DR. GIDAI ERZSÉBET (MIÉP): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Mindenekelőtt abból szeretnék kiindulni, hogy a társadalombiztosítás, amelynek alapján a nyugdíjellátás, egészségügyi ellátás történik, az egy szerződés. Márpedig ha szerződést kötnek, a szerződést be kell tartani! Ebből adódóan, ha ilyen szempontból tekintjük, akkor nemcsak most, hanem a korábbi évtizedekben is rendkívül nagy elmaradás volt, vagy ha tetszik, szerződésszegés következett be.

Amikor létrehozták az úgynevezett önkormányzatokat, a társadalombiztosítási önkormányzatokat, jómagam is tagja voltam a budapesti és Pest megyei önkormányzatnak, és ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy az valójában nem önkormányzatként működött, mondhatnám úgy is, hogy semmi köze nem volt a tényleges önkormányzathoz, hanem az MSZOSZ-nek egy kinyújtott keze volt. Tehát gyakorlatilag mi volt? Egy szakszervezeti ellenőrzés; szakszervezeti képviselők jelentek meg mindenekelőtt, és természetesen az MSZOSZ töltötte be az irányító szerepét. Ezért nagyon üdvözlendő volt ez a döntés, mert ezt az "önkormányzatot" - idézőjelben, mert ez nem az volt - meg kellett szüntetni, és az ott maradt, még meglévő forrásokat szigorú ellenőrzés alá kellett vonni. Emlékeztetem önöket az Állami Számvevőszék több jelentésére: valójában milliárdok tűntek el úgynevezett - ma divatos kifejezéssel - projektfinanszírozás vagy különböző sötét, elmaszatolt programfinanszírozás címén az egészségbiztosítási kasszából és a nyugdíjbiztosítást szolgáló kasszából is. Meggörbült ezért valakinek is a haja szála?! Ügyészi feljelentés készült - senkit de senkit nem vontak felelősségre!

Természetesen a biztosított, akivel szemben egyébként is több szerződésszegés következett már be, tiltakozott ez ellen. Ha csak ezt a forrást vissza tudnák adni a nyugdíjalapokba vagy az egészségügyi ellátás keretébe, akkor bizony ez a két terület nem lenne ilyen katasztrofális helyzetben, amilyenben jelenleg Magyarországon van!

Hadd emeljem azonban azt is ki, hogy a társadalombiztosítás soha nem tudja magát utolérni pénzügyileg, ha az egész finanszírozási rendszert és a vagyon kérdését nem rendezzük, ahogyan azt képviselőtársaim is elmondták. 1992-ben készült egy vagyonfelmérés, mégpedig a társadalombiztosítás - a korábbi MABI és OTI - 1944-es vagyonát mérték fel aranyparitásos alapon; önök nyilván tudják, hogy ez mit jelent. Az aranyparitásos alapon történt vagyonfelmérés alapján a '92-es - mondjuk úgy, hogy egy kicsit valorizált - érték 900 milliárd forintnyi vagyont mutatott ki; vagyis ha ezt átszámítjuk '97-98-as értékre, akkor mintegy 1000-1100 milliárd forintnyi vagyonról van szó. Többek között a Madách-ház - ismerjük -, a ma hírhedtté vált Mátra-vidéki erőmű, kétszáz ingatlan, kórházak, és lehetne még sorolni, tartoztak a tulajdon körébe. Ezt a tulajdont az államosításokat követően átadták a SZOT-nak, a SZOT ennek jelentős részét eladta, majd a maradék egy része átkerült az önkormányzatokhoz; valójában eltüntették ezt a vagyont, nem lehet tudni, hogy az így kapott források merre mentek, és nagyon kicsi vagyon került végül is vissza a társadalombiztosításhoz, aminek az eladásáról történt most intézkedés.

Ha tehát nem következik be az a fajta módosítás, hogy a vagyont vissza kell juttatni a társadalombiztosítás jogos utódjához, akkor itt a finanszírozást valójában nem lehet hiány nélkül megoldani. Márpedig ez azt is jelenti, hogy ahol egy vagyont eltulajdonítottak, ott a tulajdonosnak kárpótlást kell fizetni! Ezért nem csak egyszerűen egy vagyonátadásról van szó, hanem a biztosítottak kárpótlásáról is szó van. Amennyiben ez a vagyon visszakerül a társadalombiztosításhoz, akkor ennek működtetéséből - természetesen szigorú ellenőrzéssel, hogy ne tudják eltőzsdézni vagy zsebre vágni a vagyont; ennek megvan a büntetőjogi és egyéb jogi szankciója és feltételrendszere - be lehet vezetni és alkalmazni lehet a várományfedezeti vagy a tőkefedezeti elvet, és meg lehet szüntetni ezt a kirovó-felosztó rendszert, ami még mindig jellemzi a finanszírozási rendszert a társadalombiztosításon belül.

(A jegyzői széket dr. Juhászné Lévai Katalin és Molnár Róbert foglalja el.)

Hadd emeljem ki, hogy ha a nyugdíjbiztosításról beszélünk, akkor kétségtelen, hogy ilyenfajta változtatással itt nem egyszerűen egy nyugdíjemelést lehetne végrehajtani - mert elnézést kérek, de a 20 százalékos nyugdíjemelés biztosan több, mint a 14 vagy a 17 százalékos, de ez nem oldja meg a nyugdíjrendezést! Egészen más alapokról kell elindulni a nyugdíjak, a nyugdíjasok esetében. Hadd emeljem ki például, hogy a minimálnyugdíjnak egyenlőnek kellene lennie a mindenkori minimálbérrel, s ha innentől kezdem el valorizálni, tehát korrigálni a nyugdíjakat, akkor el lehet érni egy olyan szintre, amikor végül is a nyugdíjak megélhetést biztosító forrást jelentenek a nyugdíjasok számára, s nem pedig a lepusztulás, az éhenhalás veszélyét hordják magukban.

Ide sorolom még azt is, amit már többször említettünk, hogy például annak a nyugdíjasnak, aki még képes arra, hogy dolgozzon, munkát vállaljon, a keresetét összevonják a nyugdíjakkal, és ez után együtt adózik. Ennek megszüntetése már eleve pótlólagos forrást jelenthetne a nyugdíjasok életminőségének javítására.

A magánnyugdíjpénztárak esetében óriási a bizalmatlanság. Túl korai és megalapozatlan volt ez a dolog, hiszen nem készültek hatásvizsgálatok, semmiféle olyan elemzés nem készült, amely a következményekkel is számolt volna, amikor kötelezővé tették a pályakezdők számára, hogy magánnyugdíjpénztárakba is fizessék be a nyugdíjbiztosítási járulék egy részét, hiszen nincs garancia arra, hogy harminc vagy harmincöt év múlva ezek a magánnyugdíjpénztárak képesek lesznek majd a nyugdíjat megfelelőképpen fizetni az akkor már nyugdíjas korba kerülő, ma fiatal korosztály számára.

(12.00)

Ezért megbízhatatlan és tarthatatlan, ami nagyon komoly felülvizsgálatot igényel.

Az egészségbiztosítás esetén nagyon súlyos kérdésekről van szó, hiszen ha összehasonlítjuk, ha ma Magyarországon az egészségügyi ellátás, illetve a magyar népesség egészségi állapotának egy kölcsönkapcsolatát nézzük, akkor itt katasztrófaelhárítást kellene végrehajtani. Tehát, ha nemzetközi összehasonlításban nézzük, akkor a magyar népesség morbiditási, tehát megbetegedési és mortalitási, tehát halálozási mutatói Európában, sőt, egyes mutatók esetében a világon is a legrosszabb helyzetben, az utolsó helyen állnak. Meglepetéssel olvastam azt a prognózist, amit az anyag mellékleteként odatettek - hiszen ugyanez a demográfiai intézet készített más előrejelzéseket is -, amely viszont azt mutatja ki, hogy a magyar népesség születéstől várható átlagos élettartamánál főleg a férfiak esetében 2020-2025-re még az a veszély is fennáll, hogy 60, sőt 58 évre süllyed. Ez tehát azt jelenti, hogy nem egy átlagos élettartam-növekedésről van szó - és ez a legrosszabb mutató Európában, sőt a világon is - a magyar népesség esetében, hanem egy romló mutatóról.

Ha ilyen az állapot, és megnézzük a rétegenkénti, korosztályonkénti megbetegedési szintet, akkor azt kell mondani, hogy valójában egy katasztrófaelhárítással azonnal be kell avatkozni, hogy ezt a fajta tendenciát le tudják állítani. Ebből adódóan az a fajta összeg, ami szerepel a társadalombiztosítási rovatban, ami a gyógyító-megelőző ellátásra vonatkozik, ez a bizonyos 350 milliárd forint - bár nominálisan, névlegesen 17 százalékkal nagyobb az előző évinél - reálértéken azonban gyakorlatilag kevesebb. A 3,5 százalékos ráfordítás bizony nemzetközileg is igen-igen alacsony szintet mutat, amely - bár sokat bíráljuk a Nemzetközi Valutaalappal kötött szigorúan titkosított szándéknyilatkozatot, de még a '96-os szándéknyilatkozatban is 3,8 és 4 százalék szerepel az ellátás biztosítására. Természetesen ekkora forrásból a megelőzésre - amit rendkívüli módon hiányolunk ebből az anyagból - szinte semmi nem jut. Márpedig ha megelőzésre nem szánunk forrásokat, akkor tovább görgetjük magunk előtt a megbetegedési mutatók nagyon súlyos romlását.

Külön kiemelném az egészségbiztosítási rendszerből, ami nagyon súlyosan érinti az ellátást, a fekvőbeteg-ellátás kérdését. Közismert, hogy a fekvőbeteg-ellátás, a kórházak finanszírozása rendkívül rossz Magyarországon, és nem tudom elfogadni azt a véleményt, hogy a kórházak rosszul gazdálkodnak és azért nincs pénzük. Mert meg kell fordítani: a kórházakat belekényszerítették a rossz gazdálkodásba, hiszen az a finanszírozási rendszer, a mesterséges pontrendszer, ez a fajta bázisszemléletű, de utólag is korrigált finanszírozás lehetetlenné teszi a fekvőbeteg-ellátás finanszírozását, lehetetlenné teszi a gazdasági hatékonysági tisztánlátást, ezért kényszerítik őket, hogy próbáljanak ügyeskedéssel, több pontszámmal több forráshoz jutni. De ez nem oldja meg a fekvőbeteg-ellátás iszonyatosan nyomorúságos helyzetét, akár a bérezést, akár a műszerezettséget tekintem.

Ebből adódóan itt tehát egy gyökeres változtatásra van szükség mind a finanszírozási rendszerben, mind a bérezésben, hiszen alávalóan alacsony az egészségügyben dolgozók bére. Ha át tetszenek nézni a Központi Statisztikai Hivatal kimutatását, akkor az egészségügyben dolgozók bérszínvonala alulról a harmadik helyen áll, mögötte vannak a mezőgazdasági dolgozók és bizonyos idegenforgalom, de tudjuk, hogy más jövedelem is megjelenik, ami van az egészségügyben is, de nem olyan mértékben. Ezért itt egy minőségi váltásra van szükség.

Hadd hívjam fel arra a figyelmet, hogy az a tény, ami elindult az elmúlt években, hogy majd privatizációval megoldják az egészségügy helyzetét vagy a betegellátást, egy alapvetően téves felfogás. Míg a háziorvosok esetében adott valami változtatást, hiszen - ez olyan kvázi, egy álprivatizált valami, nem igazi - egy önálló elszámolásra tértek át, és a járóbeteg-ellátás esetében ez valami megoldást jelenthet, de ez is kérdőjeles. Ám kifejezetten hibás, ha a fekvőbeteg-ellátásban erre spekulálnak. Márpedig a már lezajlott konspirációs tárgyalások a János Kórházban, a Tétényi úti kórházban, az István Kórházban és sorolhatnám - a háttérben a finanszírozók vagy az úgynevezett finanszírozók részéről, akik privatizációra ácsingóznak -, rendkívül hibás, nagyon súlyos konfliktusokat fognak majd előidézni. És bizony ki ennek a vesztese? Ki fogja megérezni ezt nagyon kedvezőtlenül? A végső fogyasztó, a beteg.

Ezért jelenik meg, hogy ezt a privatizációs folyamatot a fekvőbeteg-ellátásban nem szabad elindítani. A nagy biztosítók, az ÁB-Aegon, a Generali, a Providencia, a Hungária Biztosító kidolgozott programmal rendelkezik arra, hogy ha majd beindul a privatizáció, akkor a kiegészítő magán-betegbiztosítással színre lépnek, és fölvásárolják a kórházak egy részét vagy szerződést kötnek, akkor ez kifejezetten a fogyasztó, a páciens zsebére megy. Mert a készített számítások szerint, ha kiegészítő magánbiztosítást bevezetnének, akkor egy főre mintegy 6 és 20 ezer forint közötti pótlólagos biztosítási pénzt kellene havonta fizetni, amire nyilvánvaló, hogy még a középkategória magasabb bérével rendelkező népességcsoport sem képes. Tehát, ha nem száll be a munkáltató, és nem lesz egy kollektív kiegészítő magán-betegbiztosításra lehetőség, akkor ez megoldhatatlan. Márpedig melyik az a multinacionális munkáltató cég, amelyik hajlandó lenne a dolgozójáért betegbiztosítást fizetni? Egyik sem.

Ez azt jelenti, hogy alapvetően pótlólagos források megteremtésével szükséges a fekvőbeteg-ellátás helyzetét javítani, a műszerezettséget, a dologi ellátásokat és a bérüket. Ezzel lehet biztosítani, hogy a beteg nyugodtan forduljon az orvoshoz, és ne egy olyan helyzet álljon elő, hogy lassan nem merünk stressz nélkül orvoshoz fordulni, az orvos pedig lassan nem mer a beteggel kommunikálni és gyógyítani, mert mindegyik elégedetlen, és nem tudja, hogy milyen pénzügyi következményei vannak.

Hadd emeljem ki még végezetül a gyógyszerfogyasztást. Ezt nagyon sok bírálat érte itt, de senki nem emelte ki, hogy hogyan történt a magyar gyógyszeripar felszámolása, annak a gyógyszeriparnak, amely a világ első tíz országába tartozott, annak a gyógyszerkutatásnak, amelyben Magyarország a világ első öt országába tartozott. Mi történt a privatizációjával? És ez bizony az elmúlt, '94-98-as kormányzatnak nagyon súlyos hibája. Ennek a privatizációjával elöntötte a magyar gyógyszerpiacot a külföldi - és itthon ugyan törzskönyvezett - több ezer gyógyszer a korábbi néhány százhoz képest, és a jó minőségű, jó hatásfokú magyar gyógyszer eltűnt a magyar piacról, vagy pedig mint külföldi gyógyszer ötszörös vagy tízszeres áron került be a forgalomba. Nyilván ez fogyaszthatatlan, megvásárolhatatlan. Ezért van az, hogy a fogyasztásban egy deformáció következett be, mert bizony a nyugdíjas korosztály nem képes megvásárolni a nem egyszer több ezer forintos gyógyszerét.

Befejezésül engedjék meg, hogy tisztelettel kérjem még egyszer a kormányzatot - bár tudom, hogy ez nem egyszer süket fülekre talál, mert ma fontosabb az adósságot finanszírozni, mint a magyar humán infrastruktúrát, a magyar népesség érdekét képviselni -, hogy vizsgálja felül az egész társadalombiztosítás finanszírozását, ennek a költségeit is, és egy más költségátcsoportosítással jelentősebb forrásnövelést hajtson végre.

Ha azt kérdezik, hogy van-e forrás, akkor el szeretném mondani, amit már a viták során többször is hangoztattam, hogy van pénzügyi forrás, mert ha csak a 600 milliárd forintos piszkos pénzt, ami az MNB és a költségvetés között lejátszódik, kiemelem, már ott a forrás. Vagy ha a Postabanknak - amint már elmondta képviselőtársam - a konszolidációját leállítom, és megfizettetem azokkal a Postabankot, akik lenyúlták vagy kivették onnan a forrásokat, akkor ott a pénz arra, hogy tisztességes egészségügyi ellátást lehessen biztosítani, tisztességes nyugdíjakat. Mert különben további szerződésszegés következik be, ami hosszú távon tarthatatlan, hacsak nem azt akarják, hogy fogadjuk el, hogy itt valójában ennek az egyharmadnyi, kicsiny, csonka országnak 7 millió népesség elegendő, mert ennyi az eltartó képessége. De akkor nagyon szégyellhetjük magunkat!

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)

(12.10)

Forrás: parlament.hu