannyi, mint a Fidesz-kormány hasonló idejében, akkor önök most azt mondják, sarc van, akkor meg polgári összefogás. (Derültség az MSZP padsoraiban.) Ha azt mondom, minden visszaesés ellenére 40 százalékkal nőttek a két szocialista kormány alatt a reálnyugdíjak, 30 százalékkal a reáljövedelmek, 50 százalékkal a családtámogatások, akkor önök azt mondják, most szociális válság van, az önök idején meg családbarát politika. (Moraj a Fidesz padsoraiban.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Beszéljünk egy nyelven...

Forrás: parlament.hu