DR. LENTNER CSABA (MIÉP): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselőtársaim! A miniszterelnök úr több mint egyórás beszédéből megfelelő képet kaphattunk arról, hogy az ezredfordulón Magyarországon hogyan néz ki a pénzügypolitika, milyen előzményei vannak a jelenlegi helyzetnek, illetve hogy az elkövetkezendő évezred első évtizedére milyen kilátásaink vannak.

El kell mondjuk a 2001-2002-re tervezett költségvetési törvényjavaslat kapcsán, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártja frakciója támogatja a 40 ezer forintos minimálbér bevezetését, változatlanul támogatja a családok támogatását, és támogatja azt, hogy a kormány költségvetésében 2001-re és 2002-re megjelenik a tudományos élet, az egyetemek, az egyetemi oktató- és kutatóhelyek kiemelt mértékű támogatása. Ugyanakkor arra is utalnunk kell, hogy a költségvetés soha nem a képviselőnek, a képviselőknek készül; a költségvetésnek üzenet értéke van a választópolgárok, a magyar családok irányába.

Frakcióm nevében szavaimmal méltattam azokat az intézkedéseket, amelyeket a Fidesz-kormány működésének a harmadik, illetve negyedik évében is fenn kíván tartani, ki kell fejeznünk azonban azt, hogy a tervezett intézkedések megvalósításának számos akadálya van. Ezeket az akadályokat a Magyar Igazság és Élet Pártja legfőképpen abban látja, hogy a kormányzat rendelkezésére álló pénzpolitikai és monetáris politikai eszközök meglehetősen korlátozottak; azt is mondhatnám, hogy a magyar pénzügypolitika nem önálló fundamentumokon nyugszik. Egy olyan mértékű monetáris politikai szorításban leledzik a magyar költségvetés, hogy a 2001-2002-es évben sem tud érdemi áttörést megjeleníteni a választópolgárok irányába.

Tíz évvel ezelőtt, amikor az egyetemen végeztem, még úgy tanultuk, hogy a pénzügypolitikának mindig van egy belső, autonóm célrendszere. Tíz év elteltével, a rendszerváltozás tizedik évében azonban tisztán látható, hogy a magyar pénzügypolitika vonatkozásában az "autonóm" kifejezés meglehetősen aggályos, ez a feltételrendszer nem létezik, nem mondható autonómnak a magyar pénzügypolitika. Azok az impozáns számok, amelyeket a miniszterelnök úr - megfelelő píártechnikával alátámasztva - kifejtett, rávilágítanak arra is, ha kritikusabban, közgazdaságilag vizsgáljuk a szavait, hogy a 2000. év első félévének kecsegtető inflációs és gazdasági növekedési adataival, a külső fundamentumokra épülő magyar pénzügypolitika a lehetőségeinek a felső határaihoz érkezett el. Ez a pénzügy-politikai pozitívum, amely a 2000. év közepére az inflációnak a 10 százalék alá történő leszorítását, illetve a gazdasági növekedésnek egy 6 százalékos tartomány körüli értékben való rögzítését jelentette, ez volt a plafon, ennél tovább a magyar gazdasági teljesítmények nem fokozhatók.

Ugyanakkor látható az is, az év második félévében már tetten érhető, hogy a 2000. szeptemberi fogyasztói árszínvonal már 10,3 százalékon van, és a gazdasági növekedésnél is a megtorpanás jelei látszanak. Tisztelt képviselőtársaim, egy hónap alatt a magyar infláció 0,7 százalékkal növekedett! Ezek olyan intő jelek, amire a kormánynak megfelelő figyelmet kellene fordítania! Az is tisztán látható azonban a választási ciklus eltelt két éve alapján, illetve a hátralévő gyenge két év figyelembevételével, hogy a lehetőségek bekorlátozottak, minimálisan állnak rendelkezésre.

Kedden, amikor vezérszónokként szóltam a költségvetési törvényjavaslathoz, elmondtam azt, hogy a külső tőkebefektetésekre épített magyar gazdasági növekedés és a leszorított infláció ugyanúgy importált jelenség, mint bármelyik termék vagy szolgáltatás az Európai Unió tagországaiból. A magyar gazdasági növekedés alapja tíz év óta, változatlan formában hangoztatva az, hogy Magyarország majd felzárkózik az Európai Unióhoz, annak átlagához. Kifejtettem a keddi napon azt, hogy a felzárkózási, helyesebben a lemaradási indexünk az Európai Unióhoz képest nem csökken, hanem nő, nőttön-nő.

Hadd érzékeltessem azonban tisztelt képviselőtársaimmal azt, hogy az elkövetkezendő évekre a magyar gazdaságra és a magyar családokra nem egy kibontakozás vár, hanem jobb esetben is csak egy stagnáló állapot, rosszabbik esetben pedig a reáljövedelmek jelentős csökkenése. Ezt a feltevésünket kritikaként arra alapozzuk, hogy az Európai Unió rendszere, amelyhez Magyarország csatlakozni szándékozik, meglehetősen gyenge gazdasági pozíciókat mutat. Azon körülmény mellett, hogy az Európai Uniónak valamilyen érdeke fűződik ahhoz, hogy nagyobb lakosságszámmal működjön az Európai Unió, hogy nagyobb legyen a területe, hogy a geopolitikai helyzete erősödjön, amellett számos ellenérv is megfogalmazódik az Európai Unió tagállamai részéről a bővítés ellenében. Ennek alátámasztásaképpen hadd mondjam el azt, hogy ha a szegényebb közép-európai országok felvétele megtörténik, akkor az Európai Unió összevont bruttó hazai terméke alig növekszik. Az elsőkörös hat ország belépésével az emelkedés mindössze 3 százalék lenne, ugyanakkor egy szélesebb körű bővítés esetén, újabb hat ország bevonása után pedig már csak 1,5 százalékos bruttó hazaitermék-növekedés lenne. Ez annyit jelent, ha számok nyelvén fejezzük ki, hogy a hat országgal kibővített huszonegyek Európájának fejlettsége a bővüléskor 12-13 százalékkal lesz alacsonyabb az árfolyamparitáson mért egy főre jutó GDP-számok alapján, tehát az Európai Unió területi kibővítésével az Európai Unió átlaga az egy főre jutó bruttó hazai terméknek a jelentős lecsökkenését fogja okozni. A magyar gazdaságpolitika, amely tíz éve fokozatosan arra épít, hogy majd csatlakozunk, ugyanakkor közgazdasági ellentmondás, hogy a mi befogadásunkra egy ilyen gazdaságpolitikai környezetben ebben az elkövetkezendő évtizedben sor kerülne, ez meglehetősen aggályos. Mi azon az állásponton vagyunk, hogy a külső fundamentumok erőltetése, a külsőtőke-expanzió fokozása mellett saját magunknak, illetve közép-kelet-európai szomszédainkkal közösen kellene megerősítenünk pozícióinkat.

Ennek a költségvetési törvényjavaslatnak a vitája alkalmat szolgáltat arra is, hogy ne csak két év költségvetéséről beszéljünk, hanem az elmúlt tíz év költségvetési trendjeiről, amiben semmi változtatás nincs. Ez a kormány ehhez, az előző két kormány pénzügypolitikájához érdemben egyetlenegy érdemi építőkövet sem tett hozzá, ugyanakkor az ezredforduló pénzügypolitikájában érzékelhető, hogy ez az elkövetkezendő években sem következik be.

Ha megnézzük a Fidesz-kormánynak "Az új évezred küszöbén" címet viselő kormányprogramját, akkor a Fidesz által rendezett pénzügyeknek minősített, ezzel a címmel deklarált fejezetben a következőket olvashatjuk: "A kormány fokozatosan csökkenti az adó- és járulékterheket, valamint gondot fordít a költségvetési hiány kordában tartására." Tisztelt képviselőtársaim! A 2001-2002-es költségvetésben a központi költségvetés hiánya a 480-500 milliárdos tartományba megy fel. Ez a költségvetési hiány elképesztően magas, a kilencvenes évek közepén tapasztalt költségvetési hiánynak a kétszerese. Ha megnézzük, hogy a fokozatosan, folyamatosan képződő költségvetési hiány hova vezet el, az a belső államadósságot fogja meghatározni; 7100 milliárd forint környékén van most, a szeptember végi adatok alapján a magyar belső államadósság.

(11.10)

Ennek hihetetlen mértékű kamatterhe van. A 2001. évben 740 milliárd forint kamatot kell ennek a finanszírozására, kamatterhelésére kifizetni, de a 2002. évben is hasonló mértékű kamatteher jelentkezik. Ugyanakkor, képviselőtársaim, amikor mi arra utalunk, hogy ez a magyar pénzügypolitika külső fundamentumoktól függ, arra is kell utalnom, hogy nemcsak a kamatot kell fizetni, hanem a belső államadósság mintegy 37 százaléka nem forintban denominált, hanem devizában, tehát külső piacokról felvett hitel, kötvénykibocsátás formájában jelentkezik, és ezeknek a kötvényeknek, magyar államkötvényeknek a 2001-2002. évben lesz egy megújítási igénye. Ez annyit tesz, hogy a lejáró papírokat a magyar kormánynak az államadósság-kezelő központon keresztül meg kell újítani. Így a 740 milliárdos kamatkifizetési kötelezettségekhez hozzájön 910 milliárd forint mint megújítandó állampapírtömeg. Tulajdonképpen az, hogy ezt milyen áron tudja a magyar kormány megújítani, miután ez a pénz kívülről, külső országokból jön be, ez nem a magyar kormány kompetenciája, így a magyar kormány csak a külső pénzügyi piacoktól függő pénzpolitika folytatására képes.

Ha az oly sokak által dicsért gazdasági növekedés tendenciáit vizsgáljuk, akkor itt is szembesíteni kell a kormányt választási ígéreteivel. Azt mondja a programjuk, hogy a külföldi tőke beáramlásának magas ütemét a stabil és kiszámítható gazdaságpolitika, a kedvező jogi, pénzügyi és infrastrukturális feltételek segítik elő. Az elmúlt tíz évben a magyar pénzügypolitika és ennek alapján a magyar költségvetések mindig arra építettek, hogy az országba bejön egy 2-3 milliárd dollár értékű külsőtőke-befektetés, azonban - mint utaltam rá - az Európai Unió belső pénzügyi problémái, az Európai Unió gazdasági növekedésének megtörése, az Európai Unió tagországainak inflációspirál-emelkedése egyfajtaképpen azt eredményezi, hogy az Unióból bejövő tőkebefektetések volumene az elkövetkezendő években el fog apadni. Az elmúlt évben, '99-ben és 2000-ben is megmutatkoznak ennek az egyértelmű jelei.

Ha ezen a Magyar Köztársaság kormánya az elkövetkezendő két évben nem tud változtatni, akkor a tőkebefektetések visszaesnek, és az a 6-7 százalékosnak prognosztizált gazdasági növekedési ütem, amely most még ugyan jelen van a gazdaságban, az elkövetkezendő két évben nem fog bekövetkezni, aminek súlyos következményei lesznek a magyar családok megélhetési viszonyaira, a foglalkoztatási mutatókra egyaránt.

Az államháztartás alrendszereinek a pénzügyi pozícióit vizsgálva 2001-re és 2002-re az látható, hogy a 2001-nél jelentkező 478 milliárdos központi költségvetési hiány és a 2002. évre tervezett 494 milliárdos költségvetési hiány mellett az önkormányzati szektorban is jelentős a jövedelemkiesés. Egyelőre még adott az a lehetőség a magyar államháztartás rendszerében, hogy az önkormányzatoknál jelentkező hiányt kényszerprivatizációs intézkedésekkel az önkormányzati szektor megpróbálja kompenzálni. Ha megnézzük a költségvetési kötet 452. oldalán szereplő táblázatot, abból egyértelműen kiderül, hogy a privatizációs bevételek emelésével, 7-8-9 milliárdos szinten történő mozgatásával képes csak arra a kormányzat, hogy az önkormányzati szektorban a tartós hiányba történő átlendülést valamilyen szinten most kompenzálja.

Azonban, mint ahogy az állami vagyon is elfogyott ebben az elmúlt tíz évben, és az állami vagyon árbevételeiből sem lehet most már kompenzálni a költségvetés növekvő hiányait, ugyanúgy két év múlva az önkormányzati szektorban sem lehet. Tulajdonképpen ez a külső fundamentumokra épített állami pénzügypolitika előbb-utóbb ki fogja váltani azt, hogy az önkormányzati szektor vagyonkatasztere is teljesen lemerüljön. És akkor kérdezem, tisztelt kormánypárti képviselők: ki fogja vagy mi fogja finanszírozni az önkormányzati szektort? Bizony, az elmúlt évben és már '98-ban is megjelentek azok a tendenciák, hogy nemcsak a magyar kormány vesz fel külföldről hiteleket, illetve bocsát ki állampapírokat, hanem egyes önkormányzatok is rákényszerülnek erre.

Itt arról van szó, hogy a privatizációs folyamatok decentralizált jellege mellett megjelenik az államadósság, az állami adósság vagy államháztartási adósság decentralizációja is, amely most már majd az önkormányzati szektort fogja terhelni.

Mindezek alapján természetesen a költségvetés kibontakozása, annak a jó szándéknak a megjelenítése, amely alapvetően a családvédelemre irányul, amely a családokban a gyermekek nevelését segítené elő, számos akadályokkal terhelt, és ennek a jó szándéknak a kivitelezése egy ilyen pénzügypolitika mellett nem lehetséges. Magyarul: azt akarom ezzel kifejezni, hogy a költségvetés, amelyet a Fidesz-kormány betervezett, teljesíthetetlen, nem megvalósítható, közgazdasági érvekkel az alá nem támasztható.

Az infláció. Nyilván nem gondolta komolyan a Pénzügyminisztérium, hogy ha most szeptember végén 10,3 százalékos az inflációs index, akkor 2001. január 1-től az a 4-5 százalékos infláció lenne a jellemző, amely alapján a 2001-es költségvetési törvény készült. Ez az infláció ugyanakkor fokozódó infláció, a családok megélhetését nehezíteni fogja, és újabb privatizációs kényszerlépéseket fog kiváltani.

A pénzügypolitika az ezredfordulón úgy fog kinézni Magyarországon, hogy az importált jószágok mellett, az importált tőke mellett az importált infláció nagyobb méreteket ölt, és 15-20 százalékos inflációra lehet számítani a 2001-es költségvetési évben, tehát a betervezettnek a két-háromszorosára is felmehet az inflációs érték. Ez igen nagy fokban fog függeni attól a megállapodástól, amelyet a Gazdasági Minisztérium kötött a MOL Rt.-vel az ipari fogyasztói gázárak 43 százalékos megemelése lehetőségének biztosítására.

Tisztelt kormánypárti Képviselők! Az az álláspontunk, hogy ezzel a 43 százalékos ipari felhasználói gázár-értékesítésnek a lehetőségével a kormányt becsapták. Ez az ipari fogyasztóknál jelentkező, 43 százalékkal megemelt gázár olyan, hogy az ipari felhasználók könnyűszerrel tovább tudják hárítani a lakosságra: a termékeik termelési költségébe be fogják építeni, és továbbszámlázzák. Ők vannak annyira monopolpozícióban, hogy ezt könnyűszerrel megtegyék.

Viszont az a miniszterelnöki kijelentés, hogy a lakossági gázárak "csak" az infláció mértékének megfelelően emelkednek, erre annyit tudok mondani a legjobb tudásom szerint, hogy épp elég ez a "csak", hiszen ha az infláció 2001-ben az önök elképzeléseivel szemben nem 5 százalék, hanem 15 százalék lesz, és ha ennyivel terheli a magyar családokat már közvetlenül is a gázáremelkedés, akkor a polgárok hosszú és hideg telekre számíthatnak az elkövetkezendő két évben. Ugyanakkor, ha csak egy egyszerű példával érzékeltethetném, ugyan mitől tartotta magát vissza a MOL Rt., hiszen 2000. január 1-jén a lakossági palackos gáz ára még 1950 forint volt, október 19-én viszont már 2850 forint volt. Ha a 2850-et elosztjuk 1950-nel, akkor nem néhány százalékos infláció jön ki, hanem egy nagyon magas infláció jön ki, amit a lakosságnak kell lenyelni.

Összességében, tisztelt képviselőtársaim, azt tudjuk mondani, hogy számos elemében jó szándékot takaró költségvetésről van szó; nem amiatt utasítjuk el azonban, hogy két évre tervezik, hanem azért utasítjuk el, mert a tervezés mögött nincs olyan önálló alapokra épülő, magyar pénzügy-politikai rendszer, amely ennek a kivitelezhetőségét megalapozhatná. A jó szándékot méltányoljuk, de úgy érezzük, hogy ebben a felbolydult világban, nyers piacgazdasági viszonyok között a jó szándék most már kevés. Itt konkrét tettekre és cselekvésekre volna szükség.

Köszönöm a figyelmüket.

Forrás: parlament.hu