DR. BAZSA GYÖRGY (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én a magyar felsőoktatást összességében a magyar társadalom eredményes, termékeny, fejlődő rendszerének tartottam és tartom minden meglévő nehézségével, hibájával és kritikával illethető sajátosságával.

Ezt mutatta egyébként az az európai uniós vélemény is, amit csatlakozásunk előkészítése érdekében a jelentésünkre az Európai Unió megfogalmazott. Azt gondolom, az egyik legjobb és egyben a csatlakozást tekintve is a legegyszerűbb rendszer a magyar társadalomban a magyar felsőoktatás. Ez a felsőoktatás átélte és eredményesen, nagyobb megrázkódtatás nélkül élte át a rendszerváltást is, és azóta is halad minden nehézsége mellett egy, az én megítélésem szerint határozottan fejlődésnek nevezhető úton. Ehhez hozzátartozik az a '93-ban meghozott felsőoktatási törvény a '96. évi módosításokkal, amelyek ehhez a fejlődéshez nyilvánvalóan hozzájárultak, és amihez most a benyújtott törvényjavaslat összességében, úgy gondolom, szintén csatlakozni kíván.

Ez a magyar felsőoktatás korábban mindenekelőtt állami volt. Örvendetes, hogy megnyílt az egyházi és magán-felsőoktatási intézmények működésének lehetősége. Ez a felsőoktatás duális volt, és megmaradt változatlanul duálisnak - e tekintetben a hagyományok nagyon erősek -, de szükséges lenne a mostaninál nagyobb mértékű közeledés az egyes képzési szintek, az egyes intézménytípusok, a szakok rendszerében egyaránt. Ennek kulcseleme kell hogy legyen - és nagyon remélem, lesz is - a kreditrendszer, amit minden nehézség ellenére mégiscsak be kell vezetni a magyar felsőoktatásban; ez sokunk szakmai meggyőződése, számos, szakmailag indokolható szempont szerint.

Ez a magyar felsőoktatás korábban meglehetősen zárt volt, a humboldti egyetemi modellt követte mindenekelőtt egyetemeken, de nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy lényegesen nyitottabbá vált az utóbbi években, évtizedben. Ha más nem, egyetlen adat hadd jellemezze ezt: míg korábban a költségvetés az intézmények saját költségvetésének messze több mint 90 százalékát adta a legtöbb esetben - kivételek voltak, mondjuk, a Műegyetem -, addig ma ez a magyar felsőoktatásban a kétharmada lett, és egyharmadát az intézmények a társadalomnak nyújtott legkülönbözőbb szolgáltatások révén szerzik meg. Mi ez, ha nem a nyitottságnak elég egyértelmű bizonyítéka? Azt viszont változatlanul vallom, hogy sok más tekintetben ezt a nyitási folyamatot természetesen folytatni kell.

Ez a felsőoktatás összességében színvonalas volt és az ma is. Korábban mindenekelőtt elitképzésre rendezkedett be, időközben az elmúlt évtizedben mintegy háromszorosára megnőtt hallgatói létszám alapján nyilván a tömegképzés felé mozdult el, és gyakorlatilag már azt kell folytassa még akkor is, ha e tekintetben sem feltételrendszerében, sem módszereiben nem tudott még teljes mértékben alkalmazkodni vagy felnőni.

Ez a felsőoktatás olcsó volt korábban is - európai mértékkel mérve egyértelműen, amerikai mértékkel már nem is szabad mérni -, a támogatások bekövetkezett reálérték-csökkenése miatt még olcsóbb a korábbiakhoz képest, de ezzel együtt is tudományos, oktatási teljesítményében még mindig versenyképes nemzetközileg. Ezt statisztikákkal, a tudományos közlemények megjelenési, idézettségi adataival, a végzettek külföldi, nyugat-európai, amerikai egyetemeken való rendszeres megjelenésével, rendkívül pozitív fogadtatásával, professzoraink, oktatótársaink nagyszámú meghívásával, vendégprofesszorságával elég egyértelműen lehet igazolni.

Ennek a felsőoktatásnak olyan lényeges változásait éltük meg, csináltuk meg az elmúlt években, mint a doktori fokozat szervezett képzésének megjelenése, megvalósítása az egyetemen, és az az akkreditáció, amit minden bürokratikus nehézsége ellenére mégis az egyetemi, főiskolai autonómiák önkéntes és tudatosan vállalt magasabb szintre, egy közös szintre adásával a magyar felsőoktatás gyakorol, ami a minőség ellenőrzésének, biztosításának egyik, nyilvánvalóan egyrészt nem teljes, másrészt nem tökéletes formája.

(22.00)

De azt gondolom, mindkettő működése feltétlenül nagy eredmény és előrelépést jelentene.

Ez a felsőoktatás összességében autonóm, és autonóm intézményekből áll, egy osztott vezetéssel, ami ebben a szférában a 900 éves tradíciók alapján szükségszerű és természetes, az egyszemélyi és a testületi vezetés kettősségével és az 1993. évi törvényben biztosított, e tekintetben szinte csorbítatlan autonómiajogok megőrzését a továbbiakban is biztosítani kell.

Úgy gondolom, hogy az előterjesztés - majd a részletes vitában, illetve a módosító indítványokkal is megmutatjuk ezt - nem tökéletes, úgy látjuk, hogy néhány személyi kérdésben, ami az autonómiának ugyanúgy fontos része, mint a szakmai kérdések, nem tiszteli teljes mértékben ezt az autonómiát, és ezt feltétlenül hibátlanul és csorbítatlanul tovább kell éltetni, mert ha valamit valahol kikezdünk, akkor onnantól kezdve esély van, hogy másutt és mások, más értelemben is kikezdik.

Hadd utaljak egy példával arra, mennyire lényeges ennek a megértése. Pokol Béla képviselőtársunk, egyébként az ELTE professzora, valamennyien jól ismerjük, azt a javaslatot fogalmazta meg az általános vitában, hogy az egyetemi tanároknak elő kell írni a nagydoktori fokozatot. Nagyon nagy különbség van aközött, hogy ki írja elő. Ha az egyetem előírja, úgy gondolom, ezt megteheti, mert a Kossuth Egyetem, amelynek rektora vagyok, megtette saját autonóm döntése révén, az autonómia sértése nélkül, de ha ezt valaki más írja elő, hogy a professzorok kinevezésének külső feltételét hogyan kell megszabni, akkor ez az autonómia sértése. Világosan kell érteni, hogy mi az autonómia lényege, mik az autonómia sajátos megnyilvánulási formái, és azt gondolom, hogy ekkor nem fogunk olyan lépéseket tenni, amelyek ezeknek az önmagában is nagy értékeknek - ami egyébként a Magyar Tudományos Akadémiánál éppúgy megvan, mint mondjuk az önkormányzatoknál meg kell hogy legyen - jelentős továbbélését biztosítja.

A felsőoktatás egy meglehetősen széttagolt intézményrendszerrel dolgozott. Így alakult a fejlődése, azért kárhoztatni és hibáztatni, azt gondolom, senkit nem kell, nem méltányos, ha bárkivel kapcsolatban ezt megtesszük, de az kétségtelen, hogy az euro-atlanti tapasztalat, másrészt az egyetemek története is egyértelműen sokkal szélesebb spektrumú univerzitások mint intézménytípus mellett szól, amely méretben is mást jelent. Van egy ilyen nem hivatalos norma, hogy körülbelül egymillió lakos egy egyetemet "eltart". Ez Hollandiában egészen pontosan érvényesül, 14 millió lakos, 14 egyetem, Svédországban 10 százalékon belül hasonló a helyzet, Finnországban szintén, azzal a feltétellel, hogy az adott korosztály körülbelül 25-30 százaléka vesz részt a felsőoktatásban.

Ezt kell, azt gondolom, nekünk is követni, mert ez egyrészt racionális, de mindenekelőtt szakmai szempontból a szakmai sokszínűség, a mai korszerű társadalmi és természeti kutatások megvalósíthatósága érdekében követelmény, amely felé - teljesen nyilvánvaló, elhangzottak itt a példák is - azok az egyetemek itt Magyarországon is törekedtek, amelyek korábban szakegyetemek voltak, a miskolci, a veszprémi, a gödöllői, de egyébként a főiskolák is, a békéscsabai és mások. Nekünk szakmai meggyőződésünk, hogy ez az univerzitás, mint olyan a korszerű, minden szempontból jó felsőoktatási intézmény, még akkor is, ha szakegyetemekre Magyarországon is látni fogunk az elkövetkezendőkben is példát, és persze Európában is vagy akár az Egyesült Államokban is látunk ilyen példát.

A most előterjesztett intézményrendszer - maguk az előterjesztők, a miniszter úr és más hozzászólók is mondták - jó szándékú, de nyilvánvalóan nem a legjobb, mert ilyen nincsen. Egy olyan intézményrendszer, amelyben kompromisszumok vannak, amelyben nemkívánatos effektusok kompromisszumai is megjelennek, gondolok itt a székhelyvitára, az "egymásra haragszom"-intézmények ide vagy oda sorolására - az előbb ugyan szép volt az indoklás, hogy miért nem baj az, ha haragszunk egymásra -, és ugyanígy, azt gondolom, hogy nem volt az annyira irracionális, amikor az egészségügyi, az agrár-felsőoktatási intézmények vertikálisan szerveződtek, és a főiskolai karok egy-egy anyaintézményhez ilyetén módon kapcsolódtak.

Elfogadom, mert azt vallom, hogy az is egy jó felfogás és jól megvalósuló intézményi funkció, ha a regionalitás érvényesül az intézmény megszervezésében, és én bízom abban, hogy ezek az intézmények, nem beszélek a magától értetődő Debrecen, Szeged, Pécs, néhány más példáról, de azok a ma még egymást kissé távolról nézegető, bár közel lévő intézmények majd megtalálják azt értelmes tevékenységet, ahogy ez a regionális és szélesebb szakmai spektrumú felfogás náluk is megvalósul. Ennek persze vitatható eleme, hogy ez Budapesten a legkisebb mértékben valósul meg, mert itt nem a vertikális, hanem a szakmai hasonlóságok alapján inkább a horizontális integráció valósult meg.

Megoldhatónak véljük a most még éppen a szakegyetemek részéről rendkívül erősen szorgalmazott centrum, tehát az egyes szakterületek összetartozó karainak vagy intézeteinek, vagy egyéb intézményeinek összekapcsolódását és együttes működését biztosító centrum megszervezését, és azt gondolom, hogy néhány más, exponált kérdés időhiányban sem említendő részlete is több ponton megoldható, miközben néhány ponton igazi megoldást én magam sem vagy mi magunk sem tudnánk tenni.

Legvégül azt kell hozzátennem, hogy ez az egész integrációs folyamat, ami most itt exponáltan szerepel - a korábbiakra majd feltehetően a törvény későbbi módosítása kapcsán visszatérünk -, támogatást, feltételrendszert igényel. Az egyrészt megnyugtató, nagyon remélem, hogy megnyugvással mondhatjuk, hogy - most nem mennék bele, hogy világbanki kölcsönből vagy miből - az 58 milliárd forintnak becsült mai beruházási támogatás segítséget és a fejlődés fontos elemét jelenti a felsőoktatás számára, ugyanakkor más, a napi költségvetési feltételrendszer, a pályázatok reálértékének növelése és a tényleges költségek, a valós működési feltételek biztosítása érdekében számottevő költségvetési támogatásra, a nemzeti jövedelem mainál lényegesen jelentősebb ráfordítására van szükség.

Azt remélem, hogy ez a következőkben be fog következni, hiszen az így átalakuló, most már potenciálisan tényleg korszerű szerkezetű intézményrendszer ezt a támogatást a nemzet jövője érdekében feltétlenül megérdemli, meggyőződésem, hogy meg is fogja szolgálni.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps.)

Forrás: parlament.hu