HERÉNYI KÁROLY (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Vendégek a karzaton! A mai rendkívüli vitanap témája a munka világa. A munka világa, amelynek közvetve vagy közvetlenül szinte minden honi polgár érintettje. Vagy mint munkavállaló - ők vannak a legtöbben -, vagy mint munkaadó, vállalkozó és sorolhatnám tovább. Tehát olyan téma ez, amely joggal tarthat számot széles körű társadalmi érdeklődésre. Különösen érdekes terület ez most, közvetlenül az önkormányzati választások előtt, hiszen eme vitában az ellenzék nagyokat tud csördíteni a szerinte tehetetlen, szociálisan érzéketlen kormányra. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Úgy van!)
Az ellenzék szociálisan érzékeny szónokai még a száz nap letelte előtt számon kérik a kormányon programját. Ez rendben is van. De nemcsak a kormányét, hanem, ahogy tegnapelőtt tették, a sajátjukat is a nyugdíjak esetében. Az ellenzék teszi a dolgát, és ez így van rendjén. A baj csak az, hogy néhány hónappal ezelőtt még önök voltak döntési helyzetben, önök kormányoztak. Számomra a mai vita azt jelzi, hogy a volt kormányzó pártok a polgárok emlékezőképességét kissé alulbecsülik. A sajátjukét, amely viszont meglehetősen szelektív, túlértékelik.
A következő rövid visszatekintés, amely a mostani kormány örökségét jelenti, nem a polgárokat akarja emlékeztetni az elmúlt négy esztendő megpróbáltatásaira, hiszen ők ezekre jól emlékeznek. A tisztelt ellenzéki képviselőtársaim tudatalattijából kívánom előcsalogatni a kormányzati emlékfoszlányokat.
Az előző évek, az előző négy esztendő a jövőt nehezítő politika évei voltak. A magyar gazdaság 1997 végére került abba a helyzetbe, amiben 1994 tavaszán volt. Mindezt elérhette volna vagy tarthatta volna 1995-ben is, ha az akkori kormány helyzetértékelése nem lett volna téves, ha háromnegyed éves tétovázás után nem vág bele egy indokolatlan megszorító gazdaságpolitikába, amelynek csúcsát a Bokros-csomag jelentette. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból.)
Az 1994-es és az 1998. évi várható helyzet között azonban azonos vagy hasonló makroszámok mellett három lényeges különbség van. Nevezetesen az - és ezt Kiss Péter képviselőtársam figyelmébe ajánlom -, hogy a lakosság 90 százaléka ma sokkal szegényebb, 10 százaléka viszont sokkal gazdagabb, mint 1994-ben volt. Lássuk be, ez azért mégsem írható az eddigi kormány több mint kéthónapos számlájára! Vagyis a nemzeti jövedelmet az elmúlt négy esztendőben antiszociálisan osztották el. Másodjára az elmúlt esztendőkben csak hosszú idő alatt pótolható veszteség érte az ország polgárait, a nemzet gazdaságát. A harmadik, a legsúlyosabb különbség pedig a családok helyzetében tapasztalható. Erről szeretnék egy kicsit bővebben beszélni.
A Bokros-csomag családtámogatási rendszereket megszüntető rendelkezései következtében történelmi mélypontra, százezer alá zuhant a születések száma és felgyorsult a lakosság fogyása. Ma 140 ezerrel élünk kevesebben, mint 1994-ben. Csökkentették a közoktatási és a felsőoktatási kiadásokat, ezzel a jövőt vették el az Európai Unió versenyének kitett fiatalok tömegeitől, rontották az ország felzárkózási esélyeit. 1994 és 1998 között a lakossági reáljövedelmek - beleértve a nyugdíjakat is - értékük több mint egyötödét vesztették el. Ma a lakosság egyharmada a létminimum alatt tengődik, 50 százaléka a létminimum körül él.
És most egy példa arra, hogyan igyekezett a szegénységet csökkenteni az MSZP-SZDSZ-szövetség kormánya. A Központi Statisztikai Hivatal - feltehetően az előbb említett szövetség nyomására - 1995-ben a létminimum-számításhoz figyelembe vett javak körét leszállította. Tehát a szegény embereknek a Horn-kormány idején kevesebb húsra, tojásra, burgonyára, gyümölcsre volt szüksége, mint az Antall- és Boross-kormány idején. Ezen intézkedés következtében rögvest jelentősen csökkent a létminimum tájékán élők száma - de csak papíron, a statisztikai kiadványokban!
Csak mellékesen jegyzem meg, az MSZP-SZDSZ típusú létminimum-számítás szerint 75 ezer 1 forint, míg a megelőző időszakban 110 ezer 332 forint volt szükséges egy háromgyermekes család havi megélhetéséhez. Hát így is lehet a szegénység ellen küzdeni! Erről egy példa jut eszembe, egy barátom mesélte, hogy egyszer Moszkvában járt egy téli napon, és szállodában szállt meg. A szállodában csak néhány fokkal volt hidegebb, mint kint. Szólt a gyezsurnajának, hogy tegyen valamit, intézkedjen. Az bejött, megnézte a hőmérőt, ami 4 fokot mutatott, leakasztotta, elment, aztán visszajött, és hozott egy olyat, amelyiken 24 fok volt, és a dolog részéről meg lett oldva. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Jaaaj!)
Szót kell ejteni az előző évek privatizációs gyakorlatáról is. 1994 és '97 között több mint 900 milliárd forintnyi állami vagyont adtak el, 95 százalékban külföldiek számára. Ez azt jelenti, hogy a spontán privatizáció során elúszott vagyonnal együtt a magyar privatizáció 80 százalékban a szocialistákhoz kötődik. Ezek az egyszeri jövedelmek járultak hozzá a fizetési és a költségvetési mérleg javulásához, az áldozat azonban nem arányos az eredményekkel.
Beszélni kell arról is, hogy a magas infláció, az erőszakolt piacszűkítés és csak a szavakban vállalkozásbarát politika következtében a hazai kis- és középvállalkozók jelentős része tönkrement.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a költségvetési deficit az előző kormány idején súlyos társadalmi deficitté alakult. Az utolsó, az idei, a szocialisták és a szabaddemokraták által beterjesztett költségvetés bevételi oldala nem mozdult el pozitív irányba, az elosztási oldal viszont torzult. Nagy jövedelemátcsoportosítás történt a felső tízezer, a bankok - lásd például kamatkiadások - irányában, míg száz forint nemzeti jövedelemből ma feleannyi jut a családoknak, mint 1994-ben. Az 1998-as reálbérek és reálnyugdíjak az 1994. évinek kevesebb mint 80 százalékát fogják kitenni.
Tisztelt Képviselőtársaim! És most a múltból váltsunk a jelenbe és a jövőbe! Mit tehet ebben a helyzetben az új kormány, a polgári Magyarország kormánya? Mit kell szem előtt tartania, amikor a jövő évi terveket, a jövő évi költségvetést előkészíti? Mindenekelőtt azt, hogy a családok sokaságának lassan elviselhetetlen helyzetén javítson. Mindenekelőtt azt, hogy a családalapítás, a gyermekek vállalása ne legyen egyenlő a szegénység önkéntes vállalásával; hogy Magyarország minden polgára az otthonlét biztonságát érezze, érezhesse saját hazájában, tehát jusson több pénz a közbiztonság javítására, jusson több pénz a szociális és az egészségügyi biztonság javítására, jusson több pénz az oktatásra, jövőnk zálogára, a fiatalok támogatására.
(10.20)
Ezeket a pénzeket úgy kell előteremteni, hogy közben a pénzügyi egyensúly ne romoljon, inkább javuljon és az infláció tovább csökkenjen, valamint a növekedés fenntartható legyen. Ezért el kell érni, hogy az államot illető bevételek valóban az államot illessék. Ezért el kell érni, hogy a közterhek valóban a köz terhei legyenek. Ezért az államnak az adókat mindenkitől - nem csak a többségükben kis jövedelmű emberektől - be kell szednie. Persze ez a szigorítás érdekeket, súlyos érdekeket sért, de nem a kisemberek érdekeit.
A feketegazdaság elleni eredményes harc az adóbeszedés szigorítása, hatékonyabbá tétele nélkül reménytelen vállalkozás. És természetesen, ha az adóbeszedés szigorodik, a beszedett pénzekkel szigorúan, nagyon takarékosan kell bánni. Fel kell számolni a pazarlást. Csak így lehet elérni, hogy az államnak egyre kevesebb pénzt kelljen elvonnia, csak így lehet elérni, hogy több pénz maradjon a gazdaságban, a termelőszférában, a vállalkozásokban, ami fontos feltétele a növekedés fenntartásának. A megoldás lehet tehát a gyors gazdasági növekedés és az infláció fokozatos, évenkénti 4-5 százalékos csökkenésének egyidejű fenntartása. Ehhez természetesen szigorú pénzügyi politikára, hatékony és társadalmilag igazságos érdekegyeztetésre van szükség. Mindenkinek, az államnak, a munkavállalóknak és a munkaadóknak is az az érdekük, hogy a jövő évre kilátásba helyezett reálbér-növekedés minél alacsonyabb nominálbér-növekedés mellett valósuljon meg.
És itt álljunk meg egy pillanatra! Az érdekegyeztetés valóban rendkívül lényeges dolog. Az érdekegyeztetés során nem minden oldal esélye egyenlő. A legkiszolgáltatottabb helyzetben a munkavállalói oldal van, hiszen nem rendelkezik olyan erős érdekérvényesítési képességgel, mint például a munkaadók. Ennek okai sokrétűek, csak néhányat emelek ki. A szakszervezeti mozgalom - mint a munkavállalók érdekképviselete - komoly változáson ment keresztül az elmúlt évtizedben; azzal, hogy a volt szocialista nagyvállalatok helyét közepes, illetve kisvállalatok vették át, az járt együtt, hogy a szervezett dolgozók létszáma drasztikusan lecsökkent. Más szóval, a gazdasági vállalkozások túlnyomó részében megszűnt a szakszervezet. De a megmaradt szakszervezetek befolyása és érdekérvényesítő képessége is eltérő. A rendszerváltozás ebben a szférában is megteremtette a pluralizmust. A szakszervezetek tehát rendkívül színes szervezeti formákban, nehezen becsülhető taglétszámmal és nehezen becsülhető befolyással rendelkeznek.
Ma nehéz azt is kideríteni, hogy a jelen helyzet mennyiben köszönhető a rendszerváltásnak vagy a nemzetközi trendek érvényesülésének. Számos elemző a szakszervezeteket az indusztriális kor termékeinek tekinti, és ma, a posztindusztriálisnak nevezett korban a globalizáció terjedésével egyre kevésbé hisz a szakszervezetek jövőbeni lehetőségeiben. Ha ez így van - és miért ne lehetne így -, hamarosan újra kell gondolni az érdekegyeztetés jelenlegi szerkezetét.
Mit tehet az állam, mit tehet a kormány ebben a helyzetben az átalakulás éveiben? Az állam érdeke - az átmenet terheinek megosztása miatt - az, hogy a munkavállalókat erős szakszervezetek képviseljék. Erre azért is szükség van az állam szempontjából, hogy a munkavállalók számára átmenetileg előnytelen szerződések is betarthatók legyenek.
Tehát a szakszervezet ne csak követelni tudjon, hanem ha kell, legyen képes tagságát vissza is fogni. Többé-kevésbé így volt ez 1994-ig. A szocialista kormány azonban magához láncolta a szakszervezeti vezetőket. A szakszervezeti bürokráciának nyújtott előnyökért passzív érdekérvényesítést várt és kapott. Hadd emlékeztessek Balsai frakcióvezető úr szavaira: "Hol voltak az MSZOSZ vezetői akkor, amikor a Bokros-csomagot bejelentették?" Itt voltak, itt voltak köztünk, itt ültek a parlamentben, de nem mozdultak.
Ha valakinek az jutna eszébe, hogy mindez azért történt, illetve azért nem történt semmi, mert vezetői a nagyobbik kormányzó párt soraiban ültek, ehhez nem tudok semmit hozzáfűzni, de közel jár az igazsághoz. Mindenesetre lássuk be, érdekes helyzet volt. Akár az is előfordulhatott volna - és itt Kósa képviselő úrra kell utalnom -, hogy a kormányoldalt Kiss Péter miniszter képviseli, aki véletlenül az MSZP-frakció tagja, a munkaadói oldalt - mondjuk, találomra (Közbeszólás az MSZP soraiból: Mi az, hogy találomra?) - Boldvai László úr képviseli, aki történetesen az MSZP-képviselőcsoportban ül, és a munkaadók (Sic!) érdekeit velük szemben az a Paszternák úr védi inaszakadtáig, aki a változatosság kedvéért szintén a szocialista frakció tagja. Tudom, hogy ez nem lehetett így, ez csak az én rosszindulatú képzeletem műve, és ne haragudjanak a nevesítésért. Igazuk van, mondhattam volna más neveket is, mert vannak.
Tehát az érdekegyeztetés az elmúlt négy esztendő során kiürült, formálissá vált, hiszen az érintettek legtöbbje több irányú hatásoknak volt kitéve. Végül is a kutya ugatott, de nem harapott. A látványos fenyegetőzések ellenére a kormány erősítette pozícióit a szakszervezetek zajongása mellett. De ennek az lehet az eredménye, hogy felgyorsul a szakszervezetek bomlása. Ennek látható jele az, hogy csökken az ágazati és szakmai kollektív szerződések száma. Az MSZP-SZDSZ-kormány ebben az értelemben cinikusan profi volt. Nem gyötrődött a munkavállalók problémáival. Egyenlőségjelet tett a szakszervezeti vezetők és a dolgozók közé. A bürokrata elit érdekeit respektálva alkudozott. Ez volt a szocialista kormány érdekképviseleti politikájának lényegi eleme, így kötötte magához az érdekképviseleti szervek erre alkalmas vezetőit. A szabályzott együttműködők szerepkörébe csak lekötelezett, lojális emberek kerülhettek. Így szőtték azt a láthatatlan hálót - azonos indulást és életstílust képviselő emberek részvételével -, amely könnyed átjárást biztosít szakszervezeti, párt- és állami alkalmazás között.
Meg lehetne vizsgálni, hogy az 1994-ben a közigazgatásba bekerült emberek milyen hányada érkezett a szakszervezetekből és képviseli most az államot azzal a még mindig vagy már megint szakszervezeti vezetővel szemben, aki az asztal másik felén ül. Ilyen felmérés nem készült, de így is jól kirajzolódik a kapcsolati háló.
Most, hogy az anyapárt, a szakszervezeti vezetők anyapártja ellenzékben van, ez a csoport aktivizálja, szolgálatba helyezi magát. Látszólag érdekeket véd, valójában kormányt akar buktatni, hergeli, tüzeli a tagságát, tüntetéssel fenyegetőzik. Mint az imént állítottam, valóban a munkavállalói oldal a legkiszolgáltatottabb. De nemcsak a másik két oldallal, bizonyos esetekben saját választott képviseleti vezetőivel szemben is védtelen és kiszolgáltatott. Kívánom, hogy ezen tudjanak változtatni.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés