LEZSÁK SÁNDOR, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Miközben hallgattam az előttem megszólaló szabad demokrata képviselő asszonyt, azt jegyeztem fel, hogy a parlament mintaszerűen működik: az adott problémára a kormány javasol egy megoldást, az ellenzék pedig minden megoldásra tud egy problémát.

Úgy gondolom, hogy indulataimat fegyelmezni tudom akkor, ha felolvasom az előre megírt szöveget, amely a Magyar Demokrata Fórum véleményét foglalja össze.

Az elmúlt év végén tárgyalta meg és utasította el az Országgyűlés az év egyik legneuralgikusabb törvényjavaslatát. Ez a rövid törvényjavaslat mint valami injekciós tű, behatolt a betegségéből lassan lábadozó társadalmunk mélyebb rétegeibe, és kéretlenül is felszínre hozta azokat az előítéleteket, amelyeket több évtizeden keresztül sulykoltak a közvélemény tudatába. Például bármely, a nyugat-európai gyakorlat irányába történő apró előrelépést itthon az ellenzék az 1945 előtti Magyarország feltámasztásaként értékel, hiszen a praxisjog területén is nyilvánvalóan közelebb áll az európai gyakorlat a háború előtti hazai gyakorlathoz, mint a szocialista korszakéhoz. Azokat vádolják tehát maradisággal, akik a megfontolt uniós csatlakozás érdekében éppenhogy közelítenének a bizonyíthatóan jól bevált nyugat-európai gyakorlathoz.

Erősen támaszkodnak a törvényjavaslat ellenzői az emberi irigységre is. Nem azt méltányolják, hogy az alapellátás területén részben visszakapják elvett jogosítványaikat az orvosok, hanem azt hiányolják, hogy miért nem kapnak olyan orvoscsoportok is jogosítványokat, akiknek még a fejlett országokban sincsenek ilyen jogosultságai.

Az etikus és kiegyensúlyozott tájékoztatás gyöngeségére figyelmeztetnek azok a visszásságok is, amelyek a parlamenti végszavazást követő tömegtájékoztatást jellemezték. A törvényjavaslat körüli vita súlypontja a szakmai küzdőtérről fokozatosan átkerül a közvélemény-manipulálás erkölcstelen bázisára.

Most újra szembesülhetünk azzal az eredménytelenséggel, ami a decemberi általános vitában kifejtett erőfeszítéseinket követte. Számomra úgy tűnik, hogy a szocialista és szabad demokrata ellenzék akkor is úgy tett és most is úgy tesz, mintha egy jelentéktelen és semmitmondó törvényjavaslat feküdne a tisztelt Ház előtt, mégis minden erejét latba vetve kísérletet tesz a javaslat megtorpedózására. Ez a színjáték még azzal a szereppel is bonyolódik, hogy leplezik az érdekelt orvostársadalom előtt a szükséges reformokat akadályozó törekvéseiket, és egy kormánypártot hibáztatnak a törvényjavaslat hatálybalépésének az elmaradása miatt.

Kérdés előttem, hogy őszintén meg lehet-e ismételni mindazokat a törvényjavaslatot ellenző állításokat a mostani általános vitában, amelyeket azóta rejtőzködő magatartásukkal is megcáfoltak az ellenkező véleményen állók. Nos, ha úgy ismétlődnek meg az ellenérvek, mintha mi sem történt volna azóta, akkor ez a rövidke törvényjavaslat, ahogy hozzászólásom elején jeleztem, mintaszerűen hozza felszínre beteg közéletünk mély etikai válságát is. Kezdetben az ellenérvek csak azt hangsúlyozták, hogy a törvényjavaslatnak nincs jelentősége; foglalkozni sem nagyon kellene vele, annyira jelentéktelen. Ehhez képest több órán keresztül meggátolta az ellenzék ügyrendi és kétperces felszólalásokkal a decemberi általános vita megkezdését, és a részletes vitát is általános jellegű kérdésfeltevésekbe fullasztotta.

Miért váltott ki ez a - idézőjelbe téve - "semmilyen" törvény, ez a hevenyészett valami, ez az alibitervezet, ahogy exminiszterek ezt minősítették, ekkora ellenállást, hiszen más esetekben a lényeges következmény nélküli törvények elfogadását szinte semmilyen vita nem szokta kísérni? Nyilván már az ilyen minősítések pillanatában sem gondolták komolyan véleményüket ezek a felszólalók - de akkor miért nem fedték fel valódi ellenkezésük okát?

Ez a rejtőzködő magatartás rányomta bélyegét mind a parlamenti vitára, mind a törvény elutasítását követő eseményekre. Az okok ötven év óta változatlanok: ugyanazon középosztály-ellenes, tulajdonellenes ideológia jegyében ellenzik ma is sokan az orvosok praxisjogát, mint ahogyan ellenezték például a gazdák földhöz juttatását. Ilyen véleményeket, ilyen nézeteket ma már nem illik hangoztatni, ezért is volt egy árnyékbokszolás a valódi kifogásokat elhallgató érvek sokasága, az előző parlamenti vita.

Egy további, gyakran felhozott ellenérv az volt, hogy még nincs kellően megvitatva ez a javaslat. A társadalmi vitát mellőzve, a decemberi törvényhozási dömpingben akarja kierőszakolni, úgymond, a kormány az elfogadását. Azóta kiderült, hogy az orvosi kamara szervezésében ennek a törvényjavaslatnak a tartalmáról már egy év óta szakmai, képviselői előzetes tárgyalásokat folytattak a parlamenti pártok. Egy év társadalmi vita, több ülésre kiterjedő parlamenti vita után mondhatjuk-e őszintén, hogy kiérleletlen ez a javaslat? Most nincs év végi törvényhozási dömping - nos, akkor mi szól az időszerűség ellen? Mi lehet ennek az időhúzásnak a célja?

Tisztelt Országgyűlés! A széles körű reformok bevezetése nyilvánvalóan érintené az önkormányzati vagyont, ami viszont kétharmados képviselői támogatottságot igényelne. Erre most nincs semmilyen reális esély, mivel a mai ellenzék többsége láthatóan ragaszkodik a csődöt mondott egészségügyi rendszer fenntartásához. (Közbeszólás az MSZP soraiban: Meg kellene ismerni a rendszert!) Megjegyzendő, hogy míg az önkormányzatok az évtized elején az egészségügyi ellátási kötelezettséggel együtt ingyen kapták meg az ehhez szükséges épületeket és eszközöket, ma úgy tűnik, hogy ellenzéki képviselők inkább a kötelezettségek vagyon nélküli leépítésén fáradoznak.

A mai helyzet érdemleges megváltoztatásához - be kell látni - a kormány nem rendelkezik a kellő parlamenti többséggel. Ezen a ponton látni kell azt is, hogy ez a törvény szükséges, de messze nem elégséges lépés. A helyi önkormányzatok még továbbra is számos olyan eszközzel rendelkeznek, amelyek révén megnehezíthetik az alapellátásban dolgozó orvosok helyzetét. Az európai gyakorlat teljes értékű átvétele érdekében módosítani kellene az önkormányzatokról szóló kétharmados törvényt, amire most nincs esély. Az elkövetkezendő években magának az orvostársadalomnak is keményen harcolnia kell majd annak érdekében, hogy a belátható időhorizonton belül nálunk is megvalósulhasson az eurokonform gyakorlat.

Sok kritika érte a törvényjavaslat tömörségét. Az előterjesztő miniszter úr hiába hangsúlyozta, hogy ez a törvényjavaslat csak egy szükséges kezdő lépés, hiszen az egészségügy területén lehetetlen minden visszás helyzetet megszüntetni és megreformálni csupán egyetlen törvényjavaslat révén. Az ellenzék viszont mindvégig egy ilyen csodatörvényt kért számon, amit mellesleg ők maguk sem alkottak meg, hiába volt kétharmados többségük négy esztendőn át. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ez a törvényjavaslat, tisztelt Országgyűlés, nem szól másról, mint a mindeddig nem elismert praxisnak mint immateriális vagyonnak a hivatalos elismeréséről, vagyoni joggá tételéről. Mint ahogyan az első szabadon választott kormány is a tulajdonviszonyok tisztázásával volt kénytelen megkezdeni a működését, hiszen az összekuszált tulajdonviszonyok és a régi tulajdonosok nemzetközi bíróságokig is eljutó jogigényei miatt nem lett volna gazdaságpolitikai mozgástere, úgy a mostani egészségügyi reform sem kezdődhet másként, mint a megszerzett orvosi tudásnak, az évtizedes szakmai tapasztalatnak, az orvos iránti lakossági bizalomnak a vagyonként történő elismerésével. Mint ahogyan a mezőgazdaság reformját nem lehet elképzelni a legkisebb résztvevők, a gazdák tulajdonosi jogainak az elismerése nélkül, hasonlóan ehhez az egészségügy reformja sem valósulhat meg az alapellátásban részt vevők szellemi tulajdonjogának az elismerése hiányában.

A tulajdont, a vagyont alkotmányerejű törvények védik. Olyan vagyon elismeréséhez jut tehát a háziorvos-társadalom, amit a jövőben már sem kormányrendeletekkel, sem feles törvényekkel nem lehet megnyirbálni.

(16.50)

A praxisra mint eszmei vagyonra alapozva a jövőben olyan, a betegeket szolgáló tárgyi vagyont is építhetnek az érdekelt orvosok, amire ma nincs esély az ilyen fejlesztések iránt érdektelen vagy szegény önkormányzatokban. Ennek érdekében természetesen változtatni kell a hatályos jogszabályokon is, hiszen például ma nem lehet műszereket vásárolni a kártyapénzekből.

Tisztelt Országgyűlés! Ellenzéki állítások hangzottak el, miszerint aggódik az orvostársadalom e miatt a törvény miatt, úgy érzi, hogy súlyos összegeket kell majd fizetnie azért, hogy egyáltalán dolgozhasson. Paradox ellenzéki felfogásról tanúskodik az, hogy miközben a nagyobb ellenzéki párt azt kifogásolta, hogy szerinte óriási összegekkel megrövidítik e törvény révén az orvostársadalmat, addig a szabad demokraták a praxishoz való hozzájutás ingyenességét, azaz az orvostársadalomban a szerintük várható indokolatlan hasznát kifogásolták, és javasolták azt, hogy ezért a jogért cserébe díjat kérhessen a területileg illetékes önkormányzat.

Az a tény, hogy két ellenzéki párt ennyire ellentétesen értékeli a praxistörvény következményeit - az egyik az orvosok megkárosítását vélelmezi, a másik pedig az orvosok indokolatlan meggazdagodását -, azt valószínűsíti a Magyar Demokrata Fórum szerint, hogy belátható időn belül vagyoni téren emiatt nem lesz érdemleges változás. Arról nem tehetünk, hogy a kormányellenzéki obstrukció miatt esetleg megalapozatlan várakozásokat is kelthet ez a törvény, ami - ismétlem - csak egy szükséges kezdő lépés. (Keller László: A kisgazdák nem ellenzék!)

Több hozzászóló és a miniszter úr is úgy fogalmazott, hogy ez a törvényjavaslat az orvosok felszabadításáról szól. Valóban, érdemtelenül fenyegetett és függő helyzetükből emeli ki a körzeti orvosokat. Sajtóhírek már korábban is rendszeresen beszámoltak olyan esetekről, hogy az önkormányzatok eltávolítottak nekik nem tetsző orvosokat az állásukból. A törvényjavaslat lényegében megszüntetné a körzeti orvosoknak ezt a kiszolgáltatott helyzetét, azt az egzisztenciális bizonytalanságot, ami mindeddig a velük szemben gyanakvó önkormányzatoktól való függő állapotukat jellemzi. Hangsúlyoznom kell, hogy ennek a függő helyzetnek a felszámolása csak a jövőben fejeződne be, a kormánynak ma erre nincs alkotmányos lehetősége.

Az elkövetkezendő években magának az orvostársadalomnak is harcolnia kell önnön felszabadítása érdekében az önkormányzatokkal. A törvényjavaslat tehát úgy hagyja változatlanul az önkormányzatok jogait, hogy szükségtelen előjogokat megszüntet. Ezeknek az előjogoknak a felszámolásáért cserébe a szabad demokraták állami kártérítést követelnek az önkormányzatok számára, hasonló módon azokhoz a múlt századi feudális nagyurakhoz, akik felszabadított jobbágyaik jogállásáért cserébe váltságdíjak megfizetését követelték a korabeli költségvetéstől. Csáky András, MDF-es képviselőtársam nem véletlenül hangsúlyozta felszólalásában, hogy ha már "váltságot" kellene fizetniük az orvosoknak szabadságukért cserébe, akkor indokoltabb lenne az orvosi egyetemeknek adni a váltságdíjat.

Egy szocialista orvos képviselőt állítólag arra biztattak kollegái, hogy - idézem hozzászólásából - "szavazz nemmel erre, mert nekünk nem ad biztonságot, nem szolgálja a praxisunk működőképességét és szakmai presztízsünket sem". Ezekkel a vélekedésekkel szembeállítható ugyan a miniszter úr által idézett szakmai közvélemény, miszerint a megkérdezett orvosok több mint 90 százaléka támogatja ezt a törvényjavaslatot, de aki nem akar hitelt adni ennek az aránynak, az úgyis elmegy a tények mellett.

Hadd tekintsek ki most ennél a kérdésnél a napi és az elektronikus sajtóra. Ott sokkal tájékozottabb és rafináltabb gondolatmanipulátorok tevékenykednek, mint az Országgyűlésben. Ott pontosan tudják, hogy mit vár az orvostársadalom. Ha ez az orvostársadalom valóban azt várta volna, amit a szocialista képviselőtársunk idézett, akkor öles betűkkel adták volna hírül december 22-én az újságok a törvényjavaslat bukását, és elégedett szocialista képviselők nyilatkoztak volna arról, hogy - a praxisukért és presztízsükért aggódó orvosok kérésének eleget téve - nem szavazataikkal megbuktatták ezt a törvényjavaslatot. De nem ez történt, hanem az, hogy a törvényjavaslat elbuktatói meghúzódtak a háttérben, és hirtelen az a kormánypárt került a média reflektorfényébe, amelyik végig támogatta a javaslatot, de a szavazáskor hiányzott. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Kisgazdák!) Nos, az újságok öles betűi és a híradók rövid főhírei ezt a pártot hibáztatták a törvényjavaslat megbukása miatt, és bő teret adtak a csalódott orvosok kormánypártokat hibáztató véleményének.

Ez a történet a napnál világosabban tárja fel társadalmunk mély erkölcsi válságát is (Derültség az MSZP soraiban.), azt, hogy egyes politikusok nagyon is jól tudják, hogy a törvényt ellenző állításaikkal szemben az orvosi közvélemény nem áll mögöttük, céljuk elérése, a törvényjavaslat leszavazása után szinte menekülnek az orvosok elől, és másokra mutogatnak, mint a törvényjavaslatot megbuktatókra. A tömegtájékoztatás sem az igazság felderítésén munkálkodik, hanem a hírmanipuláláson. Nem azokat nevezi meg a törvényt elutasító képviselőkként, akik nemmel szavaztak, hanem azokat, akik ott sem voltak. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.)

Köszönöm a figyelmüket. A Magyar Demokrata Fórum természetesen továbbra is támogatja a törvényjavaslatot. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(A jegyzői széket Mádai Péter foglalja el.)

Forrás: parlament.hu