DR. SÁLING JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. A Fidesz-kormányzat sokadik törvénymódosítását tárgyaljuk, ahol már megszokhattuk, hogy nem nagyon vannak tekintettel a munkavállalók érdekeire, mindez már az eddigiekből is kiderült.

Amikor elkezdődtek az átfogó módosítás munkálatai, joggal gondolhattuk azt, hogy végre egy olyan munka törvénykönyve készül, amely egyensúlyt teremt a munka világában, ezen belül biztosítja a korszerű munkáltatás lehetőségét, garanciális jogokat biztosít a munkavállalóknak, és megfelelünk az EU-normáknak, de úgy, hogy megőrizzük a hazai értékeinket. Erre a hiedelemre minden alapunk megvolt, mert amikor a munka törvénykönyve elkészült 1992-ben, még nem alakult ki a magángazdaság, nem ismertük pontosan azokat a viszonyokat, amelyeket rendeznie kellene a munka törvénykönyvének.

Eleve úgy készült a munka törvénykönyve, hogy egy áltagos munkahelyre volt igazán alkalmazható, ahol öt napot dolgoznak, szombat-vasárnap pihenőnap, túlóra ritkán fordul elő, és egy műszak van. Azokon a helyeken - és a szolgáltatás tipikusan ilyen -, ahol a normális munkarend van, a szombati, esetleg a vasárnapi munkavégzés is, nem igazán alkalmazhatók a jelenlegi szabályok. Eltelt tíz év, meg kellett volna vizsgálni, hogy milyen viszonyok uralkodnak a munkahelyeken. Széles körben az a munkajogászok véleménye, hogy a magyar foglalkoztatók meghatározó hányada jelenleg nem is képes a munkaidőre vonatkozó törvényi előírások betartására.

Nyugodtan kimondható, hogy a munkaidő megszervezésében ma nagyon nagy kupi van. Abban egészen biztosak lehetünk, hogy a megoldás erre a helyzetre egyáltalán nem az, hogy rászabadítunk egy nagyfokú, a munkáltatóknak abszolút egyoldalú előnyöket biztosító rugalmasságot. Ugyanezt erősítik meg a munkaügyi ellenőrzéssel foglalkozó hivatal jelentései. Rendszeres a jogos panasz, túl sok a szabálysértés, sőt a hivatal szerint a munkáltatók zöme ma már a törvényesség látszatát sem akarja kelteni. Csak megjegyzem, hogy a költségvetés tárgyalásánál jó lett volna az ellenőrző szervezetet lényegesen megerősíteni.

A már korábbi felvetéseinkből, melyeket csomagban gyűjtöttünk össze, és felajánlottunk tárgyalásra a kormánynak és a munkaadóknak, csak egy példát illusztrációként emelnék ki a mostani szabályozásra. Ha valaki ledolgozza az ötnapos munkahetet, ahhoz, hogy elkezdje a következő hetet, el kell telnie bizonyos időnek. Ezt az időt a kormány a jelenlegi negyvenkét óráról le akarja vinni; az első javaslat harmincöt óra, most éppen negyvennél tartunk. Vagyis ha valaki szombaton este hatig dolgozik, akkor hétfőn reggel hattól nyugodtan beosztható. Kérdezem én, milyen ötnapos munkahét az ilyen. Szerintem a jelenlegit kellene felemelni, nem negyvenkettőn tartani, hanem negyvennyolc órára, vagyis kétszer huszonnégy órás napra; ebből kiderülne, fontos-e a polgári kormánynak, hogy a polgárok öt napot dolgozzanak, és ne vegyék el tőlük az egyik pihenőnapot.

Elhangzott az expozéban, hogy hosszú egyeztetés előzte meg a törvénymódosítás beterjesztését. Úgy gondolom, egyeztetés címén inkább csak annyi történt, amivel igazolható az Európai Uniónak, hogy folyik a párbeszéd, hiszen az Unió a legutóbbi országjelentésben igencsak megmorogta a szociális párbeszéd jelenlegi gyakorlatát - csak Európát nem lehet félrevezetni. Egy européer kormány európai módon egyeztet - ez nem az volt.

Egy-két gondolatot mondanék az európaiságról, illetve az Unióhoz való közeledésünkről. A csatlakozáshoz nem kell feladni a jelenlegi eredményeinket. Több szakértő nyilvános tanulmányban jelezte, hogy felesleges átvenni a negyvennyolc órás heti munkaidőt, mert teljesen Európa-konform a napi nyolcórás főszabály, plusz a két pihenőnap, mert ez heti negyven órát jelent, sőt ez nemcsak megfelel az európai irányelvnek, de sokkal közelebb van az európai tagállamok konkrét heti munkaidő-meghatározási gyakorlatához, átlagához.

Az irányelv arra buzdítja az Unió tagállamait, hogy a szociális partnerekkel rendezze a munkaidőt, annak keretét, azonban Európában nemcsak törvényben, hanem tarifális megállapodásokban is, kollektív szerződésekben is rendezik az időt. Ennek figyelembevételével a negyvennyolc óra mellett például Németországban harminchat óra, Írországban harminckilenc óra, Olaszországban negyven óra, Hollandiában harminchét óra, Portugáliában negyvenkét óra a tarifális megállapodások alapján a heti munkaidőkeret, míg Belgiumban nem is negyvennyolc óra a törvényi szabályozás, hanem negyven, és ehhez képest is eltérő a tarifális megállapodás. Ugyanez vonatkozik Ausztriára, sőt még Görögországra is.

(16.50)

A jogalkotó nem veszi figyelembe azt a hazai gyakorlatot, hogy ha a törvény kimondja a maximumot - például negyven óra -, akkor az így tényleges átlaggá válik, hiszen ettől nem térnek a tarifális megállapodások.

Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a kormány minden lehetséges eszközzel gyengíti a szakszervezeteket, ráadásul a szociális párbeszéd gyakorlatával a munkáltatók által szívesen követett, de távolról sem európai példát mutat, akkor mitől csökkenne a kollektív szerződésekben a heti munkaidő.

A túlórákról pár gondolatot: a hazai szabályok az európai szabályokhoz képest a túlóráztatás ügyében túlságosan liberálisak voltak eddig is. Munkajogászok szerint a csatlakozást e tekintetben arra kellene felhasználni, hogy az elrendelhető túlórák számát csökkenteni kellene a munka törvénykönyvében. A munkavállalók és az alkalmazottak nálunk sokszor kölcsönösen érdekeltek a túlmunka-korlátozások megsértésében. A munkavállaló bére olyan kicsi, hogy kénytelen túlórát vállalni, és nem az Európa szerencsésebb feléhez való felzárkózás relatív, hanem a megélhetés abszolút kényszere miatt. A munkáltató pedig szinte minden munkahelyen olyan helyzetet teremt, hogy a létszám-takarékosság miatt kiadja a jelszót: oldjátok meg a feladatot, természetesen annyian, ahányan vagytok!

Ha valahol hiányzik a tisztességes munkaügyi nyilvántartás, akkor az elszámoltatásnál biztosan. Erre a helyzetre most szinte korlátlan túlóráztatást biztosítani - ráadásul ezt több hónap átlagában kell elszámolni -, vagy ami még rosszabb, úgy beosztani a munkát, hogy az ne is tűnjön túlórának, tehát még fizetni se kelljen, ez bizony a munkavállalókkal szemben igen erőteljes diszkrimináció. A munkáltatóknak pedig teljesen indokolatlan, egyoldalú előnyt jelent. Ilyen egyoldalú beavatkozást a munkaerőpiac folyamatába egy kormány nem tehet meg, feltéve, ha Európába igyekszik.

Általában is kimondható: a munkaidő szabályai elsődlegesen az adott gazdaság teljesítőképességének szintjét és a lakosság megélhetésének feltételeit képezik le. Ha baj van, azt jól jelzik a különböző jogi furfangok, a színlelt szerződések, vagy a még a jogszerűség látszatát is felrúgó feketemunka. Erre a helyzetre nem a rugalmasság való.

Ezért javasoltuk az egész fejezet kivételét a módosításból, és egy tisztes megoldás alapos kidolgozását, ahol a rugalmasság mellett fontosak a védőszabályok, a kétoldalú megoldások lehetőségei, a kompenzáció, például a 38 órás munkahét. Ezek a szabályok - mármint a módosításban szereplő szabályok - mégiscsak jobban igénybe veszik a dolgozót, még az alapesetekben is. Tehát joggal felvethető, mint történt ez szinte minden európai államban, hogy akkor legyen kisebb például a törvényes munkaidő, mondjuk, legfeljebb 38 óra.

Már a bizottsági ülésen is felvetődött, hogy egy ilyen horderejű módosításnál számba kellett volna venni a hazai, egyébként értékes normáinkat, és kimondani, hogy ezeket bizony az állam is védi a törvény erejével. Ilyenek: az ötnapos munkahét, a két pihenőnap, a 40 órás munkahét, de ilyen a szabad szombat, a vasárnapi pihenés, vagy a munkaszüneti napok ügye is.

A vasárnap bizonyos szakmákban egész egyszerűen eltűnik. A mostani szabály kimondja: ha több műszakos a munka, és vasárnap is folyik, akkor a pihenőnapnak az egyik naptári napra kell esni. Álláspontom szerint ki kell mondani a vasárnap védelmét - mint ahogy erre korábban kísérlet történt államtitkár úr részéről -, és esetleg rendkívüli munkavégzés keretében, kollektív szerződésben megengedni, de ott is csak úgy, ha a túlórapótlékokat felemeljük. Tehát meg kell védeni a vasárnap becsületét is.

Ehhez képest a módosítás még a húsvétvasárnapról sem ismeri el, hogy munkaszüneti nap, vagy például a pünkösdvasárnapról, pedig kísérletet tettünk rá az egyeztetés keretében, hogy legalább erről a két vasárnapról mondjuk ki, hogy munkaszüneti nap.

A munkaszüneti napok esete még egyszerűbb; hiszen ezeket teljesen meg kellene védeni az államnak, mint hallottuk, már kormánypárti kísérletek is történtek rá. Mi történik ehelyett? Itt aztán igazán tetten érhető a munkáltatói megrendelés, de meg is találták a megfelelő embert, aki bele is írta a kérést a törvénybe. Európai gyakorlat, és az irányelvekben is benne van, hogy a munkaszüneti napokon munkát elrendelni csak a testi épség védelmében, a vagyon- vagy az életvédelem érdekében lehet. Ezenkívül csak a rendeltetése folytán e napokon is működő munkáltatóknál lehet munkát elrendelni. Ilyen a vendéglátás, vagy ilyen a színház, vagy az említett virágárus vagy trafikos.

Kialakult az a hazai bírói gyakorlat is, ellenőrzési gyakorlat is, mely szerint például a szupermarketeket nem lehet kinyitni karácsonykor, mert ez nem olyan társadalmi igény, amit más napokon ne lehetne kielégíteni. Erősebb tehát a munkaszüneti nap védelméhez fűződő érdek. Most a módosítás becsempészi azt a szabályt, hogy munkaszüneti napon munkát elrendelni ott is lehet, ahol erre társadalmi igény van. Sőt, az indoklás 30. oldalán még el is magyarázza, hogy a nagyobb településeken igény mutatkozhat az üzletek működése iránt, a vásárlói szokásokra tekintettel.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ha egy állam a saját ünnepeit nem tudja vagy nem akarja megvédeni, az nagyon nagy baj. Mert nem tudja, hogy az életet az ünnepek teszik emberivé.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu