DR. MOLNÁR ATTILA (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy elsőként Csicsay Áron ebedi lakos visszaemlékezését idézzem fel.

"Amikor a dédmamámat erről faggatom, elkezd sírni. Csak annyit mond: szörnyű volt. Majd nehezen folytatja a mesélést. Ő is ott volt az utolsó este a rakodásnál. Ebedről a szülői házból, amit lehetett, azt teherautókra rakták. Bútorokat, ágyneműt, ruhákat, edényeket. Húsz családot vittek az első transzporttal. Szinte szótlanul rakodtak, senkinek nem volt kedve beszélgetni. Igyekeztek minél több dolgot elvinni, sőt kedves emlékeket is. A teherautó a párkányi állomásra ment, ahol átrakodtak a vagonokba. Itt már mindenki sírt, zokogott. Dédmama, a szülei és a testvére, Feri bácsi egymás nyakába borultak és sírtak. Dédmamám így folytatta tovább a szomorú történetet. Miután elvitte őket a vonat, visszagyalogoltam Ebedre a házunkhoz. Tudtam, hogy az egész ház üres, egyedül a kutyát nem tudták elvinni, mert félelmében elbújt. Leültem a konyha lépcsőjére, ez még látható a fényképeken, fejem az ölembe hajtottam, és zokogni kezdtem. Olyan érzésem volt, mintha mély álomba sírtam volna magam. Arra ébredtem, hogy a kutyánk nyalogatja a kezemet. Felkeltem, próbáltam magammal csalogatni Muzslára, de megrettent, és nyüszítve visszaszaladt a kertbe. Soha többé nem láttam. Becsuktam magam mögött a kiskaput, ahogyan mifelénk mondják, a verőckét. Az utca üres volt, sehol egy teremtett lelket nem láttam. Nem csak kívül éreztem ürességet, azon a napon a lelkemet rabolták ki. 1948. október 24-ét írtunk."

Csicsay Áron ebedi lakos visszaemlékezése volt, amit felolvastam önöknek, képviselőtársaim.

Ahogy ismerjük a szakirodalmat ebben a témában, köztudott, hogy Benešék már a második világháború alatt mindvégig bíztak abban, hogy majd a szovjetek mintegy kisöprik a felvidéki magyarokat, de miután ez láthatóan nem sikerült, jött a megfélemlítés és az egyoldalú deportálás. Ez leginkább az 1945. április 5-ei kassai kormányprogramban vagy azok egy jó részét képező úgynevezett Beneš-dekrétumokban érhető tetten, a kollektív bűnösség elve, az állampolgárságtól való megfosztás és tényleg az a brutális megfélemlítés és egyoldalú deportálás, ami jellemezte ezt a korszakot.

Diplomáciával nem sikerült ezt elfogadtatniuk, ezt mindannyian tudjuk, innen jött az úgynevezett lakosságcsere-egyezmény 1946. február 27-én. Lakosságcserének nevezzük, meg hívjuk mi is, de akik ezt átélték, azok tudják, hogy egy egyoldalú brutális kitelepítésről volt szó. Több mint százezer embert telepítettek ki embertelen körülmények között abban az időszakban, aki megkapta az úgynevezett fehér lapot, annak már nem volt menekvés, és a kitelepítés sorsára jutott.

Képviselőtársaimban joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért pont jómagam terjesztettem be ezt a határozati javaslatot, miért pont komáromi képviselőként vagy akár Komárom polgármestereként karoltam fel ezt az ügyet, és engedjék meg, képviselőtársaim, hogy ezt fel tudjam idézni önöknek, igyekszem rövidre fogni, egy másik visszaemlékezést is felolvassak önöknek, hiszen így egyértelmű lesz, hogy Komárom miért játszik fontos szerepet a felvidéki kitelepítések, kitelepítettek életében.

Keller Tiborné Komjáti Anei visszaemlékezését szeretném most idézni önöknek. "1947. szeptember 10-e szomorú nap számunkra. Bár még gyermek voltam, de emlékszem arra a szomorú napra, amikor szétszedték családunkat. Mi az édesapám szüleivel laktunk egy családban, teljesen egy háztartásban. Édesapám édesanyámmal és két lánygyermekükkel együtt ki lett telepítve. A katonák rakták teherautóra, majd tehervagonokba minden ingóságunkat. A nagyszüleimnek nem volt fehér lapjuk, úgy ők ott maradtak a lakásban. Az én szüleim pedig édesanyám szüleivel együtt lettek bevagonírozva, mint az állatok. Egy hétig jöttünk, mert a szerelvényt sok helyen félretették. Nem tudtuk, hová megyünk.

Húgom csak két és fél éves volt, sírt, hogy hazamegy, és elvitték, hogy legalább a kicsi aludjon nyugodtan. Édesapám megtudta, hogy éjjel indulunk. Ekkor egyik lovát kivezette, és lóháton elment a húgomért az ő szüleihez. Az alvó húgomat majdnem ott kellett hagyni. Ekkor tudtuk meg, több kicsi is otthon aludt. Kihozták a kicsiket, és szinte jött az egész falu népe. Most is hallom a sok sírást, ami akkor éjjel volt. Mindenkinek ott voltak a testvérei, rokonai.

A bonyhádi állomásra kerültünk egy hét vándorlás után. A vagon oldalára ráírtak egy bonyhádi címet. Minket, gyermekeket elvittek keresztszüleinkhez, mert ők akkor már Bonyhádon laktak. De mint mindig, ott is volt olyan ember, aki megfizette és elintézte, hogy az övé legyen a birtok, hogy ne vigyék messze a várostól. Így mi Keménybe kerültünk. Hetekig ládában állt minden az udvaron. Nem csomagoltunk ki, mert úgy gondolták nagyszüleim és szüleim, hogy mi hamarosan vissza tudunk menni, de sajnos ez nem történt meg. Többszöri kérvényezésre sem sikerült visszatelepülni. Mi nagyszüleimmel együtt 14 tehervagonnal érkeztünk meg. Pákozdi nagypapámnak volt cséplőgépje, ezért ő kuláknak lett az ötvenes években nyilvánítva. Ez el is vitte minden vagyonunkat. Sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.

1962-ben eljöttünk Komáromba. Sajnos ekkor már csak egy pótkocsis teherautóra volt szükségünk. Még az éves termésünk is rajta volt. Így elszedtek tőlünk mindent. Itt mindent elölről kezdtünk, és legalább az vigasztalt, hogy sajnos nagyszüleim 1968-69-ben meghaltak, de sokszor hallottam tőlük, hogy legalább a szülőföldhöz közelebb kerültünk. Soha ezt a borzalmas kitelepítést el nem fogom felejteni, pedig már megöregedtem, de most is hallom a sok sírást, és látom azt a sok fájdalmat. Nagyszüleim és szüleim szemében voltak."

Keller Tiborné Komjáti Anei, Anci néni most is jó egészségnek örvend, és Komáromban él. Ő úgy fogalmazott, hogy sajnos már nagyszülei nem élnek, de legalább a szülőföldhöz közelebb kerültek, hogy visszaköltözhettek Komárom városába.

Van nekem egy nagyon jó kedves barátom, aki úgy fogalmazott az Alföldről visszatelepülésük után, hogy azért jöttek vissza Komáromba - ahol egyébként külön utcarészek is vannak nálunk, ahol Kisszentpéternek hívják vagy Naszvadnak, ahol nagyon sok kitelepített család él -, ők azért jöttek vissza, és ezt hallotta mindig a szüleitől: tudod, fiam, legalább a Szent András-templom két tornyát láthassam, amikor kimegyek az udvarba, a kertbe.

Tehát ezért is azt gondolom, hogy Komárom, és azért is, mert Komáromban a Kecskés László Társaság - amelyik a nevét egy komáromi helytörténészről kapta, aki szintén egyébként kitelepített család tagjaként élte át az eseményeket - mint civil szervezet több mint egy évtizede szervezi már meg Komáromban a felvidéki kitelepítettek és deportáltak országos találkozóját. Így Komárom városa a felvidéki kitelepítettek emlékvárosának is tekinti magát. Olyannyira, hogy a Monostori Erődben, amit képviselőtársaim is ismerhetnek, hiszen egy egyedülálló építészeti alkotás a Monostori Erőd Komárom városában, ott már a felvidéki kitelepítettek emlékművét is felavathattuk, és minden évben ott tudunk emlékezni, mindig más-más kitelepített felvidéki falu lakosságával.

(22.30)

Tehát ezért is tartom fontosnak, hogy ez a kezdeményezés elsősorban a civil szervezetek részéről érkezett. És itt nem is csak elsősorban a komáromi civil szervezetekre kell gondolni, hiszen nagyon sokan kerestek meg például Békéscsabáról vagy éppen a már előbb említett Bonyhádról is, ahol jómagam is jártam a kitelepítettek közösségénél. Nagyon sokan kérték azt, hogy ha lehet, akkor az Országgyűlés egy ilyen szimbolikus döntést is hozzon meg.

Mindenhol elmondtam, ott is elmondtam, és itt is elmondom képviselőtársaimnak, hogy tudom, ez csak az első lépés ebben az ügyben, és tényleg szimbolikus jelentőségű lépés, hogy legalább ezt megtegyük, mert ezt is elvárják tőlünk azok az emberek, akik átélték ezt a brutális kitelepítést. Tudom, hogy ezt követnie kell majd egy következő lépésnek is, hogy az úgynevezett csorba-tói egyezményben foglaltaknak eleget tudjunk tenni, és bizony a kárpótlás, az anyagi kárpótlása is megszülethessen majd a felvidéki kitelepítetteknek. Korábban Vantara Gyula képviselőtársam nyújtott be egy azonnali kérdést ebben a tárgyban, és erre államtitkár úr azt a választ adta, hogy a kormány lekötelezett ebben az irányban, hogy minél előbb napirendre tűzze a kárpótlás ügyét. Bízom abban, Rétvári államtitkár úr ebben meg tud majd erősíteni minket, hogy a kormány foglalkozik ezzel a kérdéssel.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztában vagyok vele, hogy az átélt, megélt sorsokon változtatni már nem tudunk, de emlékeznünk és emlékeztetnünk, úgy gondolom, valamennyiünk kötelessége. Ezért tisztelettel kérem önöket, hogy szavazataikkal támogassák a határozati javaslat elfogadását.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu