BALOG ZOLTÁN, az emberi erőforrások minisztere: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Úr! Kedves Lezsák Sándor! Valóban nagy történet ez, nagy, szép és magyar történet, ami nem nélkülözi a tragikus vonulatokat sem, de a büszke vonulatokat sem, azt az esélyteremtést, amire valóban büszkék lehetünk. Az én méltatásomban a tisztelet és a megbecsülés hangja szólal meg, hogyan merészelném értékelni azt, amit Lezsák Sándor itt az előbb elmondott.

Ha megengedi a Ház, akkor mégis fölolvasnék néhány nevet, hogy kik is voltak ott abban a sátorban, hogy a dolog tragikussága és büszkesége egyszerre megjelenjen: Lezsák Sándor, Bakos István, Bíró Zoltán, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Csoóri Sándor, Gombár Csaba, Pozsgai Imre, Konrád György, Püski Sándor, Kósa Ferenc, Lengyel László, Szabad György, Pomogáts Béla, Balczó András, Áder János, Cseh Tamás, Kubik Anna, Závada Pál és a végén Csengey Dénes, Czakó Gábor. Csengey Dénes, aki azt mondta: szeretnék két szót mondani, ez az egy kérdés pedig úgy hangzik, hogy hol vannak a fiatalok, hol vannak a húszévesek, hol vannak a harmincévesek - nem tudom, hányadik tanácskozás ez, amelyiknek én vagyok a legfiatalabb felszólalója -,s hát vegyétek már észre, hogy egy örökifjú volt csak ebben az országban, az Honthy Hanna volt, mi nem vagyunk örökifjak, a fiatalokat hívjátok meg legközelebb. Ezek az akkori fiatalok részben most itt vannak ebben a Házban, és így fejezzük ki az elismerésünket azoknak, akik ott voltak a sátor alatt. Sokan voltak, sokfélék, széttartó utak, de úgy gondolom, az üzenet a mai napig aktuális.

Most szeretnék mégis néhány gondolattal a folytatásról beszélni. Arról a folytatásról, amelyik a hajszálgyökerek folytatása, amelyik nem a nagypolitika összeborulása vagy éppen a különböző programok meghirdetése - hiszen abból számtalan eseményben lehetett részünk az elmúlt 22 évben -,s hanem azoknak az embereknek a tanításáról szeretnék beszélni, akik az elmúlt 25 évben ott újra és újra összegyülekeztek, már nem a sátorban, hanem abban a nagy kertben, azokban az épületekben: a néptanításról, a népfőiskolákról. Azoknak is szeretnék tiszteletet adni és köszönetet mondani, akik ott tanítottak és ott tanultak. Úgy gondolom, hogy nem túlzok, ha azt mondom, hogy több százezren fordultak meg ott az elmúlt három évtizedben, akik túlélték a politikai kudarcokat és tanultak azokból. Azt kívánom, hogy Kárpát-medence-szerte legyen folytatása annak a népfőiskolai munkának, ami ott Lakiteleken valóban arra tanít bennünket, hogy megfogadjuk Makovecz Imre gondolatait, amit éppen Lakitelek 20. évfordulóján fogalmazott meg. Azt mondta, hogy rendkívül radikális Lakitelekre volna szükség, amely pontot tesz annak a naivitásnak a végére, amely bennünket utolért.

Bizony, sok politikai naivitás ért bennünket utol az elmúlt 22 évben. Bízom benne, hogy az a népfőiskola, amelyik ott él és tanít, segít bennünket ezeknek a naivitásoknak a legyőzésében, egy valóban olyan reálpolitikában, amelyik megfogalmazódik a lakiteleki nyilatkozatban, hiszen az a mondat, hogy hiszünk abban, hogy a megújhodás erői széles körű összefogással kijuttatnak a válságból, sajnos, bizony ez az üzenet a mai napig érvényes.

Köszönjük a sátrat, köszönjük a sátor darabjait, és igyekszünk méltók lenni rá, és azt a radikális Lakiteleket egyszer majd azért meg kellene csinálnunk.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban. - Dr. Józsa István: Ajjaj!)

Forrás: parlament.hu