DR. SÜMEGHY CSABA, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Elnök Asszony! Képviselőtársaim! Hölgyeim és Uraim! A Fidesz-Magyar Polgári Párt szívből örül, és helyesli a tárgyalt téma napirendre tűzését, mert ez egyrészt megköveteli azt a helyzetértékelést, amely az országban az elmúlt években kialakult, másrészt meghatározza a megoldás módját is. Ennek megfelelően nagy hiba lenne csak szociálpolitikával mint kiragadott ténnyel foglalkozni; a téma tárgyalása, az említetten túlmenően, alapvetően gazdasági, emberi és emberi méltóságot érintő kérdéseket is érint.

Tisztelt Ház! A kilencvenes évek története a jövedelem-újraelosztás megújult módszereinek alkalmazása Magyarországon. A korábban központi-kormányzati jövedelemcentralizáció és jövedelem-újraelosztás megváltoztatásának igénye már a nyolcvanas években napirenden volt. Az államháztartási reform ezt a célt tűzte maga elé a nemzetközi pénzügyi szervezetek ösztönzésére. A kilencvenes években a GDP csökkenése mellett az ösztönzés erőteljesebbé vált. A hangsúly még inkább oda helyeződött, hogy a GDP-hez mért arányokban a szociális kiadások magasak, figyelembe véve az ország fejlettségi színvonalát.

Az állami jövedelemkoncentráció és jövedelem-újraelosztás még a nyolcvanas években is az úgynevezett szociális célú újraelosztás mellett egy általánosabb jövedelem-újraelosztást jelentett. Azaz az állam mint egy irányító atya nemcsak a lakosság, hanem a vállalatok jövedelmét is tetszése szerint csoportosította át burkolt vagy éppen nem titkolt támogatásokra. Az IMF nyomására a szociális szempontokat is érvényesítő fogyasztói ártámogatást néhány éven belül elenyésző arányúra szorították le az akkori kormányok. Eközben a gazdasági folyamatok eredményeként - vállalati csődök, létszámleépítések, a munkanélküliség megjelenése és növekedése - a szociális célú kiadásokat növelni kellett; munkanélküli-segély, jövedelempótló támogatás és így tovább.

A növekedésnek úgy próbált határt szabni az előző kormány - különösen a Bokros-csomag után -, hogy megnehezítette a hozzáférést a különféle juttatásokhoz, illetve szűkítette a jogosultak körét, a juttatás alapját képező jövedelmeket, vagy egyszerűen lecsökkentette a jogosultság időtartamát. A munkanélküli-segélyeknél például valamennyi módszert alkalmazták. Jó példa a pályakezdőké, akiket előbb kizártak, majd bevontak, azután ismét kizártak a segélyből. A segély időtartamát az eredeti három évről fokozatosan egy évre szűkítették le, az egy év lejárta után egy sokkal rosszabb ellátást jelentő támogatást adtak. A nyugdíjaknál a degresszív beszámítást alkalmazták, a családi pótlékot jövedelmi szinthez kötötték, és így tovább.

Ezzel egy időben a hatalmon lévő szocialista kormány folytatta az állami szerepvállalás mérséklését számos más területen. Gondoljunk csak a lakásépítési hitelek jelentősen megemelt kamataira, az egészségügyi ellátásra vagy a fogászati ellátásra, a szanatóriumokra, a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök körül kialakult támogatáscsökkentésekre.

Az 1988-ban bevezetett személyi jövedelemadó-rendszerből döntő részben kiiktatták a szociális elemeket arra való hivatkozással, hogy éppen a rászorultabb alacsony jövedelműek nem vagy nem teljes mértékben tudták igénybe venni ezeket, tehát a magasabb jövedelműeknek kedvez ez a rendszer. Az viszont senkit nem zavart, hogy az adórendszerbe időközben beépített, különféle befektetési konstrukciókra kidolgozott adó-, illetve adóalap-lehetőségek még sokkal inkább a magas jövedelműeket támogatták.

Hölgyeim és Uraim! Ebben a kialakult helyzetben kell szembenéznie az új kormánynak a világgazdaságot jelentős mértékben meghatározó globalizáció következményeként azzal, hogy a fejletlen térségek polgárai a külföldi beruházások hatására egyre inkább kiszorultak a gazdaságból, és társadalmi ellentétek alakultak ki az ország területén belül. A globalizáció kétségtelen pozitív hatásai mellett a negatív tendenciákkal kapcsolatban - a hangzatos szólamokon és megfogalmazott kormányhatározatokban rögzített iránymutatásokon túlmenően - gyakorlatilag semmi nem történt.

Tovább fokozta a kialakult helyzet tragikus voltát a Magyarországon létrejött foglalkoztatási rendszer. A rendszerváltást kísérő súlyos gazdasági válság következtében 1990 óta mintegy 1,6-1,7 millió munkahely szűnt meg. A munkájukat és rendszeres keresetüket elvesztő dolgozóknak csak egyharmada keresett munkanélküliként új munkahelyet, a többiek inaktívvá váltak, vagyis a háztartásba vonultak vissza, illetve nyugdíjazással vagy más úton léptek ki a munkaerőpiacról. A jelenlegi alacsony foglalkoztatási szint súlyos és tartós következményeit jól szemlélteti, hogy ha a foglalkoztatottak száma ma annyi lenne, mint egy évtizeddel korábban, akkor a mai keresetekkel számolva az egészségbiztosító járulékbevétele mintegy 110 milliárd forinttal, a nyugdíjbiztosító 150 milliárd forinttal, az egyéb költségvetési bevétel pedig több mint 30 milliárddal, a lakosságnak pedig 80 milliárddal több munkajövedelme lett volna, mint a valóságban 1998-ban. Ezt a kialakult helyzetet kell örökségként kezelnie a Fidesz-Magyar Polgári Párt által vezetett kormánykoalíciónak, és megtennie azokat a lépéseket, amelyek az Európai Unióhoz való csatlakozás alapvető kritériumai.

Tisztelt Ház! Az európai uniós bővítésnek jelenleg három fóruma ismert. Az első a felvételi tárgyalások, a második az európai konferencia, a harmadik a csatlakozási partnerség. Ennek keretében a belépésre váró országok számára testre szabott felkészülési tervet dolgoznak ki. Ennek keretében segítenek a tagjelölt országoknak a közösségi politikák megismerésében és részt venni a programokban. Ebben jelentős szerepet játszik a munkaerő szabad áramlása az Európai Unióban, ahol ez a négy alapszabadság egyike. Ez a terület azért is különösen érdekes, mert az Unióban már megjelentek azok a csoportok, amelyek az új tagok munkavállalóinak nem akarják - legalábbis egyelőre - megengedni a szabad munkavállalást az Unió jelenlegi államaiban. Előfordulhat, hogy csatlakozásunk után nem élhetünk rögtön ezzel a joggal, például elképzelhető, hogy öt év tilalommal élnek felénk ezen a téren. Az olcsó magyar munkaerőtől leginkább az osztrákok félnek, feltehetőleg alaptalanul.

(9.40)

Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a magyar munkaerő nem igazán rendelkezik idegennyelv-ismerettel, így feltehetőleg nem lesz tömeges a munkások Nyugatra áramlása. Ettől az alapszabadságtól inkább nekünk kellene tartani, mert a képzett tudományos munkatársak agyelszívása komoly károkat okozhat hazánknak.

Az Európai Unió tíz munkaképes korú lakosára jut egy munkanélküli, s Magyarországon a munkanélküliségi ráta ma 10,5 százalék. Ez kevesebb, mint az Unióban, de viszonylag torzított adat, és éppen a leghátrányosabb helyzetű, tartósan munka nélkül lévő személyeket nem tartalmazza. Súlyosbítja a kialakult és örökölt helyzetet, hogy Magyarországon 100 munkaképes korú lakosból 57 dolgozik, 43 pedig inaktív. Különösen rontja a helyzetet az ország keleti és északi régióit sújtó tartós munkanélküliség kezelése, amelyben az elmúlt négy évben nem mutatkozott lényeges előrehaladás.

Ezért, figyelembe véve azt is, hogy hazánkban nagy probléma a nyugdíj előtt állók foglalkoztatásának kérdése, egyértelmű, hogy nemcsak és nem alapvetően szociálpolitikai, hanem gazdasági kérdésekről van szó. Adalékként hozzátéve azt is, hogy Nyugat-Európában komoly szociálisdömping-vita folyik, bár úgy tűnik, ez nyugvópontra jut azzal a kompromisszummal, hogy megengedi az országok közötti gazdasági fejlettségbeli különbségeknek megfelelő bér- és a szociális ellátási szintek közötti különbségeket, ugyanakkor egységes szociálpolitikai alapelveket és munkaügyi sztenderdeket határoznak meg.

Korántsem nyilvánvaló azonban, hogy ezt a kompromisszumot alkalmazni fogják a most csatlakozni kívánó országokra is, ha pedig alkalmazzák, akkor az is kérdés, hogyan teszik ezt. A kelet-európai országoktól megkövetelt szociális sztenderdek tényleges tartalma egyelőre nyitott, s nem tudjuk, vajon csak a munkavédelmi előírások és a jogharmonizáció tartozik-e bele, vagy a fogalmakat kiterjesztik a megélhetést garantáló bérekre és a jóléti állam szociális ellátási szintjére és minőségére is.

Eddig különösen szakszervezeti oldalról volt hallható a keleti kibővítéssel kapcsolatosan a szociális dömping vágya, miszerint megengedhetetlen a szociális dömping, ha ugyanazért a munkáért a kelet-közép-európai munkás csak töredékfizetést kap. Ide értendő természetesen a gyermekmunka, a kényszermunka, a munkavédelmi előírások megsértése, a be nem jelentett foglalkoztatottak száma, a tb-kötelezettségek kikerülése és így tovább.

Az ellentétes gazdasági érvek sem mellőzhetőek, mert ha a munkaadókat arra köteleznék, hogy mindenhol azonos bért és szociális ellátási szintet biztosítsanak, akkor elveszne az az ösztönzés, amely a beruházásokat a közép-kelet-európai országokba vonzza, ez pedig a gazdasági fejlődésüket is visszavetné, ami ellentétes az Unió céljaival is.

Képviselőtársaim! Az uniós csatlakozás gazdasági és szociális vetületei egyértelműen előtérbe helyezik a társadalmi párbeszéd kérdéskörét. Ezért engedjék meg, hogy politikai áttekintést tegyek az állami szerepvállalásról, a munkaügyi kapcsolatokról az európai országokban. A munkaügyi kapcsolatokba való állami befolyás mértéke igen eltérő lehet a különböző európai országok esetében. E tekintetben a kormányok magatartása három csoportra osztható: az egyik nem vesz részt a szociális párbeszédben, a másik tevékenyen alakítja a társadalmi párbeszédet, míg a harmadik csoport támogatja a kollektív szerződés megkötését. Franciaországban, a Benelux-államokban, Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban az állam aktív szerepet játszik, de tekintettel van a szociális partnerek autonómiájára; míg Nagy-Britanniában az állam egyáltalán nem avatkozik be a munkaügyi kapcsolatok rendszerébe, ezt teljes mértékben a szociális partnerekre bízza. A fennmaradó országokban az állam a kollektív megállapodások rendszerére helyezi a hangsúlyt, s támogatja azok feltételeit.

Ezek után nézzük meg tételesen a kialakult helyzetet! Nagy-Britanniában a deregulációs hagyományokból következően a munkaügyi kapcsolatokra a be nem avatkozás politikája jellemző. Az állam a vitás munkaügyi kérdések megoldását a felekre hagyja, az ország törvényei nem írnak elő tárgyalási kötelezettséget a szociális partnerek számára egyetlen szinten sem. A kollektív megállapodásos rendszer önkéntességen alapul, az ezzel kapcsolatos szabályozás igen csekély. A konszenzuskeresésben az informalitásnak nagy szerepe van. Az együttműködést a rugalmas pragmatizmus hatja át, aminek alapja a szervezetben szerzett tapasztalat és jártasság. Nagy-Britanniában nincs iparágak feletti tárgyalási fórum, a kollektív alku legfontosabb terepe az üzem. A kollektív szerződések betartása nem kötelező a felekre nézve, mert kizárólagos funkciója, hogy hivatkozási pontként szolgáljon. Írországban hasonló a helyzet, mint Nagy-Britanniában, néhány kisebb eltéréssel.

A három Benelux-államban a kormányok fontossági szerepet játszanak a munkaügyi kapcsolatok alakításában. Belgiumban a törvényi szabályozás igen részletes, nem elégszik meg az általános feltételek meghatározásával. Mindhárom országban szigorú szabályok vonatkoznak a kollektív szerződések kötésével kapcsolatos feltételekre, a minimálbérekre és elbocsátásokra. Franciaországban az állam, a munkaadói és a munkavállalói szervezetek közötti viszony nem igazán intézményesült. Az előbbiek autonómiája és elismertsége, az utóbbiak ereje erősen kétségbe vonható. A tárgyalások folyamán a kormány szerepe meghatározó.

A munkaügyi kapcsolatok északi modelljeit gyakran svéd modellnek nevezik. Ez sokat változott az elmúlt években, de alapvetően két princípium határozza meg: a teljes foglakoztatás és az egyenlőség. Ausztriában a társadalmi párbeszéd a két fő érdekvédelmi csoport és a kormány között a legmagasabb szinten intézményesült, míg a három mediterrán országban, Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban az állami beavatkozás jelentős. A munkaügyi kapcsolatrendszer befolyásolása egyrészt jogi eszközökkel történik, másrészt mód nyílik a politikai pártok részéről történő befolyásolásra is, szakszervezeti kapcsolatok, illetve favorizált társadalmi partnerek bevonása által. Németország és Olaszország: különösen Németországban minden közjóra vonatkozó politikát tripartit testületekben kell megvitatni, ezért minden kormányzati szerv mellett működik olyan testület, amelyben egyenlő alapon vesznek részt a munkaadók, munkavállalók és a kormány által kijelölt képviselők.

A felsorolt nyugat-európai példák alapján a magyar sajátosságoknak legmegfelelőbb társadalmi párbeszédrendszert dolgozta ki a kormány, amely a legszélesebb demokratikus jogokat biztosítja mind a munkaadók, mind a munkavállalók érdekképviseletei számára. Lényegében az e tárgyban folytatott hatpárti egyeztetés, az MSZP részéről történő kisebb fenntartással, támogatta a kormány elképzeléseit. Sajnálatos, hogy ennek ellenére egyes szakszervezeti szövetségek politikai eszközként használják fel az elavult érdekegyeztetés helyébe lépő társadalmi párbeszéd kérdését, így annak közös megegyezésen nyugvó elfogadása immár december óta késik. Reméljük, az elmúlt időkben lefolytatott és különösen a szakszervezeti területet érintő tárgyalások után a kételkedők és az ellenzők belátják, hogy az új rendszer egyértelműen valamennyi fél, végső soron a magyar társadalom érdekeit szolgálja.

Tisztelt Ház! Az elmondottak csak részei azoknak a szociális kérdéseknek, amelyek utunkat Európába vezetik, de különösen így van ez a magyar valóságban. Magyarországon a közelmúltban a polgárok többségének biztonságot nyújtó szociálpolitikai gyakorlat helyett sorra szegénypolitikai intézkedések követték egymást. Az elmúlt kormányzati időszak a családokat a jövedelem eltitkolására, a házasokat látszatvállalásokra kényszerítette.

Ugyancsak szociális kérdés lett mára a hajléktalanság. A társadalom mintha beletörődött volna, hogy polgárai viszonylag nagy számban fedél nélkül élnek, s a városok aluljáróiban, pályaudvarain és más nyilvános helyen húzzák meg magukat. Az emberi életre nem, vagy alig alkalmas körülmények miatt a hajléktalanok között sok a beteg, nagy a halandóság. Ez a helyzet elfogadhatatlan a Fidesz-Magyar Polgári Párt számára.

(9.50)

Már megtettük a kezdeti intézkedéseket az azonnali segítségnyújtásra, a leginkább társadalmi szervezetek által kezelt átmeneti szállások, éjjeli menedékhelyek létesítésére, de ezt a tevékenységet az önkormányzatoknak is fokozatosan támogatniuk kell.

Hölgyeim és Uraim! A Fidesz-Magyar Polgári Párt választási programjában szállt síkra a közösségi szellemű társadalomért. Szociálpolitikánk az emberek, a családok egymással vállalt szolidaritásán, egymás iránti felelősségén alapul. A nevelés és képzés értékorientációja elengedhetetlen alapja minden szabad és felelős társadalomnak. Az állam biztosítani fogja a polgárok szabadságát, egyben érvényesíti azok egymás iránti és a jövő nemzedékek iránti felelősségét az élet minden területén.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiban.)

Forrás: parlament.hu