MENCZER ERZSÉBET (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Meghurcolt, mártírsorsot vállalt szülők gyermekeként azzal kezdem, hogy nagy történelmi elégtétel, hogy eljutottunk eddig a vitáig, eljutottunk a döntés lehetőségéhez. Most már csupán helyes döntést kell hoznunk.

A napokban egy politikai témájú megbeszélésnek indult és szinte fórummá szélesedett eszmecserén az egyik résztvevő azt mondta nekem, tán egy kis irónia is volt a hangjában, ahogyan kimondta: annak a politikai alakulatnak is, ahová tartozunk, megvan a maga szenvedéstörténete. Az előterjesztők nyomát követve magam is felismertem, immáron úgyszólván nemcsak teológiai, hanem történettudományi szakszó, fogalom lehet ez a szenvedéstörténet.

Az előterjesztés azt a történelmi és kulturális hiátust, hiányosságot akarja kitölteni, hogy az egyre újabb generációk az oktatás során eddig követett, meglehetősen szabadosan összeválogatott tanmenetekből legfeljebb 1944-ig követik hazánk eseménytörténetét. Képekkel illusztrált bekezdések emlékeztek meg például a munkásmozgalmi emlékként számon tartott vérvörös csütörtökről, egy-egy igényesebb tanárnál illett tudni, hogy miféle évtizedet jelöl a bethleni konszolidáció, de a háború utáni berendezkedésről, főképp az 1949-ig tartó koalíciós időkről kevesebbet tartalmazott az anyag.

Ma a felsőoktatási felvételiken alig van jelölt, aki középiskolai tanulmányaiból fölényesen tudja, hogy a Debrecenben megalakult első köztársasági Országgyűlés előtt Dálnoki Miklós Béla volt az első miniszterelnök. Valami szerepel arról, hogy volt szövetséges ellenőrző bizottság, élén Vorosilov marsallal, de a következtetés, hogy mennyi esélye volt annak, aki panaszával ehhez a szervezethez fordult volna a kommunista önkény túlkapásai ellen, nos, nem szerepel sehol. Márpedig akkor kezdődött a törvénytelenség. Mai európai mércékkel és fogalmakkal mérve a történteket elmagyarázni is nehéz, hogyan fordulhatott elő, hogy az igazolóbizottságok korszakában hazai, magyar hatóságok adtak át magyar állampolgárokat szovjet hatóságoknak, hogy magyar földön történt, vagy meg sem történt, csak bevádolt ügyekben tolmácsot sem biztosító szovjet hatóságok ítéljenek. A gyanúsítottakat fogollyá tették, és még ítélet nélkül is elvitték őket.

Történettudományi munkát ma nem lehet írni a korszakról anélkül, hogy ne lenne benne, hogy a szovjet tervgazdaságban miféle gazdasági betervezett szerepet vitt a kényszermunka, hogy a bejelentett hadifogolytranszportokat a hódító, megszálló hatalom létszám szerint akkor is feltöltötte - akár az utcán összefogdosott, kenyérért, vízért sorban álló civilekkel -, ha ezeket az ellenállás vagy a szovjetellenesség vádja normális ésszel még gyanúként sem érhette el. A kommunista vezetésű, dominanciájú fegyveres hazai hatóságok a magyar állampolgárokat kiszolgáltatták egy idegen, megszálló hatalom illetéktelen ítélkezésének. Nemcsak szovjet, hanem más relációban is megtették ezt a szomszéd országokban berendezkedő kommunista és magyarellenes hatóságokkal összefogva.

A mai generáció a "Hideg napok" című filmet sem látta, de arról végképp nem tud, hogy például Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök és tiszttársainak sorsa miként alakult. Pedig a "Hideg napok" eseménytörténete ma is előfordul a napi hírekben. Mostanában például egy ártatlanul kivégzett vajdasági magyar családjától vonták meg másodfokon még annak elismerését is, hogy ártatlanul hurcolták meg és végezték ki, a kárpótlásról már nem is szólva. Szenvedéstörténet, mondtam az imént.

A mi kormányzó és társadalmi többséget reprezentáló politikai pártszövetségünknek is megvan immár a címszóhoz illeszthető, közelmúltbeli eseménytörténete. Ez úgy fog pár év múlva a kutatási eredményekben szerepelni - amikor majd valóban objektív, tudományos igényű és elfogulatlan kutatók tekintik át az Európai Parlamentben elhangzottakat -, hogy a magyar kormányzat ellen felhozott demokráciadeficites vádak bulvárlapos pletykákra, szenzációhajhász webblogokra és egymással nickname-eken társalgók chatjeire voltak jórészt alapozva, hogy a kritizált, vitatott törvényeket nem olvasták el. Minek is tették volna? Egy előítéletet akartak többségi döntéssel ott átnyomni a házon. Nekünk itthon az a tanulság marad, hogy így működik a kettős mérce.

Nos, hölgyeim és uraim, ez a kettős mérce az, amit a belpolitikai, illetőleg oktatási vagy kulturális téren hozott döntéseinkben is el kell kerülnünk. Itt csak utalok rá, hogy pártalakulatunk eseménytörténete során kezdeményező szerepet vittünk abban, hogy az európai közvéleménynek valamiképp világossá tegyük: a szögesdrót és benne a nagyfeszültség nem csak akkor emberiesség ellenes bűncselekmény, ha Parteigenosse Hitler, a Führer valamelyik szervezete állította fel, hanem legalább ennyire megalázó és húsbavágó, elítélendő valóság akkor is, ha azt a győztes szövetséges Sztálin elvtárs, a generalissimus állíttatta fel.

Tisztelt Ház! Itt fekszik előttünk egy határozati javaslat, amelynek történelmi igazságtételi szándékával nem lehet egyet nem érteni. A parlament döntéseit figyelemmel kísérők előtt - legalábbis egy korcsoportjuk előtt - indokoltan jelennek meg azoknak az eseményeknek a képei, amelyekről fél évszázadig nem volt tanácsos beszélni. A leszármazóknak sem mondták el, hogy a háborús bombázások után véletlenül egyben maradt lakást máris kinézte magának az ávó, és a városok magyar középosztálya kézipoggyásszal a hátán indulhatott a Hortobágyra, hogy egyre nőtt a megbízhatatlanok, a B-listások névsora, egzisztencia- és vagyonvesztésbe kergetve ezeket az embereket. Felrémlenek a "Te rongyos élet" című film képei, egykori kegyelmes és méltóságos urak gyapotszedései, elhelyezésük a disznóóltól kezdve a kulákház hátsó szobáiig.

Igen. Kell és helyes, hogy ezt a hiányt a következő generációk történelemismeretében a törvényhozás kipótolja. De a kettős mércét itthon is el kell kerülnünk! A szenvedéstörténetért nemcsak anyagi, hanem erkölcsi értelemben is jár a kárpótlás. Anyagi lépéseket a rendszerváltás utáni első kormányzat már tett. Az eredménnyel nem lehetünk elégedettek, egy degresszív folyamat nyomán a kibocsátott kárpótlási jegyek privatizációs spekuláció tárgyaivá lettek. (Babák Mihály: Így igaz.)

(15.10)

Más országokban a felújítás igénye mellett a hazatérő család visszakapta a kastélyt, udvarházat. Nálunk nem így történt, és a felújítás kényszeréről egyik tulajdonos a másikkal, egyik állami hatóság a másikkal vitatkozik többnyire, miközben a műemlék pusztul. Ahol kedvezőbb az eredmény, ott vállalati formákban üzemelő szállodák, múzeumi igényt is szolgáló bemutatóhelyek nyíltak. Akinek a családja felépítette a műemléket, annak továbbra sincs köze hozzá. Legfeljebb egy-egy idegenforgalmi PR-felelős tudja a család nevét.

Az elégtelen eredményt tehát nem termelhetjük újra azzal, hogy ismét csak a történelem egy-egy szeletét nézzük. A számukra, általuk érthetetlen nyelven közölt ítéletek nyomán igenis, 1944 végétől kezdve elhurcoltaknak, az ítélet nélkül a gulágra rabosított, utcán összefogdosott vagy a szerveződő kommunista hatóságok által nemkívánatosnak, gyanúsnak minősített magyar állampolgároknak is. És kijár az erkölcsi megbecsülés és az utókor tisztelete legalább ennyire nemcsak az 1944-től 1950-ig történtek elszenvedőinek, hanem, ha már törvényt kodifikálunk, úgy kell megszövegeznünk, hogy egészen a rendszerváltásig terjedjen ki a hatálya.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mindazoknak a magyar állampolgároknak, akik nem szólhattak fiaiknak és unokáiknak a velük és környezetükkel történtekről, a későbbiekben is el kellett viselniük azt az erkölcstelen hatósági elnyomást, amelynek során környezetüket beszervezték, hogy azok jelentsenek róluk. Távol tartották őket eleinte a munka világának egészétől, később attól a szakmától vagy hivatástól, amelyhez értettek. Gondoljunk csak például ama gyakran és méltán idézett Hamvas Béla életútjára!

A hírhedt kádári konszolidáció korszakában a lojális állampolgárok sem kaptak évente útlevelet és az utazáshoz valutaellátmányt, de a megbélyegzettek még ebben sem reménykedhettek. Amikor az ACTA néven elhíresült európai kezdeményezés, internetszabályozás meg szerzői jogdíjellentmondások megoldási lehetőségei felől faggatóznak, és látszik, félnek attól, hogy a Nagy Testvér ellenőrzés alá vonja a távközlési forgalmukat, gyakran gondolok arra a korszakra, amikor az volt a napi hír, hogy újabb levélválogató rendszert állított üzembe a posta, hiszen a leveleket is ellenőrizték, és akadályozták a külföldi sajtóhírekhez való hozzájutást is.

1944-től 1990-ig tehát elkísérte a hazafias állampolgárokat a megbélyegzés, az ellenőrzés, elkísérte annak tilalma, hogy a kortárs társadalom elé tárják, mit tettek, és mennyire indokolatlan a gyakran nem bíróság hozta hallgatási verdikt. Ezzel a történelmi igazságtételre irányuló javaslatban szereplők meghatározását tehát ki kell egészítenünk, mert itthon, a saját cselekvési körünkben törvényhozókként nem vállalhatjuk azt a kettős mércét, amellyel mind pártszövetségünknek, mind pedig a kormánynak az Európai Unió intézményeiben a közelmúltban szembe kellett néznie.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ennek alapján kérem önöket arra, hogy a törvényjavaslatot az általam benyújtott kiegészítő módosítással együtt támogassák és fogadják el. Csapdahelyzetet kerülünk el általa, és egyértelműbben, tisztábban világíthatjuk meg az elhallgatott múltat is az újabb generációk előtt.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu