HEGEDŰS TAMÁS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Miután államtitkár úr és fideszes képviselőtársam elég kimerítő részletességgel ecsetelte a jelenlegi helyzethez vezető utat, én erre már sok szót nem vesztegetnék, inkább rátérnék arra, ami a mondandónk fő üzenete, hogy mi lehetne a megoldás ebben a megörökölt helyzetben, amit az elmúlt évek terheként rakódik ma a társadalomra és a gazdaságra.

Úgy látom, hogy a retorika szintjén és az érvelés szintjén abban nagyjából egyetértés van elemzők és a politikai élet szereplői között is, hogy abban a helyzetben, abban a válsághelyzetben, ami mára kialakult, egyaránt felelősség terheli az ügyfeleket, a bankokat és az államot is. Ennek ellenére a ma ismert kormányzati elképzelésekben még úgy tűnik, hogy - ha némi könnyítéssel és némi technikai javítással is - még mindig a teherviselők változatlanul kizárólag azok az ügyfelek lesznek, azok a hitelfelvevők, akik a már ismert módon mára adósságcsapdába kerültek.

Elismerjük ugyanakkor, hogy az eddig megvalósult és a most tervezett kormányzat intézkedések előrelépést jelentenek a korábbiakhoz képest. Ami a legfontosabb, hogy valóban sikerült meghatározni azokat a jogszabályi fékeket, amelyek megakadályozzák azt, hogy még egyszer egy hasonló válsághelyzet kialakulhasson. A jövőre nézve tehát, ha úgy tetszik, ez a kérdés megoldottnak tekinthető.

Az államtitkár úr által most ismertetett, illetve a sajtóból már korábban megismert megoldási javaslatok közül is kétségtelenül van annyi előnye, ha ezek megvalósulnak, hogy a fizetőképes adósok számára kiszámíthatóbb törlesztési terhet jelent az adósságszolgálat, ami a jelenlegi hektikus viszonyokhoz képest mindenképpen előrelépést jelent. Ugyanakkor ne felejtsük el azt, hogy az adósságteher ezzel természetesen nem csökken, hiszen azzal, hogy külön számlára kerül az árfolyam-különbözet miatti, a piacinál alacsonyabb törlesztőrészlet, ezzel megnövekszik a tőketartozás, tehát időben a törlesztés kitolódik. Az is előrelépés lesz, ha végre megvalósul az az eszközkezelő, amit régóta ígér a kormányzat, hiszen ez a végveszélyben lévő adósok számára valóban vészmegoldást jelenthet. Az ördög itt is a részletekben rejlik. Nyilván még sok vitánk lesz majd itt a konkrét megvalósítás módjában, de abban, hogy létrejön egy ilyen társaság, ebben egyetértünk.

Ugyanakkor felhívjuk rá a figyelmet, hogy ha mindezeket az intézkedési elképzeléseket együttesen tekintjük, akkor is elmondható az, hogy végső soron a teher, a többletteher, ami az elmúlt évek árfolyamromlásából fakad, továbbra is az adósokat terheli teljes mértékben, valamint a másik korlátot, hogy igazából tényleges megoldást, tehát intervenciós jellegű megoldást csak a végveszélyben lévőknek nyújt ez a fajta elképzeléscsomag.

Államtitkár úr említette azokat a peremfeltételeket, amelyeket irányadónak tekintenek a megoldási csomag kidolgozásában. Ezek nagy részével mi is egyetértünk, például az első hárommal, amit említett államtitkár úr, nincs is vitánk. A 4. pontban kicsit másképp látjuk a helyzetet, merthogy államtitkár úr említette, hogy különbséget kell tenni a felelős és felelőtlen hitelfelvétel között. Ezzel természetesen elvileg egyetértünk. Ugyanakkor azt ne felejtsük el, hogy olyan mértékű pénzpiaci összeomlás volt 2008-ban, amit nemhogy az ügyfelek, a hitelfelvevők nem láthattak előre, hanem a legnevesebb pénzügyi elemző központok sem voltak képesek előre prognosztizálni, előre jelezni.

Természetes, hogy akkor, ha valaki devizaalapú hitelt vett fel, akkor illett tisztában lennie azzal, hogy ezzel jár bizonyos árfolyamkockázat. Elvárható azonban csak az volt, hogy egy normál piaci kockázatot tételezzen fel a hitelfelvevő, ugyanis ez volt az a normál piaci kockázat, ami úgymond be volt árazva azzal, hogy a devizaalapú hitel olcsóbb volt, mint a forintalapú hitel. Hüvelykujjszabály szerint 10-15 százalékos árfolyam-ingadozást lehet normál piaci kockázatnak tekinteni. Minden, ami efölött van, márpedig ennél lényegesen nagyobb mértékben romlott az árfolyam, már nem tekinthető normál piaci kockázatnak. Ahhoz egy globális pénzpiaci összeomlás kellett, amit, még egyszer mondom, a legnevesebb pénzügyi elemzők sem tudtak abban a időben előre jelezni. Tehát nem követünk el nagy hibát akkor, ha azt mondjuk, hogy összességében az adósságállomány nagy részében nem felelőtlen hitelfelvétel történt. Biztos volt ilyen is, nem zárjuk ki, de amennyiben generális megoldást javaslunk, annak a hibaszázaléka nem lesz nagyobb, mint bármely más támogatáspolitikai eszköznél.

Az 5. ponttal szintén vitánk van, de ez inkább megközelítésbeli hiba. Államtitkár úr említette, hogy semmiképpen nem fenyegetheti a megoldás az államháztartás hiányát, a Széll Kálmán-tervben vállaltakat, illetve az államadósság törlesztését. Ez megfelel egyfajta gazdaságpolitikai felfogásnak, ez kétségtelen. Nekünk ezzel felfogásában van vitánk. Bár önmagában természetesnek, fontosnak tartjuk, hogy csökkenjen az államadósság, hogy mérsékeljük az államháztartás hiányát, viszont vannak olyan helyzetek, amikor nem ezt kell prioritásnak tekinteni, és jól meghatározott célok mentén akár ezek rovására is meg kell oldani bizonyos társadalmi és gazdaságpolitikai problémákat.

Mi ezzel szemben a Jobbik megközelítése? A devizahiteles válság megoldására komplex megoldáscsomagot dolgoztunk ki, megfelelő hatástanulmányokkal és elemzésekkel alátámasztva. Itt emlékeztetnék arra, hogy ennek az elképzelésnek a felvázolásával már tavaly szeptemberben előálltunk, hozzátéve azt, hogy a forrásoldali fedezetét, a magánnyugdíjpénztárak államosítását teremtheti meg, mégpedig úgy, hogy azt természetesen nem is kell teljes egészében kihasználni, annak egy részéből ez megoldható.

Az első fele, ugye megvalósult. Mi is támogattuk ezt a törvényjavaslatot, amely végre rendet tett a nyugdíjgazdálkodásban. A mi javaslatunk az, hogy most lépjük meg a pénzügyi válságmegoldó csomag második lépését is. A kiindulópontunk az, hogy a probléma magva, gyökere önmagában a devizahitelek magas állománya. Ez extrém magas állomány. Európai összehasonlításban is óriási nagy kockázatot jelent nemcsak társadalmilag, hanem gazdaságpolitikailag is.

Minden olyan megoldás, ami ezt a problémát nem oldja meg, csak a felszínt kezeli, és a következmények hatását mérsékli. Ha ezt tekintjük a probléma gyökerének, hogy önmagában probléma a devizahitelek magas állománya, akkor ebből az is következik, hogy gyökeres megoldást csak az jelenthet, ha el tudjuk érni azt, hogy ez a devizahitel-állomány forintalapú hitellé alakuljon át. Erre a jogszabályok ma is lehetőséget teremtenek, de nyilvánvalóan ezzel kevesen vagy talán senki nem él, hiszen az elszenvedett árfolyamveszteség miatt egy összegben kellene lenyelni ezt a veszteséget most annak, aki forintalapúvá alakítja a hitelét. Ez nyilvánvalóan csak egy elméleti lehetőség jelen pillanatban.

A mi meglátásunk ezért az - és ebben gyökeresen különbözik az eddig elhangzott álláspontoktól -, hogy itt az állami költségvetésnek is be kell szállnia, még akkor is, ha ez terhet jelent. Ismertetni fogom azokat a járulékos előnyeit, ami miatt ezt mégis érdemes megfontolni.

Ha el akarjuk érni azt a célt, hogy ez a devizahitel-állomány valóban forintalapú hitelállománnyá alakuljon át, ahhoz elkerülhetetlen egy masszív költségvetési támogatás. Természetesen hangsúlyozva azt, hogy ez nem hordozhat olyan üzenetet, hogy innentől kezdve bárki felelőtlenül eladósodhat, tudom, ez a szokásos ellenérv - és ezzel egyet is értünk -, nagyon hangsúlyozni kell, hogy ez egy "egyszer volt Budán kutyavásár" típusú megoldás lenne, amire egyébként volt már példa az elmúlt 20 évben. Emlékszünk: 1990-ben az OTP-nek a bizonyos 3 százalékos hiteleit egy ilyen, Alkotmánybíróság által is jóváhagyott és megerősített döntéssel oldott meg az akkori kormányzat. Márpedig a 2008-as globális pénzpiaci összeomlást okkal tekinthetjük egy olyan külső oknak, ami rendkívüli módon indokolttá tehet egy ilyen beavatkozást.

(11.20)

A megoldás kulcseleme az, hogy tegyük lehetővé a forinthitellé alakítást az ügyfeleknek, mégpedig azon az árfolyamon, amelyen ezt a hitelt felvette, ugyanis ő ezért vállalt felelősséget. A különbség természetesen hatalmas. Tehát ha megnézzük a hitelállományt, akkor az a többletteher, ami ma jelenleg az adósokat nyújtja, körülbelül a mi számításaink szerint 700 milliárd forint.

A kérdés csak az, hogy ki viselje ezt a terhet, valaki mindenképpen fizet. A jelenlegi konfiguráció szerint, konstrukció szerint ezt az ügyfél fogja fizetni, lehet, hogy időben elnyújtva, de rá hárul ez a teher. A mi megoldási javaslatunk szerint ezt alapvetően zömmel a költségvetésnek kell vállalnia, természetesen a bankokkal ez a tehermegosztás megoldható akár különadókkal, akár más gazdaságpolitikai eszközökkel, de mi ezt tekintjük kiindulópontnak.

És ami ezzel együtt nagyon fontos, hogy csak akkor működik ez a konstrukció, ha sikerül végre elérni a jegybanki alapkamatok meghatározó mértékű csökkentését, ami önmagában is fontos gazdaságpolitikai cél. Azt, hogy még mindig 6 százalékon van a jegybanki alapkamat, extrém körülménynek tekintjük, ami óriási féket, gátat jelent a gazdasági növekedés tekintetében. Tehát mi ezt is fontosnak tartjuk, bár kétségtelen, hogy nem ennek a csomagnak a része és nem is a kormányzat hatásköre, de most már talán megvannak annak az eszközei, hogy hatékonyan hasson a jegybanki alapkamat szintjére.

Természetesen a mi megoldásunkkal szemben fel lehet vetni azt, hogy ez egy drága megoldás, költségvetési pénzekbe kerül, az adófizetők terhére történik, de azért azt ne feledjük el, hogy mindenfajta támogatási politika az adófizetők vállát nyomja, az autógyárak támogatásától elkezdve a MÁV-konszolidációig lehetne sorolni azokat a példákat, amelyek a költségvetést terhelik, az adófizetők pénzét. Abban az esetben, ha a cél, a társadalompolitikai és gazdaságpolitikai cél indokolt, akkor ez önmagában nem lehet ellenérv.

És még azt hadd tegyem hozzá, hogy a kormánynak a megoldási javaslata sincs ingyen természetesen. Összességében kevesebb pénzbe kerül, viszont ha azt nézzük, hogy a problémának mekkora részét oldja meg, fajlagosan drágább a kormánynak a jelenleg ismert megoldási javaslata. A mi megoldásunk többe kerül, viszont gyökeresen megoldja a problémát, egyszer s mindenkorra a devizahiteles válságjelenségen túlléphetünk. Ez a többletköltség - további előnye - egyszer merül fel, átláthatóan és nem időben eltolva, mint ahogy a kormányzati elképzelésekből az várható.

A hatásoknál vegyük figyelembe a további hatásokat. Mi azzal is számolunk, hogy egy ilyen megoldás bizony a forintárfolyam gyengüléséhez is vezethet, mi ezt is beszámítjuk a költségek közé, de ne felejtsük el azt se, hogy a várt haszonnál keresletélénkülés révén gazdasági növekedés, fogyasztásbővülés léphet be, ami például az áfabevételekkel ebből a pénzből már valamennyit visszahoz. Valamint ha megvalósul a már említett szükséges és kívánatos jegybanki alapcsökkentés, akkor az az adósságszolgálati terheket csökkenteni fogja.

Itt a makrogazdasági hatásoknál ne feledkezzünk el arról a hatásról, ami még a helyzetleíráshoz tartozik. Önmagában az, hogy ilyen mértékben megnövekedett a lakosság hiteltörlesztési kötelezettsége, azt is jelenti, hogy ezzel a pénzzel, amennyivel a családok - még azoké is, akik fizetik rendesen a törlesztőrészleteket - piaci kereslete, az ő fogyasztásuk csökken, ennyivel kevesebbet költenek árukra, szolgáltatásokra, és ez már olyan mértékű, hogy a GDP-növekedésre is jelentős fékezőerővel hat. Tehát abban az esetben, amikor a mi megoldási javaslatunkról vitatkozunk, ezt is vegyük figyelembe, hogy ezt a fékezőhatást kiiktatja, tehát gazdaságélénkítő hatása is van ennek a lépésnek.

És ne feledjük el azt sem, hogy a magas devizahitel-állomány a gazdaságpolitikát is gúzsba köti. Elképzelhető olyan gazdaságpolitikai helyzet, amelyre egy olyan intézkedés lenne a megoldás, ami a forintárfolyam csökkentésével jár. Nem azt mondom, hogy ez a cél, de elképzelhető, hogy egy ilyen mellékhatást vállalni kellene. Önmagában a forint árfolyamának ingadozása nem jó, nem rossz, mindegyiknek vannak előnyei is meg hátrányai is. A kormányzatnak és a gazdaságpolitikának az a jó, ha ezzel az eszközzel szabadon tud bánni. Abban az esetben viszont, ha ilyen magas a devizahitel-állomány, ez az eszköz gyakorlatilag nem áll rendelkezésére, hiszen ki vállalja azt, hogy esetleg egy ilyen lépés miatt tízezrek vagy százezrek kerülnek az utcára. Tehát ezt a problémát is megoldaná a mi javaslatunk.

Vállaljuk azt, hogy ezt nem abban a gazdaságpolitikai felfogásban fogalmaztuk meg, amit az államtitkár úr ismertetett, ez egy pénzhiányos megoldás, ha úgy tetszik, amelyik költségvetési forrásokat használ fel annak érdekében, hogy a későbbiekben magának az államnak és a nemzetgazdaságnak ebből többletbevétele legyen.

Az alapvető kérdés megítélésünk szerint az, hogy meg akarjuk-e oldani gyökeresen a problémát vagy sem; megelégszünk-e azzal, ami egyébként önmagában fontos, hogy kiszámíthatóbbá tesszük a terheket, és a végveszélyben lévőknek segítséget nyújtunk, nem megoldva ugyanakkor a keresletcsökkentő hatást a gazdasági növekedésre nézve, vagy pedig veszünk egy nagy levegőt, rendelkezésre állnak azok a források, amiből ez megoldható, és felszámoljuk ezt a problémát gyökeresen. A kulcskérdés az, ha összevetjük azzal, hogy az állam az elmúlt húsz évben mennyit költött a bankoknak a konszolidációjára - ami több ezer milliárdos tételt jelent időben elnyújtva természetesen, de több ezer milliárd forintot költött az állam a bankok konszolidációjára az elmúlt húsz évben -, akkor kész-e most a kormányzat arra, hogy ennek nagyságrendileg a tizedéből megoldja a családok konszolidációját. Ha ez megtörténik, akkor elmondhatjuk, hogy elvégeztük a feladatot, amit ránk rótt a sors.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu