LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Szinte minden magyarországi családot és minden hazai vállalkozást érint az előttünk fekvő törvényjavaslat. Hatalmas pénzmennyiségről van szó, hiszen az elmúlt esztendőben több mint 300 milliárd forint volt az élet- és vagyonbiztosítással kapcsolatos biztosítási díjbevételek nagysága. Ez az összeg megfelelt a költségvetés társasági adóból és illetékbefizetésből származó bevételeinek, vagy ebből az összegből fedezni lehetne a nyugdíjkifizetések egyharmad részét. Tavaly ennek a jelentős nagyságú díjbevételnek alig egyharmada szolgált kárrendezést és kártérítést, tehát nagyon fontos ennek a tevékenységnek a törvényi szabályozása, mivel a biztosítási díjak befizetése és a káresemény időben nem eshet egybe. Emiatt a jogszabályoknak és az állami felügyeletnek gondoskodnia kell arról, hogy a díjbefizetések meghatározott hányada tartalékképzést szolgáljon, és ne indokolatlan működési kiadásokra vagy netán rejtett profitkivonásra fordítsák.

Magyarország helyzete annyiban sajátos Európában, hogy a részvénytársasági formában működő 22 biztosítótársaság alaptőkéjének 79 százaléka külföldi tulajdonban van, és ezeknek a multinacionális társaságoknak pillanatnyi üzleti érdekei gyakran diktálhatnak olyan irányú, országok közötti vagyoni átcsoportosítást, ami nem esik egybe a hazai biztosítottak és a nemzetgazdaság érdekeivel. Nem véletlenül kért a kormány a közösségi irányelvek alkalmazásával kapcsolatos tárgyalások során arra lehetőséget, hogy az uniós csatlakozásunkat követő öt évig az életbiztosítási tartalékok befektetésére csak belföldön legyen lehetőség. Annyiból is sajátos az ország helyzete, hogy a 22 társaság közül négynek együttesen 70 százaléknyi a piaci részesedése a biztosítási szolgáltatások körében.

Miközben ezeket az adatokat, mondatokat jegyeztem fel - hiszen mint a parlament többsége, magam sem vagyok biztosítási szakember -, elgondolkodtam azon, hogy bizony az állampolgárok többsége nem látja át a minimális biztonsági tőke nagyságára, az értékkövetésre, a biztosítási felügyelet jogkörére vagy a biztosítási matematikusok kötelező alkalmazására vonatkozó törvényi előírások szükségességét. Az állampolgárokat elsősorban az érdekli, hogy ha kár éri őket, akkor különösebb hercehurca nélkül enyhítsék veszteségeiket a befizetett biztosítási díjaik ellenében. Gyakran hozzák fel példának nagyszüleik, dédszüleik biztosítási szerződéseit, amely szerződések az egyszerű iparosok, kereskedők számára is áttekinthetőek voltak, nem bizonytalanította el a szerződéskötőket több oldalnyi kivétel vagy áttekinthetetlennek tűnő, apró betűs feltételrendszer.

Ha visszatekintünk a múltba, akkor Magyarországon Révkomáromban 193 évvel ezelőtt, 1807-ben alakult meg az első jelentősebb biztosítóvállalkozás, amely elsősorban hajókat és hajón szállított árukat biztosított. 1857-ben alakult meg az első magyar általános biztosítótársaság, majd ezt követően folyamatosan nyitottak fiókokat külföldi biztosítóintézetek is. 1947-től 1952-ig fokozatosan államosították a biztosítóintézeteket Magyarországon, és az elkövetkezendő négy és fél évtizedben a biztosítók közötti verseny kizárása, a biztosítási feltételek egyoldalú diktálása és a kötelező szerződéskötések előírása révén a vagyonbiztosítás a központi jövedelemelvonás és jövedelemátcsoportosítás egyik eszköze volt, és elhalványult az eredeti biztosítói szerepkör.

Csak a '80-as évek végétől szüntették meg a korábbi Állami Biztosító monopolhelyzetét, és tették fokozatosan lehetővé a többszereplős biztosítói piac létrejöttét.

A rendszerváltás utáni új helyzetnek megfelelő biztosítást átfogóan eddig az 1996. január 1-jétől hatályos XCVI. törvény szabályozta, de ezt az elmúlt négy évben rohamosan meghaladta az élet, és jelenleg az előttünk fekvő törvényjavaslat 119 szakasza révén felújításra vár.

(11.10)

A törvény megújulása a Magyar Demokrata Fórum véleménye szerint várhatóan áttöri azt a láthatatlan korlátot, ami ma egyre inkább leblokkolja a biztosítási piac fejlődését. Az MDF szakmai környezetében általános az a tapasztalat, hogy míg az átlagosnál kedvezőbb életfeltételek között élők körében telített a biztosítási piac, azaz az ilyen háztartásban élők túlnyomó részének van életbiztosítása és lakásbiztosítása, addig a szerényebb életvitelű családok többsége nem engedheti meg magának a biztosítók által nyújtott vagyoni és létbiztonság igénybevételét. Itt kell megjegyezni, hogy nemcsak a lakosságon belül, hanem a gazdálkodók és a gazdálkodó szervezetek között is jelentősek a különbségek aszerint, hogy kik tudják és kik nem tudják igénybe venni a biztosítási szolgáltatások nyújtotta lehetőségeket.

A Budapest Sportcsarnok leégése újra ráirányította a figyelmet azokra a hátrányos körülmények között gazdálkodó kényszervállalkozókra is, akiknek bevételei elégtelenek arra, hogy azokból biztosítási díjakat fizessenek. A korlátolt felelősségű társaságok, betéti társaságok többsége, közel 200 ezer társaság a kötelező biztosításon kívül nem vállalja semmilyen biztosítási díj fizetését, az egyéni vállalkozók körében pedig még nagyobb a biztosítás nélküliek aránya. A biztosítási díjbevételek több mint felét gazdálkodók, gazdasági társaságok és nem gazdálkodó jogi személyek fizetik be, közel felét a lakosság. A lakossági jövedelmek mintegy 4 százalékát fordították 1999-ben biztosítási szolgáltatások igénybevételére. Háztartás-statisztikai adatok szerint a népesség legszegényebb egytizedének díjfizetése csupán nyolcad-, kilencedannyi, mint a legtehetősebb egymilliónyi lakos díjfizetése. A lakások egyharmada, mintegy másfél millió lakás nincs biztosítva. A munkaképes felnőtt lakosoknak csak a fele kötött életbiztosítást. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a hazai lakosság mintegy harmada vagy nem látja értelmét annak, hogy biztosítást kössön, vagy alacsony és rendszertelen jövedelmei miatt nem is mer erre vállalkozni.

Amikor az elmúlt évben az MDF a tehetősebb rétegek vagyonát és műkincseit biztosító díjakra adó kivetését javasolta, akkor semmiképpen nem az átlagos jövedelmű lakosság átlagos területű és értékű lakóházait kívánta közvetve megadóztatni. Sőt, éppen az elmúlt évek és hónapok árvizei nyomán kialakult károk figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a lakásbiztosítás fejletlensége automatikusan megnöveli az állam és az önkormányzatok kárenyhítési kötelezettségeit, azaz nem térülne meg az átlagosnál értéktelenebb lakóházak biztosítási díjai utáni adó bevezetése. Az életbiztosítások elterjedését a korábbi adókedvezmények reálértékének helyreállításával kellene segíteni. A mai, 50 ezer forintban maximált kedvezmény vásárlóértékben csak feleakkora, mint volt bevezetése idején, a kilencvenes évek közepén.

Meg kell jegyeznem, hogy a fejlett országokban is gyakran panaszt vált ki a kárt szenvedettek lassú és körülményes kártalanítása. Nem véletlenül idézik a sajtóban a Murphynek tulajdonított, biztosítói szakmát ostorozó bölcsességeket, miszerint nincs olyan hosszú kárbejelentési nyomtatvány, aminél ne lenne hosszabb is, vagy bármennyi dokumentumot is ad be a károsult kárigénye bejelentésekor, mindig van legalább egy olyan igazolás, amelyik hiányzik az azonnali kárrendezés eldöntéséhez. Remélem, hogy ilyen tekintetben nem közelítjük a Nyugaton is kritizált biztosítói gyakorlatot.

Tisztelt Ház! Összegezve az eddigi megállapításokat, a törvényjavaslatot időszerűnek vélem, és általános vitára alkalmasnak tartom. Módosító indítványunkat az elkövetkezendőkben természetesen majd csatolni fogjuk.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu