DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Igen tisztelt Előterjesztő Képviselő Úr! Államtitkár Úr! Ennek a törvénymódosításnak vannak olyan részei, amelyekről érdemes és értékes vitát lehet folytatni, amelyekről fontos beszélni, és vannak olyan részei, amelyek sajátos megközelítésűek, és látni kell, hogy valójában mi van mögötte. Nézzük először az első részt!

Az nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközileg, Európában szinte minden kulturális politikánál felmerülő probléma, amiről a beadványt, a törvénymódosítást benyújtó képviselő urak gondolkodnak, történetesen azon, hogy hogyan lehet mobilabbá tenni, ilyen értelemben tehát jobban szem elé vinni azokat a műtárgyakat, műtárgycsoportokat, értékes és szép múltunk részét képező nemzeti kincseinket, amelyeket a bemutatótermek, a kiállítások, legyenek azok alkalmi vagy állandó kiállítóhelyek, egyszerűen nem tudnak bemutatni.

Érdemes felfigyelni arra, hogy nemcsak országokon belül, hanem országok között is teljesen új mozgás figyelhető meg. Nem túlzó itt a hasonlat, hiszen a magyar kulturális múlt tárgyi emlékei kiállják az összehasonlítás próbáját - amiről fogok majd néhány mondatot mondani -, miközben nemzetközileg, illetve az adott ország belső szakmai közvéleményében annak idején ez nagy vitákat váltott ki. Franciaországban hónapokon keresztül vitatkoztak azon, amikor a Louvre vezetése először úgy döntött, hogy külföldi, ráadásul Franciaországtól távoli országokba a Louvre - amelynek, mint tudott, minden egyes műtárgya a Francia Köztársaság tulajdona - hosszú időre, valóban több évtizedre külföldre kérés esetén elviszi, ott az az intézmény, amely ennek bemutatására épül, a Louvre nevet viselheti - ezek természetesen raktárakban, a Louvre lerakataiban levő csodálatos műtárgyak -, ezért cserébe a francia állam, a francia kulturális politika, illetve a Louvre igen jelentős ellentételezést, pénzt kap. Vannak ugyanis olyan országok, amelyeknek a nemzetközi értelemben is figyelemre méltó kulturális javai csekélyebbek, a pénzük viszont több. Így jön létre Abu-Dzabiban és Dubajban az elkövetkező fél éven belül Louvre.

Néhány nappal ezelőtt ezért döntött úgy Róma városának szenátusa Róma nemrég megválasztott polgármesterének a javaslatára, hogy Róma város, ilyen értelemben az Olasz Köztársaság tulajdonában levő, ám raktárakban őrzött csodálatos műtárgyakat hasonló célra, a tulajdonjog megváltoztatásának még csak a kísérlete nélkül is megpróbálja előtérbe hozni. E vita keretében hadd hívjam fel a figyelmüket arra, hogy miközben nagy római múzeumokban, a Róma területén levő múzeumokban, például a Vatikánban is milliós a látogatottság, ezeket a csodálatos műtárgyakat, amelyek egyszerűen már nem férnek el például Róma városában a Capitoliumon, a XIX. században épített római gázgyár telepén mutatják be, ahol ezres nagyságrendű a látogatás, miközben világklasszis dolgokat lehet látni.

Ezért tehát annak a felvetése, hogy a mi országunkban raktárakban porosodó, az országunk tulajdonjogát megkérdőjelezhetetlenül képző műtárgyak valamilyen módon bemutatásra kerüljenek, ezek mobilitása oldódjék, egy figyelemre méltó gondolat. Ennek a részleteiről érdemes beszélni, lehet és kell csiszolni. Azt gondolom, hogy a vita során erről még lesz szó, de annak felvetése, hogy egyébként megkérdőjelezhetetlenül a magyar állam tulajdonából ki nem kerülhető értékek mobilitása nőjön, ez beleilleszkedik abba a nemzetközi vitába, amiről az előbb szót ejtettem. Tehát én ezt nem tartom sem tabunak, sem istenkísértésnek; ez egy, a modern európai kulturális politikákat komoly kérdés elé állító feladat.

Arról itt érdemes szót ejteni, hogy sajnálatos módon igenis van arra példa, méghozzá az elmúlt két év történetében, hogy egy nagyszerű, szakmai értelemben is világszínvonalon megrendezett itáliai kiállítás - ezt Arezzo városa rendezte - kért Magyarországról műtárgyat, a magyarországi műtárgyat - ez egy egyébként megyei múzeum tulajdonában, illetve őrzésében lévő műtárgy - a múzeum igazgatója szakmai alapon kölcsönadta volna, majd az igen tisztelt kormánypárti frakció soraiban ülő adott megyei közgyűlési elnök ezt letiltotta, a múzeumigazgatót, akinek aztán mindenféle szakmai végzettsége volt, ezért kirúgatta, sikerült barbár módon nem kölcsönadnunk teljesen szabályos kérésre műtárgyat Itáliába, amit egyébként meg is háláltak, mert miközben Angliából, Franciaországból, az Egyesült Államokból, Spanyolországból ott álltak a műtárgyak, nekünk csak egy üzenet jött, hogy tőlük soha többet ne is kérjünk semmit.

(21.40)

Ez a valóság. Ez nem valami fiktív elképzelés; nyilván személyre, névre, esetre pontosan utánanézhető, hogy miről beszélek.

A másik része az eddigi vitában is elhangzott gondolatoknak a szakirányú végzettségnek mégiscsak valamilyen oldása. Államtitkár úr azt mondja, én hajlandó vagyok elhinni, háromszor azt mondta itt a képviselő asszonynak, hogy nem, hogy történetesen itt egy jogharmonizációról van szó, különböző jogszabályok közötti egység megteremtéséről.

Bár kevesen vagyunk, jegyzőkönyv mégis készül, a pulpituson elnök ül, ez a Magyar Országgyűlés formálisan is teljesen hivatalos ülése. Egy képviselő asszony felszólalására az hangzott el, hogy történetesen nincs itt semmi a háttérben, nincsen semmilyen személyi kombináció a háttérben, csak egyszerűen különböző szintű jogszabályok között az egység megteremtése.

Az államtitkár úr elmondta háromszor a kétkedését bejelentő képviselő asszonynak a felvetésre, hogy nem. Én az államtitkár úrnak hiszek. De ha a közeljövőben mégis azt hallom, hogy mondjuk egy kiemelt kulturális intézményünk éléről a saját kinevezési idejét még be nem töltött vezetőt leváltják, és helyére egy szakirányú végzettséggel még nem rendelkező, ám kormányzati tapasztalattal, ha nem is hosszú időn keresztül, de már tapasztalatra szert tett embert tesznek, akkor önök nagyon kellemetlen helyzetbe kerülnek.

Azt akarom tehát mondani, hogy itt vagyunk most a Magyar Országgyűlés képviselői közül durván tízen. Ott elnök elnököl a tisztikarral. A jegyzőkönyv megörökíti. Ha mégis, valamilyen véletlen kapcsán, mert ne is legyen tudatos kultúrpolitikai, eredendő elképzelés mögötte, de ha mégis azt halljuk az elkövetkező hetekben, ebben a naptári évben, az elkövetkező hónapokban, hogy valamelyik kiemelt kulturális intézményünk vezetőjét, még mielőtt letelne az ő kinevezése, önök leváltják, és szakirányú végzettséggel mégsem rendelkező, ám az önök kormányában vagy kormányzati rendszereiben sajátosan rövid ideig, de mégis teljesítő ember kerül oda, akkor a szavahihetőségük nagyon nehéz helyzetbe kerül.

Az, amit mondtam, végig feltételes mód volt. Mert én annak hiszek, amit az államtitkár úr itt, mindannyiunk előtt három, egyszerű és jól érthető, egyébként ugyanazon magyar szóval, történetesen: nem, elmondott nekünk itt, a Magyar Országgyűlés képviselőinek. Legyen így!

A feltételt még egyszer nem mondom el, és akkor kérjük annak elismerését, hogy következménye kell legyen, hogy bár önök mégis tudnak valamit, mégis készülnek valamire, de önök az Országgyűlésben, itt azt mondják, hogy ez nem így van.

Még egyszer erősítsük meg: úgy van, hogy ez egyszerűen jogtechnikai kérdés. Rendben. Pont. Ez egy kijelentő mondat. A kondicionális mondataimat meg nem gondolom most megismételni, de a jogot fenntartom magamnak, hogy minden szinten, ha ez mégsem így van, itt ebben a teremben és külső termekben is a szakma előtt, akkor ezen, jelenleg még feltételes mondataimat kijelentő mondatra váltva, következményekért fogjak kiáltani.

Végezetül: önök döntenek úgy, hogy milyen formát választanak egy törvénymódosításhoz, hogy ezt a kormány terjeszti be, mivel államtitkár úr elmondta, hogy gyakorlatilag teljes az egység a beterjesztő képviselők véleménye és a kormányzat álláspontja között. Ennek akkor nyilván nem tartalmi, hanem valamiféle más szempontja, hogy egyéni képviselői módosító indítványban terjesszék be. Mivel valóban ismerjük mindannyian ennek a beadási technikának a körülményeit, sok szót erre kár vesztegetni.

Azonban az kétségtelen, hogy a képviselői indítvány révén az Országgyűlés képviselője kéri az Országgyűlést, hogy szakmai körökben igazából ezt előzetesen ne egyeztessék, hiszen nincsen kötelesség. Míg hogyha a kormány terjeszti be, akkor szükséges a legkülönbözőbb társadalmi érdekegyeztetés. Szerintem ez nem teremt bizalmat. Ilyet akkor csinál egy kormány, hogyha sokkal gyorsabban akar elfogadtatni valamit, mint az általánosan elfogadott kormányzati beterjesztés esetén szükséges egyeztetés miatti, természetesen hosszabb idő. Nem teremt bizalmat sem szakmai szervezetekben, sem abban a szakmában, amelynek érdekérvényesítő képességéről mindannyian tudunk. De itt azért mégiscsak régészektől kezdődően, könyvtárosokon, levéltárosokon át fontosnak tartották volna, hogy erről beszéljenek, és minthogy én is olvastam, és tudok arról, hogy az államtitkár úr elment a szakszervezethez, következésképpen nincsen olyan szándék, hogy velük ne beszéljenek. Akkor igazából a motiváció mégiscsak az, hogy ezt az időben pörgessék föl. Nem biztos, hogy ez kormányzattechnikailag több előnyt jelent, mint amennyi hátrányt hoz a későbbiekben.

Összefoglalva: sikerült egymás mellé tenni két olyan kérdést, amiből az egyikben finomítások mellett akár egyetértés is kibontakozhatott volna, hacsak valaki nem akarja a fejét a homokba dugni. Látjuk, hogy mi folyik a világban, de leginkább Európában. És azt kell mondjam, hogy igenis dicséretes, hogy egy ilyen kérdést felvetnek. Nagyon rendben van. A másik kérdésben azonban nem lesz egyetértés, és minthogy ez egy törvénymódosítás, ezért nincsen olyan megoldás, ami, hogyha csiszoljuk is az első kérdéskört, elfogadhatóvá teszi a törvénymódosítás egészét.

Nem vagyok benne biztos, hogy miközben egy viszonylag szűk kört érint, felfigyeltek arra, hogy összhangba hozzák kulturális elképzeléseiket a magyar felsőoktatás nyújtotta lehetőségekkel. Az a helyzet ugyanis, hogy önök azt mondják, hogy itt oldanak bizonyos lehetőségeket vagy kötelezettségeket, és a későbbiekben a kinevezett személy majd ezt két év alatt így vagy úgy pótolja. Ha egymás mellé teszik azonban ennek a szférának, már az adott kulturális szférának az összes lehetőség szerinti kinevezési, vezetői pozícióját, meg a magyar felsőoktatás nyújtotta lehetőségeket, történetesen két év alatt megszerezhető szakirányú végzettséget, magyarul mesterképzést, akkor fogják látni, hogy van olyan típusa, ami nem megszerezhető Magyarországon. Előállhat olyan helyzet, amikor önök kineveznek valakit, és erre a magyar felsőoktatás, ami kötelezettséget előírnak, nem ad biztosítékot.

Ennek megfelelően fogunk szavazni.

Az elnök úr türelmét köszönöm szépen. (Karácsony Gergely tapsol.)

Forrás: parlament.hu