DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Igen Tisztelt Képviselőtársaim! Én is azzal kezdeném, hogy a beérkezett 170-valahány módosító javaslat egyvalamit bizonyít, mégpedig azt, hogy ha egy 43 szakaszos törvényhez ennyi javaslat érkezik, akkor azzal a törvénnyel strukturális baj van. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egyik vagy másik szakaszát, bekezdését ne lehetne jobbá tenni, hanem arról van szó, hogy egyáltalán szükség van-e a törvényre, ha szükség van törvényre, akkor pedig milyen törvényre van szükség. Valójában ez az egész vita, amely az általános vitában elkezdődött, a mai napon részletes vitaként folytatódik, és majd még a bizottságokban tovább folytatódik; azaz az előkészítő munka, ami valószínűleg hiányzott, hogy igen jó törvény születhessék.

Rögtön meg kell jegyeznem, hogy sajátos, furcsa helyzetben vagyok: a múltkori alkalommal is elmondtam, hogy lelkészként állandóan temetek. Az egyházak álláspontját utólag ismertem meg, vagy részben utólag ismertem meg. Többek között az egyik nagy történelmi felekezet kifejezetten nehezményezte, hogy bár hozzászólt előzetesen a megküldött törvényjavaslathoz, úgy ítélte meg, hogy egyetlenegy ponton sem akceptálta a kodifikátor az illető felekezet javaslatait.

Rögtön ide kapcsolnám azt a bizonyos problémát vagy problematikus szakaszt, amely a boncolóhelyiség-csoporttal foglalkozik. Ez szimbólum értékű. Elkezdtem érdeklődni, hogy honnan származik a szó. Az egyik helyen azt mondták, hogy ebből a minisztériumból, a másik helyen azt mondták, hogy abból a minisztériumból. Végül is nem tudom megmondani, hogy ki találta ki ezt a penetráns, ronda, a magyar nyelvvel ellentétes kifejezést, illetve - kapcsolódva a képviselőtársamhoz - bennem is erőssé vált a gyanú, hogy ha a kormányzat egy későbbiekben elkészítendő rendeletben kívánja szabályozni, hogy vajon melyik temetőben kell létesíteni boncolóhelyiség-csoportot, akkor ez az én számomra is - hasonlóképpen önhöz - nagy-nagy bizonytalanságot kelt, hiszen onnantól fogva már csak a levelekből szerzünk tudomást arról, hogy a rendelet igazán korrekt-e vagy sem. Emlékezetem szerint - megint egy pici kitérő - valaha ez nem így volt. 1990 és '94 között az akkori kormányzat a beterjesztett törvényjavaslatokhoz hozzáfűzte a rendeletjavaslatot is, hogy a Ház együtt lássa a kettőt. Ez valamiképpen a megelőző kormányzat alatt eltűnt, és úgy tűnik, hogy a jelenlegi sem kívánja ezt a gyakorlatot újra feleleveníteni.

A másik komolyabb gubanc a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosának megjegyzéséhez kapcsolódik. Kaltenbach úr a mi emberi jogi bizottságunkhoz ezt a háromoldalas levelet küldte nem sokkal azután, hogy én az általános vitában szóvá tettem, hogy mi van a nemzeti, etnikai, kisebbségi temetőkkel, illetve ezen csoportok temetéshez, temetkezéshez kapcsolódó kérdéseivel.

A levél rendkívül súlyos - akit érdekel, nyilván hozzá tud férni - két ponton. Az egyik: az elmúlt fél esztendőben másodszorra jelzi rendkívül határozott formában egy ombudsman - korábban az adatvédelmi biztos, Majtényi László úr hasonlóképpen cselekedett -, hogy előzetesen nem kapta meg a törvényjavaslatot, amelyre pedig a róluk szóló törvény kötelezi az éppen aktuális kormányzatot. Imigyen jobb híján a bizottságunknak küldte el ezt a levelet, nagyon fontos, súlyos problémákat felsorolva benne, amelyeket azonban - hadd fűzzem hozzá egy kicsit vigasztalásképpen kisgazdapárti kollegám számára - a bizottság azonnal egy kapcsolódó módosító indítvány formájában bevett, az előterjesztő képviselője támogatja. Tehát nem annyira koporsófekete ez a történet.

Ami a magam javaslatait illeti, néhányat vissza is vontam, egyszerűen azért, mert az a meggyőződésem, hogy nem az a fontos, hogy kinek a neve alatt fut egy módosító javaslat, hanem az, hogy ha az a javaslat jó, akkor kerüljön be. Így aztán az én nevem alatt egyetlenegy sem fut már tovább, mert vagy a fideszes képviselő, vagy a kisgazda képviselő javaslatát - amely lényegében megegyezett az enyémmel - akceptálta az előterjesztő. Nagyon örülök annak, hogy akceptálta.

Egyetlenegy esetben azonban mégis beadtam egy kapcsolódót, amely arra a szakaszra vonatkozik, amelyet ön említett, mégpedig a tiszteletadás lehetőségéről. Ez az 5. számú, Zakó László-féle módosító javaslat volt. Tudniillik ez egy nagyon fontos dolog. Mivel a törvényjavaslat indoklása erre kitér, úgy gondoltam, hogy nyomatékosítani kell, még akkor is, ha eleve csupán szimbólum értékű marad a kapcsolódó módosító javaslat. Hiszen arról van szó, hogy ha mindenkit alapvető emberi jog és méltóság alapján el kell temetni, akkor mindenkit meg kell hogy illessen az a lehetőség, hogy a halott nyughelye előtt tiszteletet gyakorolhasson. (Zakó Lászlóhoz:) Imigyen ez az ön által vesztesnek ítélt pont egy bizottsági kapcsolódó módosító javaslattal mégiscsak bekerül.

Kicsit sajátos az egész történet, mivel - visszatérve az előző körben említett problémához, hogy tudniillik strukturális nehézségek vannak - valójában a kérdés nem az, hogy a törvény mennyire magasztos, mennyire korszerű vagy ehhez hasonló jelzők értelmetlenné válnak, a kérdés az, hogy vajon segítséget jelent-e az előttünk lévő anyag a különféle módosító javaslataival együtt ahhoz, hogy különösen nagyvárosban, kiváltképpen Budapesten a temetés mint olyan, tisztességesen folyjék.

(14.10)

Itt nem tudom elhallgatni azt a múlt heti élményemet, amikor egy, úgy gondolom, a magyar nemzet köztiszteletben álló, jeles emberét kellett eltemetnem, Karig Sárának hívták, és a temetésén a legkülönfélébb emberek megszólaltak, a Károlyi Mihály Társaságtól az Írószövetségig.

Természetesen hosszabbra sikeredett a temetés, mint a szokásos 15-20 perc. De mivel régi temetős vagyok, a 30 percet betartottam, hiszen tudom, hogy utána, ha csak előzetesen meg nem állapodott a család a temető vezetőjével, jön a következő temetés. És láttam az én derék sírásó kollégáim arcán a nyugtalanságot, túl nagy volt a gyülekezet - ugyan nem Farkasréten volt a temetés, hanem Baján ment végbe -, ahhoz is idő kellett, hogy ezt a nagy gyászoló sereget onnan a ravatalozó teréből kitereljék. És akkor úgy gondoltam, hogy kell nekik mondanom egy bátorító szót. Akkor azt mondták nekem, hogy nem nekik kell, hanem azoknak, akik lehetővé teszik, hogy futószalagon menjenek a temetések Farkasréten, az Újköztemetőben, hébe-hóba még Óbudán is.

De valójában tényleg a rendelet a fontos, tényleg az a fontos, hogy a konkrét temető vagy a konkrét önkormányzat a temetőjében milyen módon intézkedik arról, hogy a méltóképpen és tisztességgel való eltemetés, ami az egész törvénynek a szellemiségét jelenti vagy adja, végbemenjen. Arra gondolok, hogy ebből a szempontból nem igazán az előttünk lévő módosító javaslatok az izgalmasak, az efölött való vita, hanem valóban az, hogy sikerül-e kialakítani azt az emberi tartást egészen kicsi kortól a legkülönfélébb nemzedékeken és csoportokon, egyházi, felekezeti, kisebbségi, etnikai csoportokon keresztül, ahol az egész egybekapcsolódik.

Ezért befejezésül ahhoz a módosítójavaslat-tömeghez szólnék hozzá, amely a halottak, mármint az '56-os vagy egyéb önkény áldozatául esett emberek síremlékeivel, nyughelyeivel kapcsolatos. Mégpedig - bár egyik kollégám sincs itt, sem Lentner Csaba, sem Mécs Imre, akik számára ez olyan fontos volt, hogy több helyen is előhozták - ezzel én nem egészen értek egyet.

Jól tudjuk azt, hogy akár Farkasréten, akár az Újköztemetőben - én a budapesti temetőket jobban ismerem - számtalan olyan halott síremléke található, akik életükben köztiszteletnek örvendtek, Gondolhatunk akár Fekete Istvánra, az íróra, akiről pontosan tudom, hogy lejárt a nyughelye, nincs, aki megváltsa a sírhelyet, és a Farkasréti temető az író iránti tiszteletből nem számolja fel a nyughelyet. Ez a kérdés nem szűkíthető le azokra az áldozatokra, mártírokra vagy hősökre, akik kiváltképp az '56-os forradalom kapcsán áldozatul estek vagy meghaltak.

De fordítva is azt mondanám, hogy nagyon nehéz gondolat ez, de végül is a törvény lényegét érinti, azt a bizonyos strukturális problémát, ami engem feszeget. Ki uralkodik kin? Az élők a halottakon, vagy a halottak az élők felett? Kell-e olyan törvényeket vagy olyan szigorú szabályokat hozni, amelyekért az ember igazából nem tud garanciát vállalni? Pontosabban: amelynek a garanciális lényegét egy nemzet közszelleme adja meg, amely nem törvényhozástól függ, hanem sokkal inkább tanítástól, neveléstől, egy olyan imaginárius szolidaritástól, amely vagy van, vagy nincs. Ha nincs, törvénnyel létrehozni nem lehet, és ha megvan, semmilyen törvénnyel befolyásolni nem lehet.

Végezetül: annak idején, 1988-ban történt utoljára, bár akkor már egy kicsit demonstratív módon, hogy a 302-es parcellába - mondjuk így, idézőjelben - illegálisan kimentem, megelőzően az édesapámmal ezt egy évtizeden keresztül megtettem. Lehetett bármilyen törvény, ami ez ellen szólt, és a kortársaim, a nálam idősebbek jól tudják, hogy nem igazán tolerálta az a rendszer az ilyenfajta temetőlátogatást vagy tiszteletadást, mégsem tudta meggátolni.

Tehát ennyiben én azt hiszem, hogy nem ez az igazán izgalmas a Nemzeti Panteon Bizottság vagy nemzeti kegyeleti bizottság tevékenysége kapcsán. Azzal együtt, hogy személy szerint én nagyon örülnék, ha mindenki, aki életét a közösségért adta, legyen az a nemzet egyetemes közössége, vagy egy kisebb közösség, egy falu közössége, nyugodalomban lehetne afelől, hogy a sírját gondozni fogják, nem fogják háborgatni, nem 25 évig, nem 10 évig, hanem egyáltalán nem fogják háborgatni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu