MÉCS IMRE (SZDSZ): Elnök Úr! A kétperces felszólalások azért fogytak el, mert kioldottam a kétperces gombot. Horváth államtitkár úr hozzászólásaiból azt vettem ki, hogy nem igazán értékeli az összpárti egyeztetések intézményét, holott ezek '92 óta, tehát az Antall-kormány óta működnek, igen hatásosak, és főleg külpolitikai, biztonságpolitikai, honvédelmi és a nemzet egészét érintő fontos kérdésekben sikerre vezettek. Vajon az egészségügy kérdése nem egy alapvető nemzeti kérdés, nem stratégiai kérdés? Nem egy olyan kérdés, amely átível ciklusokon, ennek következtében célszerű a pillanatnyi ellenzéknek az egyeztetést megérteni? Nem értem, hogy miért nem élnek ezzel.

(18.00)

Kialakult a technikája is az egyeztetéseknek. A pártoknak vannak ott szakértőik, sőt a szakértők külön is összeülnek, a minisztérium rendelkezésre bocsátja a szakmai infrastruktúráját, és együtt, közösen, mint egy kollégium alakítják ki a megoldást, és utána az egyeztetés résztvevői, mint afféle követek, a saját pártjukban képviselik a közös álláspontot. Ez egy kitűnő dolog a konszenzusos politizálásra, és igenis, nagyon sok kérdés van, ahol ezt el kell érni. Ezt a tisztelt figyelmébe ajánlom, hogy vannak ilyen tapasztalataink a külpolitikai és a honvédelmi szférában.

Amiről azonban eredetileg beszélni szeretnék, az a nyugdíjasok helyzete. Közhely, hogy a lakosság negyedrésze nyugdíjas, közhely az, hogy az elmúlt negyven év terheit ők viselték, közhely az, hogy most az átalakítás terheit is ők viselik. Még a kárpótlási törvény vitájában mondtam azt, hogy ha kárpótolni kell valakiket, akkor azok a mai nyugdíjasok, hiszen ők építették fel az országot, ők hozták létre az üzemeket, a gyárakat, ők hozták létre azt az állami vagyont, amit az elmúlt tíz évben privatizáltak. Tehát ez a fedezete az ő nyugdíjuknak.

Ha 1956-ban sikerrel járunk, ha olyan viszonyok jönnek létre, mint az '55-ben szabaddá lett Ausztriában, akkor hasonlítsunk össze egy '90-es évekbeli magyar munkásnyugdíjast egy osztrák munkásnyugdíjassal, és akkor rájövünk, hogy milyen óriási a különbség. Pedig a mai magyar nyugdíjasnak is van vagyona, az állam vagyona az ő vagyona. Tehát az állam, amikor a nyugdíjat kifizeti, akkor nem kegyet gyakorol, nem jóságot gyakorol, hanem egy kutya kötelességet teljesít rosszul. Minden kormány rosszul teljesítette ezt, egyszerűen azért, mert nem állt módjában többet adni. De úgy gondolom, hogy teljesen egyértelmű, hogy a nyugdíjasoknak tartozunk. A nyugdíjasoknak mindent meg kell adni, amit csak tudunk, és ez a bűntudat mindnyájunkban benne volt, az előző ciklusban is, akkor, amikor egy alkalommal megszavaztuk közösen, mert úgy tudom, hogy az ellenzék jelentős része is mellette szavazott, hogy 20 százalékos nyugdíjnövekedést kell adni, amivel egy picit csökkentjük - tehát nem utolérjük, hanem csökkentjük - a lemaradást ezzel kapcsolatban.

Mi történt? Jön egy új kormány, az energikus, fiatal miniszterelnök fricskáz egyet, és azt mondja, hogy nem, 11 vagy 13 százalék lesz. Mennyire örülnek az unokák, hogy ők kapják a pénzt! - ilyen sódert mondtak itt, a parlamentben. Ez felháborító! És folytatódik tovább. Alátervezik az inflációt, ez bizonyos fokig érthető, bizonyos fokig helyes. Legyen a cél egy alacsony infláció, ehhez tervezzük a többi dolgot, hogy ezáltal szinte szuggeráljuk ezt, de nem ilyen mértékű tévedést! Lehet fél százalékkal alátervezni a tudósok által meghatározott trendnek, de nem felére vagy a fele körül, mint ahogy most történt. És megint erre a két és fél millió emberre hárítjuk át, akik már lesik a gangon a postást, hogy mikor hozza a pénzt, adnak pénzt a postásnak, hogy először hozzájuk hozza, mert akkor le tudnak már szaladni tejet venni, vagy egy zsemlét, vagy kenyeret venni, tehát ezekkel a nyugdíjasokkal hiteleztetjük meg a tévedésünket, amit nem is merek jóhiszemű tévedésnek nevezni. Ez egyszerűen felháborító! Miután ez megtörtént, mindnyájan beláttuk, és belátta még a kormány is, most újból ugyanazt csinálja, két évre előre ugyanazt csinálja. Hát én ezt nem értem!

Nem értem, hogy tanult, értelmes emberek hogy csinálhatnak ilyet, és ráadásul két évre bebetonozva! Jó, majd kamatos kamatokkal két év múlva kifizetik neki, de akkor már nem fog élni, vagy addigra rossz helyzetbe kerül. Milyen alapon kényszerítjük rá erre a nyugdíjasokat? És egyáltalán nem látjuk, hogy a nyugdíjreform előrehaladna, sőt retrográd lépések vannak. Jó lett volna függetleníteni az államtól, a nagy állami kalaptól, jó lett volna konkuráló pénztárakat működtetni, amelyek a befektetéseket is segítették volna, hiszen a világon a legjobb befektetők a nagy nyugdíjalapok. Mi történt? Visszafogták ezt is. Miért? Csak! Nem látom értelmes indokát ennek.

Tehát hol van az egészségügyi, a tb-reform? Hol van? Hol vannak az egymással konkuráló biztosítótársaságok, úgy, ahogy az én gyerekkoromban volt a MABI, az OTI meg a MÁV-biztosító és egy sor biztosítótársaság. Hol van? Egy nagy mamutszervezet van, ami a legjobb esetben csak feleslegesen költekezik, de van ott más is.

Tehát ez nem engedhető meg, és az állami mankóról le kellene már mondani. Tehát nem lehet az, hogy a mindenkori kormány a mindenkori elgondolásainak megfelelően állítson be pénzeket mind a nyugdíjak számára, mind az egészségügy számára. Azonkívül itt az egész délelőtti vita arról szólt többek között, hogy milyen sok számszaki hiba van az előterjesztésben. Már az önmaga egy lehetetlen helyzet, hogy a költségvetéssel együtt suvasztották be a tb-költségvetést, mindezt egy hét alatt. De ezt elmondtuk már számtalanszor, nem tudom, hogy hányszor kell elmondani, hogy lehetetlen dolog, hogy hat nap alatt, most szombaton estig kell nekünk két év költségvetését és két év tb-költségvetését végigtárgyalni. Ez egy röhej! Ez már olyan, mint a pártállami parlament, ahol negyedévenként másfél napra itt összejöttek, előre megírt szövegeket felolvastak, és utána jóváhagyták azt, amit az állam bácsi, a kormány beterjesztett.

Szóval, ez egy abszurdum, abszurd helyzet. Nem ezért küzdöttünk, nem ezt akartuk, mert ha azt mondja nekem valaki '75-ben vagy '80-ban, vagy '89-ben, hogy ezt akartuk, hogy egy ilyen sóhivatal legyen a parlament, akkor azt mondom, hogy nem, akkor inkább kivándorlok, ha kapok útlevelet. Azt akartuk, hogy parlamentarizmus legyen, azt akartuk, hogy tényleg megtárgyaljuk a dolgokat. Itt számtalanszor elmondtuk, hogy az Egyesült Államok parlamentjében, a Capitoliumban a legfontosabb kérdés a költségvetés tárgyalása, és itt pedig tényleg ez történik. Fel vagyok háborodva, és azt kell mondanom a klasszikus mondat szerint, hogy felháborodom, tehát vagyok. Tehát el tudom ezt mondani, hogy nem mehet ez így, nem jó, nem helyes.

A tb-reform helyett azt tapasztaljuk, hogy visszarendeződés történik. Nem jutunk előbbre. Tehát megindultak csírák, megindult a társadalombiztosításnak mind a két ágán, hogy verseny alakuljon ki, hogy érzékeny, költségérzékeny helyzet jöjjön létre, hogy lefaragják az árakat, hogy a szolgáltatások minősége javuljon. Iszonyatos terheket jelent, én ezt elismerem, amit hurcolunk évtizedek óta, tehát a kórházak helyzete, az egészségügyi ellátás, a paraszolvencia kérdése, de nem látjuk azt, hogy megindulnánk valamerre. Itt is konszenzus kellene. Ez megint egy olyan terület, ami megérdemelné, hogy összpárti egyeztetés legyen, megérdemelné, hogy összeüljünk. Igenis, a konszenzusos kormányzást ki kell terjeszteni minél szélesebb körre, tehát ahol 10-15 évre, 20 évre kell előregondolni, például a nyugdíjreform esetében 40 évre kell előregondolni, ott nem lehet egyik évről a másikra megváltoztatni az alapszabályokat.

Tehát fogjunk össze, és alakuljunk át egy gondolkodó kollégiummá, hiszen nem lehet, hogy a következő ciklusban azzal kezdje a következő kormány, hogy megváltoztatja az előzőt, ez nem Nemzeti Színház, szóval, ez hosszú távú dolog, és rengeteg embert érint.

(18.10)

Ami a gyógyszerárakat illeti: én azok közé a liberálisok közé tartozom, akik nem tartják eleve helytelennek, hogy az állam beleavatkozik ebbe a kérdésbe. Nem tartom helytelennek, mert az államnak mindig el kell igazítania a dolgokat akkor, ha nem alakul ki igazi versenyhelyzet. A piacgazdaság alapfeltételei nem teljesültek. Van ilyen a szoftverpiacon, például az én szakterületemen, van számtalan más helyen. Sajnos a gyógyszergyári igazgató úr elment, de ilyen helyzet alakul ki időnként a gyógyszeripar területén is.

Ezeket az állami beavatkozásokat, állami intervenciókat úgy kell lebonyolítani, hiszen a részletekben és a finomságokban van az igazi probléma, hogy ez a szakmával egyetértésben történjen, hogy a fejlesztés érdekei ne sérüljenek. Mindnyájunknak érdeke, hogy új, kitűnő gyógyszereket fejlesszenek ki, minél hamarabb a gyakorlatba jussanak azok a gyógyszerek, amelyeket felfedeznek; premizálni kell a szabadalomtulajdonosokat, premizálni kell a fejlesztőket és így tovább.

De amikor a verseny megszűnik, akkor bizony aránytalan helyzet jön létre. És van példa arra, éppen a nyolcvanas évek elejéről, hogy Reagan elnök, aki a rendkívül megszaladt egészségügyi kiadásokat próbálta megfogni, az állami egészségbiztosítónál limitálta a műtétek és az egészségügyi beavatkozások árát. Akkor elképesztően nagy felháborodás volt a kórházak és az orvosok részéről. Kiderült, hogy az amerikai gazdaság és az amerikai társadalom tudott erre válaszolni, mert hihetetlen módon kifejlődött az elektronikára és a számítástechnikára alapozott orvosi műszergyártás. Akkor alakult ki a "one day surgery", az egynapos sebészet, akkor hoztak létre olyan mérőautomatákat - a Hewlett Packard, az IBM meg a többiek együttműködésével -, amelyek fél óra alatt teljes vérképet csináltak; hallatlanul sok műszer jött létre. És kiderült, hogy ezen az alacsonyabb árszinten is magas szintű orvosi gyógyító - bocsánat a szóért, nem szép ide - teljesítményt lehetett produkálni. Vannak példák, de Reaganék teljes körültekintéssel, valamennyi szakma bevonásával, konszenzusos alapon hozták ezt létre, s ennek eredménye lett.

Úgy gondolom, ezen a területen a kulcsszónak a jövőben a konszenzusnak kell lennie. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu