KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Az adótörvények vitájának mai szakaszában egyetlen igen fontos kérdésről szeretnék beszélni, ez a keresőképtelen munkavállalók ellátásának helyzete.

Hogy miért éppen e törvény kapcsán, arra persze én sem tudok választ adni, hiszen a keresőképtelenség nem adóügy, és a keresőképtelen munkavállalók ellátása itt, ebben a törvénycsomagban nem függ össze a járulékfizetési szabályok változtatásával. Azt viszont már többször elmondtuk, hogy maga a törvénycsomag inkonzisztens, belső logikai összetartó erő nincs benne, tehát nem meglepő, hogy olyan témáról kell beszélnem, amely nincs összefüggésben az egész törvénycsomag fő gondolataival.

A javasolt törvénymódosítás megszünteti a munka törvénykönyvében rögzített 15 napos betegszabadságot, ezzel egyidejűleg elengedi a későbbi táppénz egyharmadának térítési kötelezettségét a munkáltatónak. Igen ám, de helyette évi 40 naptári napra terjedő időre a táppénz kifizetését áthárítja a munkáltatókra. Évi 40 napig! Itt az előttem felszólaló fideszes képviselőtársam figyelmét is fel kell hívnom arra, hogy hiába beszél 30 munkanapról, a munkanap csak a betegszabadság esetén használható fogalom, a táppénzt naptári napokra számolják, következésképp az áthárított időtartam nem kevesebb, mint 40 naptári nap.

A további változások, amelyek a keresőképtelen munkavállalók életéhez, helyzetéhez fűződnek, nem kevésbé siralmasak. Különösen súlyosnak tartom, hogy a törvényjavaslat megszünteti a passzív jogon járó táppénz igénybevételének a lehetőségét; és ki kell emelnem egy különösen hátrányos helyzetbe kerülő csoportot: ők az egyéni vállalkozók. Hogy ezeknek a szigorításoknak mi az indoka, arra a miniszteri expozé egyetlen mondat erejéig tért ki. Azt mondta a miniszter úr, hogy a munkáltatók terhein akartak könnyíteni. Ha ezt az indokot elfogadom is, fel kell hívnom a miniszter úr és minden kormánypárti képviselő figyelmét arra, hogy a munka világának csak egyik szereplője a munkáltató. A másik oldalon ott vannak a dolgozó emberek, és soha egyetlen módosítást sem lehet úgy elfogadhatóvá tenni, hogy a munka világának csak az egyik szereplőjére gondolunk, a másikra nem.

Joggal gondolhatnánk, hogy a módosítások mögött költségvetési indokok húzódnak meg, hiszen a költségvetésnek mindig kevés a pénze. Költségvetési indoka azonban a szigorításoknak nem lehet. Hiszen az átlagos táppénzen töltött idő az elmúlt időszakban folyamatosan csökkent, öt év alatt összesen 10 nappal lett rövidebb ez az idő; öt évvel ezelőtt 40 nap volt az átlagos táppénzben töltött idő, most 30 nap - és hogy ez a csökkenés nem a magyar népesség egészségi állapotának javulásából következik, arról a képviselőtársaim már szóltak. Az érveiket és adataikat megismételni nem kívánom, legfeljebb csak még egyszer aláhúzom, hogy a táppénzes idő úgy csökken, hogy közben a magyar lakosság egészségi állapota folyamatosan rosszabb lesz. Ebből következően a táppénzkiadások sem emelkedtek, nem is emelkedhettek; a járulékbevétel lényegesen emelkedett, mert a fizetésekkel arányosan természetesen nőtt; a táppénzkiadás 1995-ben 39 milliárd forintba került, 1998-ban pedig mindössze 41 milliárdba, tehát gyakorlatilag nominálértékén maradt.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ahhoz, hogy a kép teljes legyen, mindkét, a munka világa szempontjából indokolt kérdést fel kell tennünk. Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy miként érinti a változás a munkáltatókat, és természetesen még inkább azt a kérdést, hogyan érinti a dolgozó embereket.

Az előbbi felszólalók közül többen hangsúlyozták, hogy az intézkedés kedvező a munkáltatóknak, mert csökkenti adminisztratív terheiket. Ha a képviselőtársaim figyelmesen olvasták a törvényjavaslatot, tudják azt, hogy ennek a 40 naptári napnak a táppénzköltségét az Egészségbiztosítási Pénztár megelőlegezve kifizeti. Következésképp az utólagos elszámolás adminisztratív terhe megmarad, mint ahogy megmarad az adózás rendjéről szóló törvény szerint a behajtás lehetősége is, következésképp az adminisztrációs szabályok, az adminisztrációs terhelés nem változik. A munkáltatói csoporton belül pedig egy jelentős csoportnak, az önfoglalkoztató egyéni vállalkozóknak a helyzete lényegesen romlik. Az egyéni vállalkozók ugyanis mindeddig betegségük, keresőképtelenségük első napjától kezdve táppénzre voltak jogosultak. Miközben a kormány állandóan azt hangsúlyozza, hogy politikájával vállalkozó-, kisvállalkozó-barát, az egyéni vállalkozókat megfosztotta az első naptól járó táppénz lehetőségétől.

Mindebből az következik, hogy az egyéni vállalkozónak, ha beteg lesz, 40 napig az ellátatlanság rémével kell szembenéznie, 40 napig az egyéni vállalkozónak nincs jövedelme, és vajmi kevés vigasz a számára az, hogy a képletes, valójában önmaga számára ki nem fizetett táppénzének összegét, amelyet az egészségbiztosítás számára igazol, év végén az adóelszámoláskor a költségei között leírhatja. A költségleírás és az ellátatlan betegség időtartamban sem esik egybe, és a beteg egyéni vállalkozó teljesen kiszolgáltatott marad. Az már tényleg csak egy lábjegyzetet érdemel - erről is szó volt már -, hogy mindehhez képest az egyéni vállalkozók terhei is nőnek, százalékos arányban az ő terheik jobban azzal, hogy a fix összegű egészségügyi hozzájárulás magasabb lett.

Én magam is egyetértek azzal, hogy ez az embertelen szabálymódosítás még általánosabbá fogja tenni a munkaerőpiacon a kényszervállalkozást, és félreértés ne essék, ezt a kényszervállalkozási formában történő alkalmazást nemcsak a gonosz külföldi tőkések alkalmazzák, megjelent ez már régen a költségvetési szférában is, állami költségvetésből élő szervezeteknél, hiszen minden szervezet hamar rájön, önmaga számára hogyan lehet kedvező pozíciót biztosítani, még akkor is, ha ez más kárára történik.

Szó esett arról, hogy ez a változtatási szabály gyakorlatilag nullszaldós. Nagyon nehéz ezt ellenőrizni, hiszen az a melléklet, amelyet kézhez kaptunk, a tájékoztató anyag 19. számú melléklete, körülbelül olyan meggyőző számokat tartalmaz, mintha ezeket a számokat kenón sorsolták volna ki. Maga az összeg, amelyről az expozé is szólt, olyan csekély, hogy a statisztikai hibahatáron belül van. Ami viszont biztos: biztos az, hogy a beteg ember kevesebb pénzt kap, hiszen a táppénz összege alacsonyabb, mint a betegszabadság idejére járó ellátás, és az is biztos, hogy mivel a táppénz után járulékot nem kell fizetni, a társadalombiztosítás bevételei is csökkennek.

Számomra természetesen ennél is fontosabb kérdés, hogyan érinti a javaslat a dolgozó embereket. Egyetértek mindazokkal, akik a kiszolgáltatottság növekedéséről beszéltek. Az a tény, hogy 40 naptári napig ez az időtartam magasabb, mint az egész évben átlagosan táppénzben töltött idő, a táppénzt a munkáltató fizeti, a beteg vagy betegeskedésre hajlamos emberek, dolgozók foglalkoztatásában a munkáltatót ellenérdekeltté teszi.

(11.10)

És tudjuk, hogy minden munkaerő-piaci bizonytalanság a foglalkoztatás ellen hat.

A legnagyobb pofon, amit a dolgozók ebben a törvénycsomagban kapnak, a passzív jogon járó táppénz megszüntetése. A hatályos szabályok szerint a munkaviszony megszűnése után még három naptári napig a dolgozók táppénzre jogosultak. Ez a védelem azért nagyon fontos, mert általában a munkaviszony megszűnése, az utolsó napi el- és leszámolás a hétvégén történik, és ezért a pénteken megszűnő munkaviszony lehetővé teszi, hogy ha a munkaviszony megszűnése miatt amúgy is nehéz lelkiállapotban lévő dolgozó szombaton vagy vasárnap beteg lesz, akkor még hétfőn kiírathatja magát táppénzre, és nem marad ellátatlanul.

Ne tessenek nekem a visszaélés lehetőségével érvelni, mert természetesen visszaélni mindennel lehet - de a devianciára szabályozni nem lehet! És ha van visszaélés, tessék ellenőrizni a táppénzkiírásra jogosult orvosokat!

Végül fel kell vetnem azt a kérdést, hogy a megváltozott szabályok alkotmányossági szempontból hogyan értékelhetők. Az Alkotmánybíróság annak idején a betegszabadság jogintézményének bevezetésekor többször foglalkozott a kérdéssel. A képviselőtársaim emlékeznek is arra, hogy bizonyos döntéseket alkotmányellenesnek nyilvánított. Ugyanakkor kimondta azt - és ez természetesen intelemül szolgál, hogy a teher áthárítása önmagában nem jelent alkotmányellenességet. De hozzátette, hogy akkor nem, ha ez más oldalon tehercsökkenéssel jár együtt. Elfogadta a betegszabadság 10 napról 15 napra történő felemelését és az egyharmados térítési kötelezettséget, de azért, mert ezzel egy időben a munkáltatók járulékfizetési kötelezettsége csökkent. Ilyen egyensúlyteremtésnek a szándékáról most szó sincs!

Nem tudom, hogy mit szólna az Alkotmánybíróság a táppénzes naptári napok számához, hiszen a felén túli sérelem elvével érvelt annak idején, amikor a 25 nap betegszabadságot soknak találta. Abban viszont biztos vagyok, hogy az egyéni vállalkozók vesztesége, várományvesztése, az egyéni vállalkozóknak eddig járó szolgáltatás elvesztése alapvetően sérti a társadalombiztosításhoz fűződő alkotmányos jogokat, a társadalombiztosítási tulajdonhoz fűződő jogot, a szerzett jogok védelmét és a szociális biztonsághoz való elemi jogot.

Meglepetve hallottam Horváth Zsolt képviselőtársamtól, hogy gondolkodnak a konstrukció megváltoztatásán. Nagyon szeretném, ha legalább az általános vita lezárulásának utolsó napján lenne valami halvány fogalmunk nekünk, képviselőknek és érintett dolgozó embereknek arról, hogy mi lesz velük jövőre, akkor, ha betegek lesznek.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiból.)

Forrás: parlament.hu