SZILÁGYI LÁSZLÓ (LMP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Hogy kinek milyen erkölcsi alapja van megszólalni egy ilyen vitában, azt nehezen tudom megítélni fiatal politikus lévén, de öreg civilként azt gondolom, hogy a saját erkölcsi alapomról elég sokat tudnék beszélni ebben a kontextusban.

Én akkor kezdtem civil környezetvédő pályafutásomat, amikor a rendszerváltás volt, aktivistaként, szakértőként, civil szervezeti vezetőként dolgoztam egészen tavaszig, mígnem ide önök közé keveredtem. Hadd mondjam el, hogy számtalan eset volt ez alatt a húsz év alatt, amikor mi megpróbáltunk jogszabályokat véleményezni civilként.

Hogyan ment ez? Úgy ment a rendszerváltás utáni első öt-hat évben, hogy minden egyes paragrafusért sírni kellett, rimánkodni kellett, hogy mutassák meg, hogy mit terveznek. Úgy néztek ránk, mint egy ufóra, mint egy messziről jött idegenre, egy földönkívülire, és nem tudták eldönteni, hogy ez miféle állatfajta, mi az, hogy környezetvédő szervezet és civil szervezet, és mi köze van nekik az adott tárgykörhöz, az adott jogszabálytervezethez.

Szépen, lassan beleérett a demokrácia abba a fázisba, hogy már elismerték a mi jogunkat arra, hogy civil szervezetként véleményezzünk ilyen jogszabályokat. Az utolsó utáni pillanatban kaptunk egy ilyen kodifikált maszlagot általában, amit civil szervezetként nem feltétlenül tudtunk mindig a kellő mélységben feldolgozni, hiszen képzett jogászokra lett volna szükség. Természetesen aztán fölnőttünk ehhez a feladathoz, de szeretném jelezni, hogy nem ezt gondolnám én társadalmi egyeztetésnek. Sokszor az lett a bevett gyakorlat, hogy egy bizonyos címlistára kidobták az adott jogszabálytervezetet, és tegnapra kértek írásos véleményt. Voltak egyszerű jogszabályok, de voltak több száz oldalas saláták is, és igazából nem volt alkalmunk arra, hogy érdemben részt vegyünk ebben a vitában.

Azután megértem azt is, hogy tagja voltam az Országos Környezetvédelmi Tanácsnak négy éven keresztül, amelynek törvényben meghatározott funkciója, sőt kizáró funkciója, hogy bizonyos környezetvédelmi jogszabályokat megtárgyaljon még a parlamentbe terjesztés előtt. Ez soha nem teljesült, egyik kormány sem volt képes arra, hogy odahozza időben a koncepciót vagy éppen a szabályozási javaslatot, és ezt az OKT-val, az Országos Környezetvédelmi Tanáccsal megvitassa, majd későbbi fázisban újra behozza a kodifikált tervezetet. Ez sohasem érvényesült érdemben. Minden kormány mulasztásos alkotmánysértésben volt ezzel kapcsolatban.

Arról nem beszélve, hogy aláírtunk mi egy egyezményt, amit úgy hívnak, hogy aarhusi egyezmény, kihirdettük ezt törvényben, és igazából nagyon kevés olyan pillanat volt az én civil pályafutásomban - egészen mostanáig mondom ezt -, amikor az aarhusi egyezmény szellemében tudtunk volna befolyni a jogszabály-előkészítésbe, pedig itt nagyon-nagyon komoly jogosítványokról van szó az egész civil társadalom számára és az állampolgári csoportok számára.

Hogyan nézne ki egy ideális társadalmi egyeztetés? Én attól félek, hogy az előttünk fekvő jogszabály alapján semmi nem fog érdemben változni, itt annyi minden el van kenve, akár a határidők tekintetében, akár pedig az úgynevezett érdekelt csoportok kiválasztása tekintetében. Most a szakmai részletekbe talán nem mennék bele, mert nagyon sokan említették már ezeket szinte szóról szóra.

Egyébként hadd mondjam meg, mi van a kezemben: 10-15 civil szervezet véleménye erről a jogszabályról. Nem tudom, államtitkár urak ezt megkapták-e. (Dr. Rétvári Bence: Olvastam.) Amit az én kezemben fogok, az nem támogató egyáltalán. Tehát nem tudom, hogy megkapták-e valamilyen csatornán, és bármit is, bármilyen gondolatot is beépítettek-e ebbe a jogszabályba, hiszen a társadalmi egyeztetésnek ez lenne a célja. Nagyon-nagyon egybecsengő, legyen az TASZ, Ökotárs Alapítvány vagy Reflex Környezetvédelmi Egyesület (Dr. Rétvári Bence: Azt is láttam.), nagyon-nagyon egybecsengőek a megállapítások ezzel a jogszabállyal kapcsolatban.

(13.50)

Azt gondolom, és ezt be kell látni önöknek is, hogy a jogszabályalkotáshoz idő kell, a demokráciához általában idő kell, ez borzasztóan macerás, hosszadalmas folyamat, viszont megéri ezeket az időket kivárni és betartani.

Hogyan nézne ki egy ideális folyamat ilyen tekintetben? Azt gondolom - most nem beszélve arról, hogy ezt nagyon sok civil szervezet kifejti -, hogy ha már konkrét jogszabályokról vitatkozunk, akkor már régen el vagyunk késve, hiszen ezt megelőzően stratégiai dokumentumokról kellene érdemi társadalmi párbeszédet folytatni, sőt konszenzust kialakítani, mielőtt nekifogunk a kodifikációs folyamatnak. Mindenesetre az nyilvánvalóan nem lehet megoldás, hogy egyszer csak egy ilyen kodifikált törvénycsomagot meglátnak az Országgyűlés különböző frakciói péntek délután az Országgyűlés rendszerében, és utána már hétfőn szavazunk arról, hogyan térünk el a Házszabálytól, és estig már a zárószavazást is lezavartuk. Tehát nemhogy kormányon belüli egyeztetés nem volt, hanem nem volt társadalmi egyeztetés, és nem játszottuk le azokat a köröket, amiket a civil szervezetek is igényelnek.

Ehhez képest szerintem kétlépcsős jogalkotásra lenne szükség. Szabályozási koncepciókat szeretnénk látni - nem is mi mint országgyűlési képviselők, hanem nyugodtan mondhatom a civilek nevében -, sőt talán féléves, egyéves jogalkotási terveket kellene bemutatni, és már ebbe befogadni a javaslatokat, és e szerint végezni a kormányzati munkát. A szabályozási koncepciót is nagyon sokféle technikával és módszerrel meg lehet vitatni. Az nagyon kevés, hogy egy eldugott honlap mit tudom én, melyik sarkába kitesszük ezt a jogszabályt, és akinek éppen szerencséje van, és arra jár, az letöltheti néhány nappal a véleményezési határidő előtt, hanem bizony össze kell hívni stakeholder-fórumokat, minden érdekeltet leültetni egy asztal köré, és alaposan megbeszélni a szabályozási koncepcionális elemeket.

Megint össze kell gyűlni, amikor a hatástanulmányokat végre láthatjuk; én húsz év alatt egyetlen jogszabály hatástanulmányát nem kaptam meg civil szervezeti vezetőként, húsz év alatt egyetlen kormány nem tudta azt megtenni, hogy hatástanulmányt mellékelt volna az adott jogszabályhoz. Tegyük fel, hogy voltak hatástanulmányok - ebben sem vagyunk minden esetben biztosak, ugye; már ebben a kormányzati ciklusban is el lehet mondani, hogy ez abszolút hiányzik, pedig ez nekünk meg lett ígérve már a kormányprogramban is, hogy itt új jogalkotási kultúra lesz, de egyetlen kormány sem tudta ezt a feltételt kielégíteni. Amikor már a hatástanulmányokat is láttuk, és a stakeholder-fórumok is véleményt mondtak róla, és a véleményüket megpróbálták becsatornázni ebbe a folyamatba, sőt - ne adj' isten - állampolgári tanácsokat is lehetne összehívni különböző delegációs mechanizmusokkal, lehetne nyilvános vitákat szervezni mindenféle honlapokon és fórumokon, és ezeket a technikákat nem is érdemes szerintem elmulasztani, hiszen borzasztóan komoly inputokat kaphat a kormányzat az egyes jogszabályok előkészítéséhez - mindezek után lehetne a kodifikációhoz hozzáfogni. És mindezek után lehetne a már kodifikált szöveg ismeretében újra lefolytatni ezt a bizonyos vitát, és ekkor kezdődhetne a közigazgatási egyeztetés. Ez után kerülhetne be a parlament rendszerébe az adott jogszabály, és nyilvánvalóan a jogalkotás határidejét illene betartani, nem úgy, ahogy eddig tettük.

A stratégiai gondolkodásról már ejtettem szót, tehát ez nekünk nem nagyon megy. Készültek ugyan stratégiák az elmúlt húsz év alatt, akár csak azon a területen, ahol én dolgoztam, a környezetvédelem területén számos tekintetben, ezek soha nem voltak kellően megvitatva, soha nem voltak rendes társadalmi vitára bocsátva, és ennek megfelelően nem is alakulhatott ki ezekkel kapcsolatban valamiféle társadalmi közmegegyezés. Márpedig, ha nincs társadalmi közmegegyezés, és tegyük hozzá, a politikai osztály sem tudott egymás között megegyezni ezeknek a céloknak a jóságában és követhetőségében, akkor megette a fene az egész folyamatot. Akkor a fióknak készítettük ezt a stratégiát, biztos néhány tanácsadó cég kapott érte pár millió forintot - erre is láttunk jó néhány példát az elmúlt két évtizedben -, de nem tudtuk a stratégiáinkat konszenzussal elfogadni, és azután nem e szerint cselekedtünk.

Egyetlen példát hadd mondjak: nagyon nehezen készült valami nemzeti fenntartható fejlődési stratégia, amiből valami gyenge kormányhatározat lett a végén, a parlament azt nem is látta, és azóta sem tudunk ennek szellemében cselekedni, és nem tudjuk ennek alárendelni az összes többi ágazati stratégiánkat. És most nem valami környezetvédelmi dumáról beszélek, hogy fenntartható fejlődési stratégia, hanem az egész társadalmat átszövő fenntarthatóságról van ebben szó. Ha ezt egyszer végre sikerülne rendesen megalkotni - mint ahogy, zárójelben jegyzem meg, mióta itt ülünk, még a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanácsot egyszer sem sikerült összehívni, pedig minden frakció delegál oda tagot -, ha nem tudunk egy ilyen fenntartható fejlődési alapirányban megállapodni, akkor nem lesz itt társadalmi egyeztetés, és nem lesz olyan jogalkotás, ami mindenkinek az örömét szolgálja. És egészen biztos, hogy nem tudunk túllépni a négyéves kormányzati ciklusok adta borzasztó kereteken, nem tudunk egy konszenzusos pályára állni, nem tudjuk megtenni azt, hogy tartamosan, tíz-húsz évig egy irányba megyünk, és amíg nem tudunk politikai konszenzussal hosszú ideig egy irányba haladni, addig nem lesz ebből az országból és demokráciából semmi.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az LMP soraiban.)

Forrás: parlament.hu