DR. SOLT PÁL, a Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Természetesen visszaélés lenne ezzel a lehetőséggel, amely most megadatott nekem, ha arra törekednék, hogy reflektáljak valamennyi felszólalásra; ennek nincs is értelme. Néhány kérdést szeretnék kiragadni, de elsősorban és legelőször is szeretném megköszönni minden hozzászóló, felszólaló észrevételeit. Valamennyi felszólalásból az igazságszolgáltatásért való felelősség hangját éreztem ki. Természetesen a hozzászólások maguk sem voltak mindenben egybehangzóak. A szándékuk mindenképpen az, és ezt meg kell köszönni.

Elsősorban szeretnék utalni arra, hogy a kormány képviseletében az igazságügy-miniszter asszony által elmondottak az én megítélésem szerint nagymértékben találkoznak azokkal a gondolatokkal, amelyekkel én is nézem az igazságszolgáltatás és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács helyzetét. Kizárólag arra utalnék az ő felszólalásából, hogy nagyon fontos számunkra az a hír értékű megjegyzése, amely az úgynevezett jogi asszisztensképzés megindulására utal. Valóban igaz az, hogy európai összevetésben a bírót segítő egyéb tisztviselők és segítők száma, aránya rendkívül alacsony Magyarországon, hiszen egy bíróra még két segítő sem jut összességében. Ez nagyon sokat ront a helyzeten.

Azt gondolom, hogy ő is egy kissé, kismértékben érintette a tájékoztató többek által felvetett hiányosságát, amely nem utalt elegendően arra, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács mit tett a helyzet megváltoztatására. Úgy gondolom, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elsőévi működését elég világosan bemutattuk a tájékoztatóban. Ez a második év sokkal erősebben irányul arra a kiútkeresésre, ami rajtunk áll. Erre a kiútra természetesen szeretnék visszatérni.

Nincs mit hozzáfűznöm - nem is vitához, hanem - azokhoz az elismételt álláspontokhoz, amelyek az Országos Igazságszolgáltatási Tanács létét kérdőjelezték meg. Ez természetesen konzekvensen hangzott el azon képviselőktől, akiknek korábban is ez volt a véleményük. Az is többször elhangzott, hogy a bírák a törvényeknek vannak alávetve. Nos, ezt a törvényt sem a bírák készítették. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács a parlament által hozott törvény alapján működik, és amíg így működik, addig tesszük a dolgunkat, nem tudunk hozzászólni ahhoz, hogy miért nem kellene léteznünk. Ha olyan törvény lesz, amely alapján nem ez az igazságszolgáltatási, igazgatási modell lesz, akkor aszerint fogunk dolgozni. Azt hiszem, hogy ezek a felvetések ma már nem indokolnak vitát.

Sokkal súlyosabb kérdés - itt egybehangzás mutatkozott a kormánypárti és az ellenzéki oldalról is -, ami a költségvetési érdekérvényesítési képességünket és eredményünket illeti. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács létrehozása során és hatáskörének meghatározásában természetesen nagyon fontos elem volt, hogy az új és merőben szokatlan - a költségvetés kezelésére, összeállítására kiterjedt - hatáskörrel hogyan tud élni. Tudatában vagyunk annak, hogy lobbicsoportjaink nincsenek, és nem is lehetnek.

Az Országgyűlésben, minden eddigi országgyűlésben majd minden társadalmi rétegnek, csoportnak, foglalkozási ágnak és hivatásnak megvannak a képviselői. A bírók ezek közé soha nem fognak bekerülni. Tehát ez az elsődleges érdekérvényesítési fórum nem áll a rendelkezésünkre. Természetesen volt bírók bekerülhetnek, és meg is köszönöm, hogy minden lehetőséget egy szál volt bíró megragad ebben a Házban, hogy a bírák érdekét belülről, empatikus módon képviselje. Mégis azt mondom, hogy egy kicsit fájó számomra, ha itt, ebben az intim körben és mindig ugyanazokkal a személyekkel lefolytatott beszélgetésben szó esik arról, hogy vajon hogyan létezik, hogy a költségvetésből hiányzik az az 510 millió forint, ami a helyi bírók pótlékára van. Technikailag meg tudom mondani: a törvényt a parlament a helyi bírák pótlékáról december 7-én hozta meg, a költségvetési keretszámokat, a fejezetek főösszegeit viszont november 30-án határozta meg, illetve szavazott. Ebből tehát nem az következik, hogy ennek a költségvetésben kellene benne lennie, bár mi felvetettük már a költségvetés készítésekor, hogy a kormány ilyen javaslatot tesz, mert már előttünk volt. Tehát bekerülhetett volna a költségvetésbe, de szigorúan, legiszlációs szempontból azt is mondhatom, hogy nem szavazhatott meg november 30-án a költségvetés egy december 7-én bekerült támogatási formára pénzt. Úgy gondolom, hogy nem is ez a forma a fontos, hanem az a körülmény, hogy hozzájutunk-e ebből.

(18.30)

E tekintetben levelet intéztem Járai Zsigmond pénzügyminiszter úrhoz, és hasonlóan levélben fordult hozzá Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszony is; a mai napig erre válasz még nem érkezett.

Természetesen az már a költségvetés tárgyalásakor világos volt, hogy 8,25 százalékos alapilletmény-növelést nehéz 5 százalékos támogatás mellett úgynevezett kigazdálkodási módon elérni, hiszen ez nem egy egyedül minket ért igazságtalanság - idézőjelben -, ezen osztoznak más fejezetek is. Igen, de ennek, hogy így mondjam, az országgyűlési pedagógiai célzata az, hogy az ésszerű létszámot alkalmazzák, és akkor talán az 5 százalék támogatás is elég lesz a 8,25 százalékos emeléshez. Mi meg állandóan azt halljuk, és ma a témában jártas tanult képviselőtársak egymásnak adták át a szót a létszámnövelésünk tekintetben; vissza fogok térni egy szóban erre.

Ha tehát létszámot kell hogy növeljünk, akkor azt hogyan tegyük, ha még erre az adott létszámra vonatkozó költségvetési támogatást sem kaptuk meg? Úgy gondolom, hogy ebben bizonyos - az önök műszavával élve - koherenciazavar van a gondolkodásban. Emeljük a létszámot - akár még az ítélőtábla helyett is -, csak ahányszor mi javaslatot tettünk létszámnövelésre, tisztelt képviselők - mégpedig a büntetőeljárási szabályok módosítása tekintetében, a szabálysértési felülvizsgálat bevezetése kapcsán -, egyharmadát kaptuk meg a létszámnak!

Én tehát úgy gondolom, hogy a pénzügyi kormányzati oldal nem azonosan látja a kérdést azokkal az itt ülő képviselőkkel, akik szakmai múltjuk miatt a mi kérdéseinket nem kizárólag a Pénzügyminisztérium szemével figyelik. Ebben csak támogatásukat kérhetem és azt, hogy ez a hozzáállás, ami a javunkra szolgál, ne csak az Igazságszolgáltatási Tanács vitájában nyilvánuljon meg.

Ennek egy nagyon finom árnyalata az ítélőtáblák kérdése. Azt kell mondanom, hogy Pokol Béla tudós fejtegetéseit - ami talán meg is haladta bizonyos mértékben az általános képviselői érdeklődést, és ami az európai precedensjogi komparatív elmélkedésre és a magyar Legfelsőbb Bíróságra vonatkozott - nagy figyelemmel kísértük, de ezt más írásaiból is láttuk. Ő nagymértékben egyetértett a Legfelsőbb Bíróság ítélőtábla útján történő tehermentesítésével. Én viszont azt látom, hogy az a képviselőcsoport, amelyiknek tagja Pokol Béla képviselő úr, megszavazta még azt a változtatást is, ami a kormány javaslatával szemben a vezető kormánypárt egyik képviselője nyomán került a parlament elé.

Miről van szó? Arról, hogy nemcsak hogy 2002-ben ne legyen, hanem még az is halasztódjon el 2003-ra. Ebben is úgy érzem, hogy sokkal konzekvensebb az, aki azt mondja, hogy ne legyen ítélőtábla - nem értek egyet vele -, de azt mondani, hogy milyen jó, hogy lesz, most már ez sínen van... - kérem szépen, ez a sín még nagyon messze van! 2003 ebben az ütemben, ahogy halad a bíróságok terhe, nagyon messze van még! Úgy gondolom tehát, hogy amikor ezzel egyet lehet érteni, ugyanakkor azt látom, hogy az Országgyűlés döntései ettől egy kicsit eltávolodtak.

Kérem szépen, szeretnék utalni arra, hogy az OIT elnöke, aki a Legfelsőbb Bíróság elnöke, ugyanúgy látja-e ezt a kérdést, ahogyan ezt láttatja Fenyvessy Zoltán képviselő úr. Ő ebben a jelentésben az igazságszolgáltatást mint súlyos beteget, mint a romlást megjelenítő írásművet, mint belenyugvást, mint elkedvetlenítést olvassa. Azt hiszem, hogy ez talán egy kicsit az olvasó kérdése is.

Aki engem ismer - nem magánemberként, hanem a hivatalomban ismer -, tudja, hogy mindig és minden alkalmat megragadtam, talán még egy kicsit impulzívabban is, mint kellene, azért, hogy javaslataimban a kiútról beszéljek. Nem állja meg a helyét az a megállapítás, hogy egy beteg test diagnózisát adom meg és rezignáltan tudomásul veszem, hogy bizony ez a beteg halódik, rokkantnyugdíjas - ha szabad mondanom. Nem!

Tisztelt Képviselőtársak! Tisztelt Országgyűlés! Az igazságszolgáltatás nem rokkantnyugdíjas beteg! Olyan, mint mindegyikünk. Bizony, néha fáj a fejünk, bizony, néha rossz napjaink vannak, bizony, elkap az influenza, bizony náthásak vagyunk - nem hiszem, hogy valamelyikünkre nézve is arra lehetne következtetni, hogy most már végünk van. Én személyesen ezt soha nem sugalltam, de az sem igaz, hogy bírótársaink a felelősségteljes munkájukat valami mély apátiába süllyedve, elkedvetlenedve végzik. Nem! Nem, ez a bírói kar pontosan azért tud ott tartani, ahol még ma is tart, mert nincs ilyen letört állapotban! Látja a bajokat, szenved tőle és tesz ellene, tesz ellene! És az Országos Igazságszolgáltatási Tanács sem tesz másképp!

Úgy gondolom, hogy a szóbeli kiegészítésem is világossá tette, hogy van a diagnózisra gondolatom. El is mondtam. Nagyon nagy hangsúlyt adtam annak, hogy a XXI. századba már nem lehet átmenni XIX. századra vagy a XX. század elejére jellemző eljárási modellel. Ezt ma is elmondtam, de nem először, hanem sokadszor. Nagyon összecseng ezzel Pokol Bélának a Legfelsőbb Bíróság úgynevezett filtráló vagy szelektív jogosítványaira való utalása.

Hol tartunk még, tisztelt képviselők, attól, hogy a Legfelsőbb Bíróság dönthetné el, hogy mi az igazán a jogegységre nézve fontos jogkérdés?! Ma pillanatnyilag ott tartunk, hogy szinte minden ügyben - bizonyos ügyszakokban törvényszerűen - el lehet jutni a Legfelsőbb Bíróságra. Én magam voltam a napokban tanúja annak, amikor három, talárba felöltözött, egy bírói tanácsot alkotó kollégám elindult, és azt mondták: megyünk tárgyalni - a per értéke 8 ezer forint. És nem volt benne rendkívüli jogkérdés.

Kérem szépen, erről beszélek én, az eljárásjogról, nagyon sokszor: ez az igazi tartalék, ez az igazi kiút. A többi is nagyon fontos. Létszámfejlesztést ajánlanak? Mi is. Megkaptuk? Részben.

Nem hiszem, hogy most arról kéne szólnom, hogy majd hivatkozni fogok arra, hogy valamelyik képviselő mit ajánlott, hiszen mindegyik képviselő a véleményét mondta el - de én szeretném, ha a frakcióikban is képviselnék ezt az álláspontot. Itt nagyon felelős és sokszor aggódó, sokszor egészen pesszimisztikus hangok hangzottak el. Tessék, kérem szépen, mellénk állni abban is, hogy amikor javaslataink vannak, azok előkerüljenek a parlamentben! Mi nem tudunk idekerülni! Ismételten utalok arra, hogy lobbilehetőségeink nincsenek, de természetesen vannak más, törvényes lehetőségeink, amelyeket minden alkalommal megpróbálunk kihasználni.

A bírósági infrastruktúra helyzetéről Hack Péter szólt. Amikor ő arra utalt, hogy ha valaki belép bizonyos bírósági épületekbe és hirtelen a XIX. században érzi magát, azt hiszem, hogy erősen túlzott - jó értelemben. Vannak bírósági épületek, melyekbe belépve az embernek a gályarabság és a középkor úgynevezett sötétsége jut az eszébe. Anélkül, hogy túlzottan kiemelnék egyet-kettőt, szeretném önöket egyszer meginvitálni - az érdeklődő csekély számú képviselőket, akik ez iránt érdeklődnek, szeretném egyszer meginvitálni -, mondjuk, a debreceni városi bíróságra. Tessék bejönni, és utána igazolva látszik az, hogy mi nagyon-nagyon szerényen jelentkezünk az igényeinkkel, de általában még ezek a szerény igények sincsenek kielégítve.

Nem hagyhatom szó nélkül Varga Istvánnak azokat a szavait, amelyek az én megítélésem szerint bizonyos önellentmondást tartalmaztak, mert ő azt mondta, hogy a bírót ne a mennyiség minősítse - ezt mi szeretnénk, de ma ilyen a helyzetünk -, hanem az általa végzett munka minősége. Ezzel nem állt teljesen szinkronban az az odavetett utalása, ami arra célzott, hogy talán a Legfelsőbb Bíróságon is lehetne négy vagy hány ügyet tárgyalni.

(18.40)

Ezt nem tartom fair eljárásnak, elsősorban azért nem, mert annak megítélése, hogy mi a kevés, mi a sok, nagyon belső ismeret és nagyon a bíró kérdése, én tehát nem hiszem, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak szemére hányható lenne, hogy keveset dolgozik. Tessék szíves lenni ezzel megismerkedni, és tessék egyszer talán, mondjuk, a Legfelsőbb Bíróságon tartani egy kihelyezett alkotmány- és igazságügyi bizottsági ülést, és tessék velünk megismerkedni, mert én azt gondolom, hogy talán néhány megállapítás nem pontos ismeretből is fakad.

Csökken-e a bíróságok presztízse, vagy olyan alacsony, mint azt néhányan mondják? Itt nem voltak összhangban a felszólalások, egyesek úgy gondolják, és én magam is azokhoz tartozom, hogy a polgárok, ha őket nem abba az irányba terelik, hogy legyenek mindennel általában elégedetlenek, akkor a bíróságokat még mindig nagyra becsülik. Miért becsülik nagyra? Azért, mert megtalálják az esetek nagyon nagy részében ott az igazságot, vagy a döntést legalább. Én azt hiszem, azt a kijelentést, amelyet nagyon sokszor hallottam, hogy már nem jönnek a bíróságra, mert nem lehet benne bízni, az ügyek számának az alakulása nem igazolja vissza. Én nem azt szeretném, ha az emberek nem mernének bíróságra jönni, de ennek semmilyen nyoma nincs, hiszen a törvényeink pontosan arra biztatják őket, hogy a jogilag egyáltalán kezelhető konfliktusoknak mindig a bíróság legyen a végső megoldási helye, és ez így is lesz.

Tisztelt Képviselők! Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen felelősséggel megvitatták a beszámolómat, és bízom abban, hogy önök a beszámolót el fogják fogadni, de igazából abban bízom, hogy a képviselői, törvényhozói munkájukban a segítés szellemében fognak a továbbiakban munkálkodni.

Azzal fejezem be, hogy önöknek és az itt nem lévő képviselőtársaiknak is nagyon boldog karácsonyt és békés új esztendőt kívánjak.

Köszönöm. (Taps.)

Forrás: parlament.hu