DR. FÓNAGY JÁNOS nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Úr! Engedje meg, hogy én messzebbről kezdjem. A második világháború kohászati felfutása után a nagy acéltermelő vállalatok ‑ Egyesült Államok, Anglia, Nyugat-Európa ‑ gyakorlatilag az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig rendkívül keserves módon és mind a mai napig ható társadalmi következményekkel sok tucat kohászati vállalatot zártak be. Az a 27 pennsylvaniai üzem, amellyel az Egyesült Államok megnyerte a második világháború anyagcsatáját, a hatvanas évek közepére kivétel nélkül mind bezárt, és Pennsylvania csatlakozott ahhoz az úgynevezett Appalache-zónához, amely a gazdag Amerika szegény övezetét képezte és gyakorlatilag képezi mind a mai napig.

A magyar kohászatnak három nagy bázisa volt, ön is tudja, a két északi kohó, Ózd és Diósgyőr, valamint Dunaújváros. Diósgyőr és Ózd 180-200 éves termelési múlttal rendelkezett, gyakorlatilag nyugat-európai gépbázison állt, míg Dunaújváros az ötvenes évek fejlesztésére, alapvetően a Dunán felhozott, annak idején szovjet pátvasércen és szovjet gépbázison alapult.

A három cégnek nem volt azonos a gyártási struktúrája. Dunaújváros alapvetően laposárut, tehát lemezt gyárt. Zárójelben: a technológiája olyan volt ‑ és mind a mai napig olyan ‑, hogy nem tud mélyhúzott lemezt csinálni, tehát gépkocsi-karosszéria előállítására alkalmatlan, hanem egyéb lemezipari alapanyagot tud biztosítani. Diósgyőri volt a gépipar alapanyaga, ózdi pedig az építőiparé. Mind a háromnak a sorsát tudjuk, a két északi kohóét sajnos már csak múlt időben.

Amikor azt mondtuk és mondjuk mind a mai napig, hogy a dunaújvárosi vasmű ‑ a nevét szándékosan nem mondom, mert már sok neve volt az elmúlt pár évben ‑ nagyon fontos az ország számára, fontos természetesen az ott dolgozó, még mindig jelentős számú munkaerő számára, fontos a beszállítók számára és fontos azért, mert Magyarország utolsó teljes vertikumú metallurgiai üzeme volt, ráadásul egy dunai kikötővel, ami a másik kettőnél nem volt meg.

A két északi kohónak a kaput ‑ bármilyen furcsának tűnik most ez a történelmi visszapillantás ‑ alapvetően Trianon tette be, amikor elválasztották őket a felvidéki vasérc- és mészkőbányáktól, és mind a két cég arra kényszerült, hogy keletről, sok ezer kilométerről hozza az egyébként dúsításra szoruló pátvasércet, és a messzi távolból hozza be a kohászathoz szükséges energiát.

A magyar közvélemény és az itt ülő kollégáim számára mondom, hogy ma az acéltermékek 80 százaléka energiaköltség, csak 20 százaléka minden más, tehát az alapanyag, a bérköltség és ehhez hasonlók. Tehát azért mondom, hogy ez alapvetően egy technikai kérdés.

A Dunaferrnek a megmentésére ‑ és ezt köszönöm, hogy ön is elismerte ‑ a magyar kormány, a jelenlegi magyar kormány az elmúlt másfél-két évben is jelentős energiát és igen jelentős pénzeszközöket fordított.

Tisztelt Képviselő Úr! Nem válogatunk a befektetőkből, nem tudunk; ma a világ nincs abban a helyzetben, hogy acélipari befektetőkben válogasson. A kassai acélművet hosszú bolyongás után jelenleg az amerikai U.S. Steel birtokolja. Gyakorlatilag ami stabil kohászat, az a Közel-Keleten a miszurátai acélmű, amely egyébként például a teljes európai vasútisín-gyártást biztosítja, vagy pedig a papíron ugyan részvénytársaság, de gyakorlatilag évtizedek, évszázad óta állami tulajdonban lévő Voestalpine, tehát az osztrák vasmű.

A Dunai Vasmű megmentését most is egy nagyon fontos dolognak kezeljük. Most is azon igyekszünk, hogy találjunk befektetőt. Az indiaiaknak mintegy 50 vállalata van a világban, joggal bíztunk benne. (Az elnök megkocogtatja a csengőt.) Azt kell mondanom, hogy csalódnunk kellett nekünk is. (Az elnök ismét csenget.) Keressük az újabb befektetőket, és bízunk benne, hogy meg is találjuk. Köszönöm a türelmét, elnök úr. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu