TUKACS ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Urak! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Három év után nagy valószínűséggel illendő és lehet rátekinteni arra, hogy az egészségügyben történő átalakulások milyen eredménnyel jártak. Akkor, amikor szemügyre vesszük az átalakulások eredményét, elszomorító jelenségekkel találkozunk: részben azért, mert az egészségügyi ágazat szenvedett el egy olyan nagy mértékű forráskivonást, ami három év alatt mintegy 300 milliárdra tehető, részben pedig azért, mert a csodafegyvernek tekintett államosítás nem hozta meg az eredményét. Nem hozta meg az eredményét, hiszen egyfelől káoszt teremtett a szférában, másfelől pedig változatlanul tovább folyik az intézmények eladósodása. Ezt a folyamatot apró, de nem jelentéktelen döntések is tetézik. Utalnék arra, hogy a kórházak egyes becslések szerint mintegy 100 milliós veszteséget szenvednek el amiatt, hogy nem a számlavezető bankjaiknál, hanem az Államkincstárnál kötelező vezetni számláikat.

Akkor, amikor az egészségügyi ágazat helyzetét értékeljük, a legszembetűnőbb a szakemberek elvándorlása. Orvosok és szakdolgozók döntenek a sorsukról a lábukkal, és keresik a boldogulásukat hazánkon kívül. Arányuk, számuk nem változott az elmúlt időszakban. Akkor, amikor a felelős államtitkárság erőfeszítéseket tett azért, hogy bért, bértöbbletet juttasson az orvosoknak és szakdolgozóknak, tulajdonképpen nem azt a célt erősítette, hogy itthon kell tartani a gyógyító embereinket, hanem inkább csak pacifikálta ezt a területet, megpróbálta a szférából jelentkező, igen kritikus hangokat mérsékelni.

Nem lehet elég szót ejteni arról, hogy a kötelező nyugdíjazás mennyit árt az egészségügyi szakmának, mennyit árt azoknak az intézményeknek, ahol a kötelező nyugdíjba vonulás, illetve a munka és a nyugdíj közötti választás nem került feloldásra, nem került megszüntetésre. Bár logikusnak látszott az, hogy az egészségügyi ágazatban, ahol a szakemberhiány óriási, ezt a döntést vagy felfüggesszék, vagy semmissé tegyék, vagy valamilyen módon oldják ezt a jelenlegi kérelmezős-elbírálós, csepegtetve döntéseket hozó rendszert, ennek ellenére a kötelező nyugdíjba vonulás intézménye, mintegy 6500 embert érintve, maradt az egészségügyi ágazatban.

De ami leginkább rossz a betegek szempontjából, az a várólisták növekvő sora. Az a 60 napon túli, illetve kötelező várólista, amely első ránézésre mintegy 70 ezer embert tartalmazott, aztán, amikor sikerült az adatokat egymással összefuttatni, már csak 54 ezret, és közben valami furcsa és elképesztő módon kiderült, hogy olyanok is vannak, akik bár szerepeltek ellátásban, de nem szerepeltek vagy szerepelnek ezen a listán. Ezek a várólisták azok, amelyek térd-, csípőprotézis, szürkehályog esetében óriásira nyúltak, és a betegek szempontjából nem kevésbé elhanyagolható, hogy a diagnosztikai eljárásoknál is igen-igen hosszú időt kell várni arra, hogy megszülessen az a diagnózis, ami alapján gyógyulhatnak.

Nem ejtenék szót hosszasan arról, hogy az önkormányzatok az alapellátás ügyeleti kötelezettségével mennyit szenvednek anyagi okokból, és milyen nehéz ezt számukra megoldani. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy nemcsak a fekvőbeteg-ellátásban, hanem az alapellátásban is jelentkeznek gondok.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Akkor, amikor az egészségügyi ágazatot néhány más ügy mellett közös és nemzeti ügynek tekintjük, akkor a javaslatunk ebben változatlan. Meg kellene kötni azt a szakmai és politikai konszenzust, amely elvezethet odáig, hogy abban az ágazatban, ahol nem lehet négyévenként, kétévenként rángatni a szekér rúdját, közös és együttes vélemények alapján szülessen meg egy olyan egészségügy, amely a betegek érdekét és gyógyulását szolgálja.

Elnök úr, köszönöm a lehetőséget. (Pál Béla tapsol.)

Forrás: parlament.hu