LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Urak! Másfél órája jelentkeztem, de sajnos nem jutottam szóhoz. Semmi baj, mert most megteszem. A normál hozzászólás előtt hadd feleljek képviselő úr megtisztelő kérdésére.

(9.40)

Ugyan nagymamakorban vagyok, de Béla bácsit, ahogy ön hívja, nem ismertem. Vannak, akik ismerték, és nyilván kortársai és politikustársai voltak, Pozsgay Imrétől Szűrös Mátyásig sokan dolgoztak vele, ám nem azon a világnézeti alapon folytatták politikai tevékenységüket, de a személyes élményekről így aztán nem engem kell kérdezni. A filmről és a törvényjavaslatról annál inkább, mert ugyan van érdekessége és jelentősége a Fidesz és a Jobbik most zajló vitájának, de van jelentősége ennek a határozati javaslatnak is. Ezért, ha megengedik, ehhez térek vissza, és ezen a módon felelek a kérdésre is.

Vitathatatlan, jó szándékú és fontos határozati javaslat van előttünk, éppen ezért az MSZP - magam is - valamennyi bizottságban támogatta a vitára való alkalmasságát és napirendre tűzését. A szándék és a cél fontos. Nagy kár, és ez nem feltétlenül az előterjesztők hibája, hogy így mi, parlamenti képviselők közös erővel még mindig nem találtuk meg az alkalmas eszközt a probléma megoldására, mert ez a határozati javaslat a szándékot jelzi, ez fontos, de valljuk be, az eszköz önmagában, amit választottak, választottunk, nem fogja megoldani ezt a bizonyos problémát.

A támogatásunk tehát a szándéknak szól, a szándéknak szól a következők miatt. Nem is egyszerűen azért, hogy a filmesek vagy tévések alkotói szabadsága ne korlátoztassék, ez is fontos szempont, látok azonban szélesebb és fontosabb szempontot: a közönség, az állampolgárok jogát a közös történelem megismerésére. Az alkotói szabadság eszköze azért olyan fontos, mert képesek föltárni olyan tényeket a múltból, akár olyan közszereplők vallomásai alapján vagy más úton, amit nem biztos, hogy jól vagy teljes egészében volt módjuk a különböző generációknak megismerni.

A történelmi igazság megismeréséhez való jog, aminek a szándékát tisztelni és támogatni kell ebben az előterjesztésben. Annál is inkább fontos ez a szándék, mert egy nagyon bonyolult jogi, erkölcsi és történelmi problémagubancot kell szétszálaznunk. Elhangzott itt az előterjesztésben és az államtitkár úr szavaiban is, hogy egyfelől problémát jelent az igazság megismeréséhez való jog és a személyiségi jogok bonyolult viszonya, de ezen belül is a közszereplők mibenléte. A mostani, legalábbis bírósági gyakorlat - egyébként helyesen - nagyobb tűrést követel meg a közszereplőktől, és nagyobb nyilvánosság elviselésére kötelezi őket, de nem nagyon egyértelmű még az sem, hogy aki ma nem közszereplő, de a múltban közszereplő volt, közszereplése idejére nézve hogyan és mennyiben köteles ezt a nagyobb türelmet tanúsítani.

A probléma szétszálazására nem a dokumentumfilm kapcsán, egyéb nyilvánossági kérdések kapcsán a magyar parlament már többször kísérletet tett, de soha nem tudtuk elérni azt a kétharmados többséget, hol egyik oldalról, hol másik oldalról, ami például az állambiztonsági, titkosszolgálati anyagok és adatok nyilvánosságát megfelelő és megnyugtató módon kezelte volna. Mert ugyan mindig egyetértettünk azzal - elvileg könnyű egyetérteni -, hogy az áldozatok joga előbbre való kell hogy legyen, mint a bűnösök joga, de az államérdektől a személyiségi jogok érdekén át nem sikerült ezt olyan módon rendezni, hogy például ma Magyarországon legalább olyan szinten megismerhetők legyenek a titkosszolgálati adatok, mint egyébként a szintén fájdalmas múltú környező országokban; nem mondom, hogy trauma nélkül, nem mondom, hogy személyes megpróbáltatások, nem mondom, hogy olykor véletlen igazságtalanságok árán, de mégiscsak sikerült ezt valamilyen módon elérni.

Ebben az ügyben, a titkosszolgálatok ügyében legalább már valamilyen előrehaladást elértünk, hiszen sikerült ezeknek a bizonyos mágnesszalagoknak valamifajta átültetése és konzerválása. Nagyon bízom benne, hogy a Kenedi-bizottság - amelynek mandátumát örömömre az új kormány is érvényben hagyta - hamarosan képes a nyilvánosság előtt is megismertetni ezeket az adatokat, ami szintén fontos része a múlt megismerésének. Szintén zavaró része a magyar közállapotoknak, hogy jeles tudósoktól művészeken át, alkotmánybírókon át, mondjuk, kaposvári elöljárókig vagy másokig, gyanúba keverednek - nem tudom, hogy megalapozott gyanúba-e - különböző múltbéli események kapcsán emberek, se a múltjukat tisztázni, se nekik esetleg az ártatlanságukat tisztázni nincs megfelelő módjuk és bizonyítékuk.

Azt azonban nagyon rossz szívvel hallom, ha akár ebben a vitában úgy gondoljuk, vagy csak az árnyéka fölmerül annak is - ezt jobbikos képviselőtársaim hozzászólására mondom -, hogy egyik bűn relativizálhatja a másikat, hogy egyik halott fölött érzett gyász megkérdőjelezheti a másik halott fölött érzett gyász jogosságát vagy legitimitását. Nem jó, nagyon nem jó, ha ebben a vitában úgy hangzik el a holokauszt kutatási szabadságának kérdése, amelyet, megjegyzem, senki sem vont kétségbe, évente több könyv jelenik meg egyébként erről (Novák Előd: Ez propaganda. Kutatásról beszélünk, nem propagandáról.) jeles magyar és külföldi kutatók részéről, hogy közben a kutatási szabadság a hozzászólások szerint ellentmondásban van a holokauszt tagadásának elvével. Ez a szövegösszefüggés sajnos csak azt jelentheti, hogy valaki úgy gondolja, a holokauszt kutatásában az vezet majd igaz eredményre, aki azt mondja, hogy nem volt holokauszt. (Novák Előd: Ezt ki mondta?) Csak így függhet össze az érvelésben ez a két állítás, és az nagyon rossz.

Biszku Béla, és bárki, aki bűnös, álljon bíróság elé, de ezzel ne mentsük fel a holokauszt bűneit elkövetőket, és viszont se kövessük el ezt a tévedést. (Novák Előd: Ezt senki nem mondta.) Ez, azt remélem, jöjjünk bárhonnan a parlamentből, mindnyájunknak fontos elve kell hogy legyen.

Engedjék meg, kedves jobbikos képviselőtársaim, hogy egy nagyon fontos - szerintem - tévedést helyreigazítsak, és biztos vagyok benne, vagy remélem, hogy nyelvbotlás volt. Nem tudom már, hogy önök közül kinek a szájából, de az elmúlt órában elhangzott az a mondat, hogy hogyan van az, hogy Istent szabad tagadni, a holokausztot meg nem. Drága, jó Képviselő Urak! Európában szabad Istenben hinni, és szabad létét kétségbe vonni, ha úgy tetszik, tagadni is, nem szabad viszont sok százezer, sok millió honfitársunk és európai polgártársunk halálát okozó tragikus történelmi tényeket, bizonyított tényeket kétségbe vonni. Igen, ez így helyes. Szabad Istent tagadni, nem hinni benne, nem szabad nyilván nem tisztelni azokat, akik hisznek benne, de nem szabad a holokausztot tagadni. Ha ezt elfelejtjük, akkor a legrémesebb iszlám diktatúrák világát akarjuk hozni a magyar parlamentbe, és bízom benne, hogy ez a jobbikos képviselőknek sem állhat szándékában.

Ha egyszer a törvényjavaslat célját támogatjuk és meg is szavaztuk, mik a kérdőjeleim az eszközökkel kapcsolatban? Pusztán annyi, hogy nem találtuk meg azt a módszert - ebben egyébként sok hozzászólóval egyetértünk -, ami valóban megoldja most a történelem jobb megismerésének és nagyobb nyilvánosságának dilemmáját; talán nem is találhattuk.

Annyiban igaza van Répássy államtitkár úrnak, amikor a kormány által iniciáltan azt a bizottsági módosító indítványt nyilván támogatja, hogy a kormány nem tud szeptember 1-jéig vagy 30-áig mindent garantáló jogszabályt alkotni, mert ez bizony az alkotmányos jogokat is érinti, és alkotmánymódosítást is szükségessé tenne. Ez bizony igaz, de akkor most álljunk meg egy percre, hogy hol tartunk, és miért mondom, hogy ez az eszköz kérdéses, hogy előrevisz-e.

Alkotmányt nyilván nem fogunk egy hónap alatt módosítani. Mostanában divat, hogy hetente egyszer módosítunk, de talán - úgy értettem Répássy államtitkár úr szavaiból - ezt mégiscsak a nagy folyamatba akarjuk illeszteni, a személyiségi jogok, az áldozatok jogainak és a történelem megismerése jogainak valamifajta összeegyeztetését vagy ahogy én mondtam, szétszálazását. Ez, akárhogy nézem, egy-két év, és nem tudok mást mondani, tényleg annyi. Akkor viszont nem történt más, mintha annyit tettünk volna, hogy a képviselők, előterjesztők és velük egyetértők a könyökünkkel megböktük volna Répássy államtitkár urat, és azt mondtuk volna, hogy "államtitkár úr, csinálj majd valamit", mire az államtitkár úr mondta, hogy "jó, fogok, nem szeptemberig, hanem egy-két éven belül".

(9.50)

Amit elfogadunk - mert el fogjuk fogadni -, az most körülbelül ennyit ér. Ez se semmi! Ugyanakkor komoly kérdéseket vet fel abból a szempontból, hogy ha minden valakik által - és adott esetben általam is - szükségesnek vélt alkotmánymódosításról előre hozunk egy országgyűlési határozati javaslatot, mit fogunk tenni akkor, ha holnap beterjesztünk - én vagy más, aki a dolgot fontosnak tartja - egy határozati javaslatot, amelyben kérjük a kormányt, hogy az új alkotmányban garantálja a szociális jogokat, járja körül a munkához vagy a lakáshoz való jogot; ha megkérjük a kormányt egy külön határozati javaslatban, hogy gondoskodjék az emberi méltóság védelméről vagy a hatalmi ágak különállásáról és így tovább. Bízom benne, hogy azokat is mind el fogjuk fogadni, de mégsem lenne talán jó, ha ilyen módon oldanánk meg - pontosabban: nem oldanánk meg, hanem kipipálnánk - az alkotmányozás feladatát.

Ezzel együtt, noha az eszközt alkalmatlannak ítéljük, a szándék kifejezésével egyetértve természetesen meg fogjuk szavazni - ahogyan a bizottságokban is - a határozati javaslatot. De ajánlom mindnyájunknak, elsősorban a kormánynak, hogy próbáljunk találni - nem feltétlenül a törvényalkotással, mert ott valóban alkotmány kell - néhány gyorsabb tisztázásra és megoldásra alkalmas módot is, mintsem hogy azt mondjuk mindenkinek, hogy majd az alkotmányban, jól elhúzódó viták után lesz valami.

Javasolnám például, hogy a kormány életre hívhatna olyan testületet, amely jogászokból, kutatókból és a nyilvánosság szakembereiből áll, és akár próbaperek indításával vagy jogegységi határozatok kezdeményezésével, különböző szakmai kódexek elfogadásával az ügyet picit közelebb viszi a megoldáshoz. Lehet, hogy ez naiv javaslat, és nem jutunk vele sehova, bár a próbapereknek adott esetben nem látnám igazi akadályát vagy problematikusságát. Vagy az is lehet, hogy a már létező és a történelem nyilvánosságának egy másik szeletével foglalkozó bizottságot, amelyre már utalást tettem, megbízni azzal, kiszélesítve esetleg az összetételét vagy mandátumát, hogy ne csak a titkosszolgálati dokumentumok esetében nézze meg a nyilvánosság végre biztosításának lehetőségét, hanem az ilyen esetekre is mondjon valamit.

(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Magyarán: a törvény tartalmát támogatjuk, a határozati javaslatról sajnos azt kell mondanunk, hogy sem előre, sem hátra nem visz, nem használ, nem árt, de mivel szép szándékot tükröz, miért ne szavaznánk meg. Viszont komolyan gondoljuk, hogy mind a kormány, mind a szakmai szervezetek - ha már ez a most elénk tárt probléma mint csepp a tengerben, megmutatott sok más hasonló problémát is - azért nézzék már meg, hogy biztosan kell-e várni az alkotmánymódosításra, hogy nincs-e mód arra, hogy valahogyan az igazságszolgáltatásban egyértelműbb iránytűk legyenek a hasonló kérdések megoldására.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban. - Dr. Schiffer András és dr. Répássy Róbert tapsol.)

Forrás: parlament.hu