DR. KELEMEN ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Ház! Amikor az MDF nevében felszólalok országunk NATO-csatlakozásának e meghatározó pillanatában, akkor bocsássák meg nekem, hogy elsősorban nem is az ülés résztvevőihez, hanem Magyarország népéhez kísérlek meg szólni. Nem azért, mert túlértékelem magam, hanem azért, mert a fejlett világhoz való kapcsolódásunk folyamatában az a legfontosabb, hogy az egyszerű emberek értsék meg minél jobban törekvéseinket. Márpedig a mindennapi létfenntartási gondok között élő ember számára, aki otthon félve számolgatja, hogy havi fizetése elég lesz-e élelemre és rezsire, s azon szorong, hogy ki ne lyukadjon a cipője, le ne szakadjon róla a ruha, mert az nem fér a havi költségvetésébe - és Magyarország dolgos lakosságának is gyakran ilyen szintűek a gondjai, még a Dunától Nyugatra eső falvakban is, bármilyen biztató is az ország gazdasági helyzete -, szóval ilyen körülmények között hogyan fogja föl azt, hogy mekkora hatással lehet az ő számára, a családja számára az, ha ma átlépjük, vagy rövidesen átlépjük a NATO kapuját.

Nyomasztó gondjai között nem tudja annyira felemelni a fejét, hogy meglássa: ha nem kerülnénk be a NATO-ba, akkor örvénylő erők néhány éven belül kompországunkat megint a keleti partra, vagy éppen a mélybe rántanák. Oda, ahol még a munkaviszonyba rekedt dolgozók is hiába várják hónapról hónapra bérüket, ahol fennmaradt a megöröklött áruhiány, ahol a hatalom már nem tudja megvédeni alattvalóit sem a természeti, sem az ipari katasztrófáktól, sem a maffia véres uralmától, de gyakran még a belháborútól, a véres nemzetiségi leszámolásoktól sem.

Nem hallja meg, hogy vannak országok, amelyek mindent elkövetnének, hogy közelebb kerülhessenek a NATO-hoz, mert a külső megtámadás elleni védelmen túl ez jelentheti a biztonság olyan szintjét, melyen már a munkahelyet teremtő befektetések is megjelennek. Ehelyett megriad, ha a NATO-csatlakozás költségeiről hall. S múltból örökölt tévismeretei egy ellenünk támadó nyugati szövegségről szólnak, amelyben a szövetségesi lét a Varsói Szerződésben szerzett tapasztalatok alapján azt jelenti, hogy hazánk csatatérként, fiaink ágyútöltelékként szerepelnek agyondekorált főkatonák terveiben.

Nem hallott arról, hogy ez a szerződés hitet tesz a béke, a szabadság és a demokrácia megőrzése mellett, és ezért kívánják a szövetkező államok egyesíteni védelmüket. Nem tud arról, hogy békés eszközökkel kívánják nézeteltéréseiket rendezni, hogy az euro-atlanti térség biztonságát és lakóinak jólétét kívánják előmozdítani oly módon is, hogy törekednek a gazdasági ellentétek kiküszöbölésére, és bátorítják gazdasági együttműködésüket. Ez pedig ígéretes dolog egy olyan ország, Magyarország számára, amely nála fejlettebb államok szövetségéhez kíván csatlakozni.

A gyarapodáshoz azonban mindenekelőtt biztonság és béke kell. Jól láthatjuk ennek a kijelentésnek az igazát, ha az egykori Jugoszláviára gondolunk, ahol a lakosság jóléte és szabad mozgása irigységünk tárgya volt éveken át, míg mindezt el nem söpörte véres háborúk sora. Ezért kell tudnunk, hogy a szerződés számunkra is legfontosabb sorai - a 4-5. §-ra gondolok - kimondják: ha bármelyik állam területét, függetlenségét vagy biztonságát veszély fenyegeti, akkor erről közösen tanácskoznak, és ha akárcsak egyiküket is támadás éri, akkor - ha kell - közösen, fegyveres erővel is helyreállítják a békét és biztonságot.

Márpedig ki lenne közülünk, aki nem örülne ezeknek az alapelveknek és szándékoknak? Csak hát sokan nehezen hiszik el, hogy az írott szó tényleges kötelezettséget jelent. Demokráciáról, jólétről, békéről és biztonságról beszéltek korábban is, de akkor ezek a szavak egészen mást jelentettek: mindezen fogalmak hiányát, cinikus semmibevételét. Miért higgyük el most, hogy másképpen lesz? Hogy ez a béketörekvés nem békeharcot, ez a szövetség nem alávetettséget jelent? Azért, mert megszűnt a kettős hatalmú világ.

Megszűnt ezzel együtt az a helyzet, hogy egy ínségben vergődő világbirodalom gátlástalan terjeszkedése felfalja térségünket, benne hazánkat, miközben a saját szegénységét tovább növeli - egészen a birodalom összeomlásáig - annak háborús költségvetése, amelyben minden pénz a terjeszkedésre, az úgynevezett világforradalomra folyt el minden csatornán, táplálva egyaránt az atomrakéta-üzemeket és a dzsungelharc partizánjait. Hiszen éppen ez ellen a mohó terjeszkedés ellen szervezték meg a fenyegetett országok szövetségüket, félretéve évszázados egymás közti viszályaikat, és éppen ebben a helyzetben született meg a felismerés, hogy a maradék Európa képtelen szembeszegülni a hódítással, és éppen ezért szükség van az Egyesült Államok pénzügyi támogatására - mely a Marshall-segély formájában valósult meg - és katonai jelenlétére is Európa nyugati felén.

Így került sor 1949. április 4-én Washingtonban az Észak-atlanti Szerződés megkötésére, akkor két észak-amerikai és tíz európai ország részéről. Azóta még négy ország csatlakozott, és most velünk együtt három közép-európai állam lépi át a szervezet küszöbét.

A Német Szövetségi Köztársaság 1955-ben történt csatlakozása volt az a fordulat, amely új fejezetet nyitott a háború utáni hatalmi birkózásban. Erre volt válasz a Szovjetunió részéről, hogy létrehozta csatlósaival a Varsói Szerződést. Ezzel a Szovjetunió és a befolyása alá tartozó kelet-közép-európai államok eddig is szorosan együttműködő fegyveres erői katonai szervezetté alakultak át, alapjaiban eltérő módon a NATO-tól. A szovjet hatalmi nézetrendszer szerint a NATO nehézkes, hiszen döntéseit egyetértéssel hozza. Ezzel szemben a varsói szervezetben az egyesült fegyveres erők főparancsnoka döntött, aki egyben tagja volt a Szovjetunió legfelsőbb szintű politikai és állami testületeinek. Ugyanakkor az egyes tagországok teljes katonai állománya bevonódott az egyesült fegyveres erőkbe.

Az így kialakult katonai tömbök kétségbeesést keltettek, hiszen az, hogy Ausztria után Magyarország is megszabaduljon a megszállástól, egyre kevésbé látszott reménybeli helyzetnek. Vitathatatlan tény, hogy 1956 ez ellen a véglegesnek szánt rabságba döntés ellen volt elkeseredett tiltakozás a húszszoros túlerővel szemben, kétségbeesett jelzés a szunnyadó világnak arról, hogy emberek élnek a vasfüggöny mögött is. Az egyszerű emberek meg is értették világszerte. Csak a nagyhatalmi politika hagyott minket cserben, ahogy Kecskési Tollas Tibor írta az ávó börtönében - idézem -: "Nyugat táncol, tán végképp eladott? Bebádogoztak minden ablakot."

A két katonai tömb fegyverkezési versenye végül felemésztette a Szovjetunió anyagi erőforrásait. Az Egyesült Államok fölénye az űrkutatásban, a nagy összegekbe kerülő űrvédelmi kísérletek, a Szovjetunió és a szocialista országok gazdasági válsága, a növekvő elégedetlenség rádöbbentette a szovjet vezetést a korábbi helyzet tarthatatlanságára.

Az első szabadon választott magyar kormány miniszterelnöke, Antall József pedig megint megmutatta, hogy Magyarország méreteinél sokszorta nagyobb szerepet vállal a térség felszabadításában, amikor nagy személyes bátorsággal és rendíthetetlenül követelte a Varsói Szerződés megszüntetését, és hozzájárult ahhoz, hogy ezt el is érjük. Ezzel a NATO egyetlen katonai szövetségként maradt Európában. A NATO-n belül és kívül pedig felmerült a kérdés: kell-e még NATO? A tagállamok politikusainak többsége úgy döntött, hogy a szövetségre a továbbiakban is szükség van, hiszen a NATO tagállamai és Európa egésze továbbra is fenyegetett helyzetbe kerülhetnek, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy manapság a rakétatechnológia hozzáférhetőbbé vált, és a tömegpusztító fegyverek rohamosan terjednek.

A hagyományosnak tekinthető katonai fenyegetettség mellett azonban új kihívásokkal is szembe kell néznünk, mint amilyen a terrorizmus, a szervezett bűnözés, a társadalmi válságok, a tömeges elvándorlás, a nagyfokú környezeti ártalmak, az információs rendszerek elleni támadások lehetősége. Az átalakulás sodrában pedig egyre újabb, országokon belüli és országok közötti feszültségek jelentkezhetnek.

(16.00)

Ilyen körülmények között érthető, hogy sokkal könnyebb és olcsóbb egy 35 éve kifogástalanul működő szervezetet az új helyzetnek megfelelően átalakítani, mint egy új szervezetet megalakítani és működésbe hozni. Másrészt az Európa biztonsága iránt érzett amerikai elkötelezettség legfontosabb eleme a NATO. Harmadrészt a NATO már bebizonyította, hogy elő tudja segíteni földrészünkön a demokratikus fejlődést és a békés együttmunkálkodást.

Az is világosan megfogalmazódott, hogy a NATO a régi keretek között nem láthatja el az új helyzetben megnövekedett feladatait. Az új helyzethez való alkalmazkodás két, látszólag egymástól független, de valójában szorosan összefonódó változást követel: egyrészt létszámát bővítenie kell, másrészt új felfogás kidolgozását, szervezeti megújulást követel.

És itt kell felelnünk arra a kérdésre, hogy milyen honvédelemmel csatlakozunk a NATO-hoz. Olyannal-e, amelynek az elmúlt tíz évben létszáma harmadára csökkent, de felszereltsége, kiképzettsége nem javult, hanem megrekedt a hetvenes-nyolcvanas évek színvonalán? Vizsgáljuk a hadsereg korszerűsítésének bármely területét, egyre azt találjuk, hogy még nagy feladatok várnak megoldásra, ha biztosítani akarjuk országunk biztonságát.

A honvédelmi költségvetés tervezése és átláthatósága nem megoldott. A feladatokra épített költség tervezésének még a csírái sem láthatók. A költségvetésben nem látható egy repülőszázad vagy egy dandár működési költsége. Így nem lehet sem követni, sem elemezni a költségek változását. Itt emlékeztetnék arra, hogy két évvel ezelőtt sok vitát kavart az a kérdés: mennyibe fog kerülni a NATO bővítése? Amerikai szakértők elképesztő összegekkel riogatták a közönséget, mígnem kiderült, hogy nem lesz szükség költségvetésünk honvédelmi kiadásait a semleges országok szintjéhez közelíteni, hanem elégséges a mi alacsony költségvetési szintünket négy-öt évig évente egytized százalékkal növelni.

A legnehezebb feladatunk mégis a közgondolkodás átalakítása. Az alkotmány és más jogszabályaink megteremtették a politikai ellenőrzés feltételrendszerét. Ahhoz azonban, hogy ez működjék is, a társadalom és hadsereg viszonyának kell gyökeresen átalakulnia. Amíg a külső és belső elnyomatás éveiből hozott reflexszel a lakosság bizalmatlan saját fegyveres testületei iránt, amíg a rendőrtől fél, a katonát pedig lesajnálja, addig nem lesz bel- és külbiztonságunk! Amíg nem szívesen lépnek ki katonáink egyenruhában az utcára, addig a honvédelem az érdekérvényesítésben is a sor végén fog kullogni. Amíg a besorozás a fiatalságunk állóképességének döbbenetes hiányát tárja fel - gondoljunk csak arra, hogy iskolai rendezvényeken vagy éppen templomban milyen gyakran ájulnak el fiatal fiúk és lányok, és mennyi katonáskodásra alkalmatlan, és ami ezzel egyet jelent, szervezett teljesítményre, felelősségteljes, összehangolt munkára képtelen fiatalt szűrnek ki a sorozások -, addig nem lehet félretolni annyival a kérdést, hogy majd megvédenek minket a hivatásos katonák vagy a NATO fegyveres ereje. Mert hivatásos katonát sem igen lehet ott toborozni, ahol ennyire nincs megbecsülve a haza védelmének gondolata, és ahol a felnőtt férfiak átlag kilenc percet sportolnak egy évben!

Ugyanakkor azonban, ha mi számíthatunk a NATO védernyőjére, a NATO is joggal számít a magyar hadsereg működőképességére, a magyar katonák harckészültségére. Ami pedig azt jelenti, hogy bármilyen fegyveres összecsapásban joggal várhatjuk el gyermekeinktől, hogy győztesen kerüljenek ki belőle, és hogy életben maradjanak. A készülő nemzeti katonai stratégia, az erre épülő új országvédelmi terv megköveteli, hogy a társadalom és a jog fontosnak tartsa a nemzet védelmét. Csak erre épülhet az együttműködési terv kialakítása, a jogkörök újraelosztása, a vezetési rendszer átalakítása!

Tisztelt Ház! Előttünk áll a magyarság Európába szerveződésének ezeréves évfordulója. A nyugatosodás ezer évvel ezelőtt és még a múlt században sem jelentette idegen eszmék szolgai átvételét. Széchenyi pontosan fogalmazott, amikor azt hangsúlyozta, hogy a magyarságnak nem a környezete, hanem saját maga miatt, saját maga érdekében kell változnia, korszerűsödnie. Azóta megtapasztaltuk a XX. század minden megaláztatását. 1956 és a rendszerváltoztató évek azonban felcsillantják a reményt, hogy megszületik az egészséges közszellem nemzetünkben. Az életvágy, az önvédelmi akarat, a vállalkozás képessége - mindez kell. Jelenleg az átalakulás élvonalában vagyunk. Ezt nyugtázza meghívásunk az Észak-atlanti Szervezetbe is. Térségünk felértékelődése s az ebben felmutatott teljesítményünk lehetővé teszi megérkezésünket a fejlett világba, s orvosolhatja szörnyű sérelmeinket, orvosolhatja trianoni szétszakítottságunkat, elesettségünket.

Tisztelt Ház! A Magyar Demokrata Fórum így látja Magyarország NATO-csatlakozásának jelentőségét, amikor eltökélten támogatja azt. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu