Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy olyan előterjesztés fekszik előttünk, amelynek alapkitételeivel igen nehéz lenne nem egyetérteni. Nem hiszem, hogy találnánk itt a Házban olyan képviselő asszonyt vagy képviselőt, aki azt mondaná, hogy ne értsünk egyet, mondjuk, a Kárpát-medencei nemzeti kulturális örökség utódaink, valamint az emberiség számára történő megőrzéséről és továbbadásáról, és természetes, hogy határozottan támogatja mindenki a magyar-magyar örökségi turizmust annak érdekében, hogy a történelem viharai által szétszakított nemzetrészek ismét egymásra találjanak. Ez így mind nagyon szép és jó. Hangsúlyozták azt is, hogy itt egy határozati javaslatról van szó. Én inkább afelé szeretném kiterjeszteni ennek a vitának a fonalát, hogy mégis gondoljuk meg azt, hogy milyen gyakorlati és valós cselekvés, cselekvési terv kellene annak érdekében, hogy ezen nagyon szép célok mögé valami valóság is kerüljön a szándékon túl, hiszen jelen pillanatban éppen az a problémánk ezzel az egésszel, ahogy az szokásos egyébként a törvényhozás, a kodifikáció berkein belül is jellemzően, hogy letesznek az asztalra egy ilyen nagyon szépen hangzó valamit, ezt lehet lobogtatni, aztán nem nagyon kerül mögé cselekvés. Jelen esetben is ha röviden próbálnám az aggályaimat összefoglalni, azt mondanám, hogy a 2012-es vagy bármely más költségvetésben nem igazán látom azt a hat-hét ágból álló forrásrengeteget, amely biztosítja adott esetben a nemzeti örökség védelmét, de nem igazán győztek meg erről a kulturális örökség védelméről folytatott vitában és a hungarikumainkról, a nemzeti értékeinkről folytatott vitában sem, pedig álláspontom szerint ezeknek egymással összefüggő, egy csokorban kellene egy olyan egészet képezniük, amely a jövőre vonatkozóan legalábbis bizakodással tölthet el minket.

Egy nagyon egyszerű példával élve, szóba került az épített örökség védelme. E tekintetben mára kijelenthető, hogy szigorúan vett népi építészeti műemlékünk például már csak 300-400 maradt az egész országra vonatkozóan, itt most a csonka országról beszélek, és Úristen, hát mennyi lehet az egész Kárpát-medencében, az egész történelmi Magyarország területén?! Tehát látható az, hogy amit költségvetési pénzből, hivatalos szervek munkájával most védenek, mondjuk, adott esetben az épített örökségen belül, ez a népi építészeti műemlékek esetében már csak 300-400 épület, és egyéb kimutatások alapján, például a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal adatai szerint az épített örökség mintegy 36 százaléka lehet veszélyben Magyarországon. Az érintett épületek megmentéséhez pedig nem kizárólag pénzre lenne szükség. Pénz is kellene, tehát olyan elhatárolt költségvetési források, amelyek egyértelműen láttatják, hogy egy határozati javaslaton túl is képes a kormányzat ezen védelmi feladatokat, funkciókat ellátni a tekintetben, hogy legalább egypár milliárdos összegkeretet erre is juttat, ha már olyan célokra is tudott több mint százmilliárdot juttatni, amelyek amúgy nem bizonyultak annyira hatékonynak, mint lehetett volna, gondolok itt például a felzárkóztatási pénzekre, amelyek egy részéből legalább az épített örökség védelmét is el lehetne látni. Tehát ez a 36 százalék, amely veszélyben van jelen pillanatban, nem bír költségvetési forrással, támogatottsággal.

(12.00)

És van egy másik nagyon fontos tényező is, amely nélkül nem lehet ezt a problémakört helyre tenni. Arra is szükség volna, hogy megtaláljuk ezen épületek megfelelő funkcióit. Hiszen attól, hogy valami az épített örökség részét képezi, nem jelenti azt, hogy automatikusan múzeumot kell belőle csinálni. Nagyon sok épület lehet akár turisztikai látványosság, akár funkciójában felhasználható egység is, amely a régmúltból itt maradt, de a mai napig élvezzük áldásos hatásait, legyen szó látványról, legyen szó kényelmi funkciókról. De akár a budai Vár példáját is felhozhatnám. Nyilvánvaló, hogy nem kell ezt karanténba zárni, és nem kell úgy óvni az állagát, hogy azt senki ne láthassa. Úgy kell megóvni az állagát, hogy valóban közkincsről beszélhessünk. Ugyanakkor az épített örökségünk, a jelenlegi épített örökség nagy részének funkciója jelen pillanatban nincs meg, faluházakat, elkerített múzeumrészeket vagy bezárt, renoválásra szoruló házakat csinálnak belőlük, ami semmiképpen nem tartható. Ezek gyógyíthatatlan sebekké válhatnak egy idő után az épített örökség testén.

Nyilvánvalóan fel kell merülnie a szankciórendszernek is. Hogyan büntetné a kormányzat azon önkormányzatokat, helyhatóságokat, amelyek az épített örökség bizonyos részeit, egységeit elherdálják, adott esetben csúszópénzért, vagy ha nem is, olyan funkciótlan módozatokon, amelyek egyértelműen a közös nemzeti kultúrkincsnek a kijátszását, kiárusítását jelentik? Ugye, folytattunk már erről egy hosszabb vitát a nemzeti értékeinkről, a nemzeti vagyonról szóló előterjesztésük kapcsán, ahol egy olyan hányaveti lista került összeállításra, amelyről, mondjuk, a Lánchíd hiányzott. A magyar Parlament épülete szerencsére benne volt a nemzeti vagyon felsorolt leltárjában, de végül is nem a nemzeti vagyon került ott listázásra, hanem az állami vagyon, az állam tulajdonrészek bizonyos részei.

De látható, hogy ez önmagában nem alkalmas arra, hogy megvédje ezeket a kincseket azoktól a befektetőknek nevezett hiénáktól, akik megpróbálják rátenni a kezüket erre. A világon mindenhol így megy egyébként. A védekezés hatékonysági foka az, ami javítható. Az a helyzet, hogy az elmúlt évtizedek arra is fényesen rávilágítottak, hogy ha nincs egy társadalmilag elfogadott értékrend és egy olyan közösség emögött, amely a vérét is hajlandó áldozni ezért az értékrendért, akkor bizony nem elégséges határozati javaslatok vagy akár jogszabályok gyártása, sorozatgyártása vagy osztódással történő szaporítása. Hiszen elmondható az, hogy ezek a legjobb jogalkotói szándék mellett is a visszájukra fordulhatnak. Például abban az esetben, ha nincs egy önvédő közösség a hátuk mögött, amely, mondjuk, azt mondja, hogy az én kistelepülésemen, az én kis falumban nem vagyok hajlandó elviselni azt, hogy az a 300-400 éve ott álló kulturális emlékhely vagy nemzeti emlék privatizációra vagy kijátszásra kerüljön, és ott majd egy új cég egyszer, a lebontás után lakóparkot építsen. Erre azt kell tudni mondani, hogy nem. És amíg nincs meg az ilyen kijátszásokat megvalósító önkormányzatok, helyhatóságok szankcionálási lehetősége, addig azt kell mondjuk, hogy az épített örökség mindenféle határozati javaslattól függetlenül veszélyben van.

Tehát összefoglalva, amellett, hogy költségvetési forrásokat lenne szükséges rendelni az épített örökség védelme mellé, és egyáltalán a nemzeti örökség különböző tagjainak, fajtáinak megvédése érdekében, kijelenthető, hogy a szankciórendszeren is érdemes lenne dolgozni a tekintetben, hogy bárki, aki veszélyezteti ezt a rendszert, valamifajta visszatartó erővel találkozzon. Hiszen egy határozati javaslat nem lesz feltétlenül visszatartó erő a számára. Emellett pedig meg kell hogy találjuk azokat a funkciókat, amelyeket betölthetnek az érintett épületek. És itt nyilvánvalóan nem üzletileg hasznosítható funkciókra gondolunk, hanem olyanokra, amelyek által a köz számára ezek a leginkább hozzáférhetőek, és a legnagyobb társadalmi hasznosságot tudják kifejteni.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu