SZABÓ REBEKA (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A mai nap a FAO, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezete megalakulásának évfordulója és emellett - Romány Pál akkori mezőgazdasági miniszter javaslata nyomán - az élelmezés világnapja is.

Az 1945 óta létező FAO létrehozása annak beismerése volt, hogy a csupán piaci alapon működtetett globális élelmiszer-gazdaság törvényszerűen újratermeli az élelmiszerválságokat. Bár Magyarország már 1968 óta tagja a szervezetnek, jelenleg mégis afelé halad, hogy az élelmiszer-termelését kiszolgáltassa a piac és a politika kényének-kedvének.

Az utóbbi két évtizedben egyre inkább eltávolodtunk az élelmiszer-önrendelkezés és a föld mint közösségi erőforrás fölötti rendelkezés lehetőségétől. A torz nagybirtokok dominálta birtokszerkezetben a támogatások és kedvezmények zömét lefölöző agrár-nagyvállalkozók elsősorban exportra termelnek, és alig vesznek részt a vidéki népesség foglalkoztatásában, a magyar föld, a táji és a természeti értékek, valamint a gazdálkodási hagyományok megőrzésében. A vidéken élő tömegek elszegényedtek, kiszolgáltatottá váltak, és ezen a kormány intézkedései sokszor csak súlyosbítanak.

Az embert a földtől, a helyi termelőt a helyi fogyasztótól számos adminisztratív, pénzügyi és fizikai korlát választja el, a helyben élő családi gazdálkodók pedig a kormány ígéretei ellenére egyre távolabb kerülnek attól, hogy az élelmiszer-előállítás generációkon keresztül biztos egzisztenciát jelenthessen számukra. Pedig ez mindannyiunk számára ellenőrizhető, jó minőségű élelmiszert, gyarapodó vidéket, sokszínű, magas foglalkoztatási potenciálú agráriumot jelentene.

Az ehelyett zajlott politikai hűbérbirtokrendszer kiépülése Fidesz közeli földesurakkal, a napszámos- és cselédvilág újraéledése, a kistelepülések elnéptelenedése, agrárország létünkre az élelmiszerimport látványos növekedése kísértetiesen hasonlít arra a problémahalmazra, aminek megoldására annak idején a FAO-t létrehozták, holott a fenntartható mezőgazdaság igénye soha nem volt aktuálisabb, mint most, amikor az élelmiszerárak tartósan emelkednek, és a hazai lakosság egyre szegényedik. Az ország élelmiszer-önrendelkezése nemzetbiztonsági kérdés, és a kis léptékű önellátás, a belső piac kihasználása egyben gazdasági lehetőség is.

A FAO legfrissebb jelentése szerint magas élelmiszerárakra és szélsőséges áringadozásokra számíthatunk továbbra is. Mivel a szegényebb emberek becslések szerint jövedelmük akár 80 százalékát élelmiszerre költik, az élelmiszerárak emelkedése kulcstényező a szegénység fokozódásában. A Heves megyei Tarnabodon például idén augusztusban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat az önkormányzat kérésére osztott élelmiszert: a nyolcszáz lakosú községnek - ahol mintegy hatszázan élnek segélyből - üres a kasszája. Sok olyan kistelepülés lehet még, ahol hasonló helyzet alakulhat ki a jövőben, ha nem erősödik meg a helyi élelmiszer-termelés.

Ugyanakkor jó példa az önellátásra a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Rozsály, amely már a rendszerváltás után az önfenntartás útjára lépett: mindent maga termel, és maga állít elő. A rozsályi minta lényege, hogy egy település a szükséges alapvető élelmiszert maga termeli, a fűtéshez szükséges hőt is maga állítja elő úgy, hogy csak helyi vállalkozókat foglalkoztat.

A fenntartható élelmiszer-termelést segítő civil kezdeményezés a Gyümölcsész Hálózat is, ahol a tájfajták megőrzése, a részvételi nemesítés gyakorlatának fenntartása és terjesztése zajlik. Fontos a szövetkezés támogatása is, például a Szövet mintájára, amely hatékonyan segíti a Tisza menti településeken élő gazdálkodókat a termékeik értékesítésében. Stratégiai fontosságú cél a vetőmag-önrendelkezés biztosítása, az agro-biodiverzitás megőrzése, amelyeknek ugyanolyan alkotmányos értékeknek kellene lenniük, mint a magyar mezőgazdaság GMO-mentességének. Az előbbieket mégis hiába keressük az alaptörvényben, ugyanúgy hiába, mint a helyben élő családi gazdálkodók valódi előnyben részesítését a pályázati és támogatási rendszerekben vagy a birtokkoncentrációt hatékonyan fékező eszközöket a most készülő földtörvényben.

A fentiekből tehát látjuk, hogy szerencsére vannak jó civil kezdeményezések részvételi alapú termelő és értékesítő szövetkezetekre vagy a helyben megtermelt élelmiszerek feldolgozására. Azonban a magyar élelmiszeripar lábra állítása, a termelési együttműködésekbe tömörülő kisebb gazdaságok elterjedése és megerősödése, a szövetkezés támogatása, magasabb hozzáadott értékű termékek integrált előállítása és értékesítése nélkül sem megfelelő jövedelmet biztosító agráriumot, sem az ország biztonságos élelmiszer-ellátását nem lehet megvalósítani.

Ezért ha továbbra sem ezekre a célokra koncentrál a kormány, néhány újabb aszálytól és tőzsdeválságtól sújtott év utána akár mi is a FAO kríziskezelésére szorulhatunk, vagy arra, amire már ma is akad példa, hogy nemzetközi szervezetek segélyként juttassanak élelmiszert magyar családoknak, miközben a mi feldolgozatlanul exportált termékeinkből péksütemény vagy húspástétom készül Európa valamelyik gazdagabb országában.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az LMP padsoraiból.)

Forrás: parlament.hu