DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Biztos Asszony, Biztos Urak! Hozzászólásomban elsősorban az adatvédelmi biztos úr beszámolójának egy kérdéskörével, a közérdekű adatok nyilvánosságával foglalkoznék.

Nagyon fontos összefüggésre világít rá az a mottó, mely "A titok éve" című I. fejezet élén található, az a Simmel-idézet, amellyel ez az elemzés kezdődik, amely szerint "A titok a kivételesség érzését kínálja. A minden valósat és jelentőset elfedő titkosságból fakad az a tévedés, hogy minden, ami titokzatos, az fontos és lényeges."

Az állam történeti fejlődését eddig az jellemezte, hogy működésének szinte minden lényeges mozzanata, miként erre a Simmel-idézet is utal, titkos és átláthatatlan volt nemcsak a kor embere, hanem nagyon sokszor az utódok számára is. Ez nem az állam XIX-XX. századi változásainak következménye, hanem mindvégig ez jellemezte ezt a szervezetet. Ha hihetünk, persze nem szó szerint, de lényegét tekintve Proust "Fáraó" című művének, amely természetesen egy irodalmi mű és nem egy történelmi forrásanyag, aszerint az óegyiptomi labirintus falára az volt írva: "Jaj az árulónak, aki az állami titok nyomára akar jutni, s kezét szentségtörőn az istenek kincseire emeli!"

Ez volt a helyzet egészen a XX. század második feléig, amikor is megjelentek harmadik generációs emberi jogként az információs jogok, s nagyon lassan bekerültek az újabb alkotmányokba az információszabadságot legalábbis elvi szinten deklaráló szakaszok. Még olyan alkotmány is, mint az 1949-es bonni alaptörvény, a híres Grundgesetz csak annyit mond, hogy az általában mindenki számára megismerhető adatokat nem lehet senki elől elzárni. Az 1993-ban sokadszor módosított belga alkotmány is csupán annyit ír elő, hogy a közigazgatási iratok nyilvánosak, hacsak ezt valamilyen törvényi korlátozás nem zárja ki, de nem garantálja általában véve a közérdekű adatok nyilvánosságát.

Az 1989. évi XXXI. törvény, a gyökeres alkotmányrevízió Magyarországon a közérdekű adatok nyilvánosságát nemcsak alapvető jelentőségű alkotmányos jogként deklarálta, hanem egyben minden más jogot korlátozó intézményt, az államtitkot, a szolgálati titkot és egyéb titkokat, amelyek közérdekű adatokra vonatkoznak, ennek rendelt alá. Ennek következménye az, amit olvashatunk az 1992. évi LXIII. törvényben, de az is, ahogyan az államtitokról és szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. törvény szabályozza az államtitokká, illetőleg a szolgálati titokká minősítés folyamatát.

Ennek következtében áll elő az helyzet, hogy államtitok csak az az adat lehet, amely egy speciális minősítési eljáráson esik keresztül, amelyet kizárólag a minősítésre feljogosított minősít államtitokká, s amely adat beletartozik az államtitokköri jegyzék körébe, mely egyébként 149 pontot tartalmaz, tehát nem egy szűk körre korlátozza azokat az adatokat, amelyek államtitokká nyilváníthatóak. Végezetül az államtitokká nyilvánításnak van egy negyedik feltétele is, mégpedig az, hogy a titokköri jegyzékben felsorolt adatok idő előtt történő nyilvánosságra kerülése, jogosulatlan személy általi megszerzése, avagy illetéktelen elől történő elzárása a Magyar Köztársaság kilenc, 1999 vége óta pedig tíz meghatározott érdekét sérti, illetve veszélyezteti. Ilyen körülmények között csak a leggondosabb minősítési eljárás teheti lehetővé azt, hogy valamely adat, amely egyébként reflexszerűen államtitokká lenne nyilvánítható, valójában is annak minősüljön.

Egyértelműen kitűnik az adatvédelmi biztos úr beszámolójából, hogy tevékenységének lényege a közérdekű adatok nyilvánossága terén az, hogy mindezeket a követelményeket egységesen elvárja a minősítőktől és nemcsak tartalmi, hanem formai szempontok alapján is. Közismert, és több felszólalásomban én is hivatkoztam arra, hogy a jogállamiságnak nemcsak anyagi jogi, hanem nagyon komoly eljárási, procedurális követelményei is fennállnak, s amennyiben valamely lépés amúgy anyagi jogi, tartalmi szempontból helyes lenne, de az az eljárás, amelynek keretében az adott anyagi jogi alapokon nyugvó döntés született, nem felel meg az alkotmány vagy a törvények előírásainak, abban az esetben az az adott döntés éppúgy jogellenes, legyen szó akár parlament által megalkotott törvényről, miként ezt az 52/1997. (X.14.) számú alkotmánybírósági határozat kimondja vagy akár államtitokká minősítésről.

Ennek következtében az adatvédelmi biztos úrnak azt a tevékenységét, mellyel meg kívánta követelni a minősítőtől azt, hogy betartsa az eljárási szabályokat, illetőleg alapvető jelentőségűnek tartotta azt a kérdést, hogy a minősítő személy valóban jogosult legyen az adott döntés meghozatalára, azt ugyanolyan fontos lépésnek kell tartunk, ugyanolyan jelentős jogvédelmi, nem azt mondom, hogy döntésnek, mert nem arról van szó, hanem ajánlásnak, mintha az államtitokköri jegyzékbe való tartozást vizsgálná vagy pedig azt, hogy milyen érdeket veszélyeztet az adott adat nyilvánosságra kerülése.

Volt-e hatásköre az adatvédelmi biztos úrnak arra, hogy ezeket a formai elemeket is vizsgálja, avagy sem? Tulajdonképpen a belügyminiszter úrral, illetőleg a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító tárca nélküli miniszter úrral folytatott polémiái lényegében e körül forogtak. Ha kézbe vesszük az adatvédelmi törvényt, és nagyon alaposan elolvassuk nemcsak a 26. §-ának (4) bekezdését, hanem megnézzük például a 24. §-ának a) pontját, valamint a 27. § (1) bekezdését, akkor teljes egyértelműséggel láthatjuk, hogy minderre feljogosított volt, hiszen a 24. § a) pontja értelmében az adatvédelmi biztosnak nemcsak joga, hanem beadvány esetén kötelessége is, hogy ellenőrzi e törvényt és az adatkezelése vonatkozó más jogszabályok megtartását.

(16.00)

E más jogszabályok körébe tartozik az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény is, amelyek nemcsak anyagi jogi, hanem nagyon komoly formai követelményeket is támasztanak.

Ráadásul nemcsak joga volt mindez a biztos úrnak, hanem kötelessége is, mint erre az előbb már utaltam. Hiszen mint erre egyébként a biztos úr a beszámolójában hivatkozik, nem saját döntése alapján, hivatalból járt el, hanem beadvány alapján. Abban az esetben, ha bárki az adatvédelmi biztoshoz fordul, az adatvédelmi biztosnak kötelessége eljárni. És csak akkor tud érdemben eljárni és az álláspontját kialakítani, ha a formai eljárási kérdéseket is figyelembe veszi, s ezeknek a szabályoknak a betartását is ellenőrzi.

Ezért megítélésem szerint nem tekinthető tökéletesen megalapozottnak az a kormánypárti képviselőtársaim által elmondott vélemény, mely szerint az adatvédelmi biztos úr a saját feladat- és hatáskörén túlterjeszkedett. A kormánypárti képviselők nyilván a kötelezettségüknek eleget téve, hiszen ez a funkciójuk, megvédték a kormány két miniszterét, ahogy egyébként egy ellenzéki képviselőnek, miként erre Turi-Kovács Béla képviselőtársam utalt, az a feladata, hogy ilyenkor felhívja a figyelmet a kormány, illetve a kormánypárti képviselők álláspontjának ténybeli vagy jogbeli megalapozatlanságára. Ez esetben az utóbbiról van szó.

Volt egy másik nagyon jelentős ügy is, mégpedig a kormány tevékenységének a dokumentálásával kapcsolatos eljárás, melyben az adatvédelmi biztos kialakította az álláspontját. Meg kell jegyeznem, hogy e tevékenysége nem 1998-ban kezdődött, hanem már 1996-ban. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a működése döntően a mostani, úgynevezett polgári kormány tevékenysége ellen irányult, mert a szocialista-liberális kormány működése alatt is ajánlást fogalmazott meg, megvizsgálta a kormányülések dokumentálását, és kialakította a maga véleményét; akkor is és később is, ez ügyben is beadvány alapján járt el.

A kormányülések dokumentálásával kapcsolatosan e parlamentben az 1999. év novemberének első felében nagyon komoly vita zajlott le. Ebben a vitában hozzászólóként magam is részt vettem. Ezért reflektálnom kell arra a vitára, amelyet Fodor Gábor képviselőtársam és Hende Csaba igazságügyi minisztériumi politikai államtitkár úr egymással lefolytattak, illetőleg ahogy Hende Csaba úr reagált Fodor Gábor álláspontjára.

Hende Csaba politikai államtitkár úrnak abban tökéletesen igaza volt, hogy... (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.)

Forrás: parlament.hu